Ebben a komplex kulturális és történeti térben helyezhető el Borsos Mátyás és Horesnyi Máté I Hear No Bell című fotósorozata is, amely a kortárs magyar fotográfia azon irányához kapcsolódik, ahol a dokumentarista szemlélet nem pusztán rögzít, hanem értelmez és kérdez. A választott cím egyszerre hordoz feszültséget és ellenáll az erőszak direkt tematizálásának: inkább egy mentális állapotra, a folytatás kényszerére és a fizikai határok kitolására utal. A sorozat vizuális esszéként közelít a küzdősportok világához, a testi fegyelem, az önképzés és a városi szubkultúrák összetett hálójában értelmezve a pankráció gyakorlatát, miközben tudatos párbeszédet folytat a sportfotográfia klasszikus és kortárs hagyományaival. Ebben az értelemben az anyag egyszerre működik dokumentumként, elemző munkaként és vizuális tanulmányként a performativitásról, a karakterépítésről és a közösségi narratívák működéséről.
Az alkotók szerint a pankráció fotográfiai rögzítése fokozott jelenlétet, folyamatos koncentrációt és gyors helyzetfelismerést követel meg: a mozgások gyorsak, a fényviszonyok szélsőségesek, az események pedig látszólag kiszámíthatatlanul követik egymást. A képek feszültsége részben ebből az intenzív alkotói helyzetből fakad, amely sok tekintetben párhuzamba állítható a ringben zajló performansz sűrűségével. Miközben a fotókon az összecsapások brutalitása domináns vizuális elemként jelenik meg, a sorozat következetesen rámutat arra, hogy a háttérben minden mozdulat megtervezett. A pankrátorok finom, gyakran alig észlelhető jelzésekkel kommunikálnak egymással, előre egyeztetett koreográfiák mentén építik fel a küzdelmek dramaturgiáját, hogy a feszültség és a fizikai terhelés hitelesnek hasson. Borsos Mátyás és Horesnyi Máté munkája éppen ezt az ellentmondást teszi láthatóvá: a látványos erőszak felszíne alatt működő fegyelmet, kontrollt és precízen szervezett vizuális rendszert.
A pankráció egyik legmeghatározóbb sajátossága a performativitás, amely a ringben zajló küzdelmek minden rétegét áthatja. Ezek az összecsapások nem spontán kitörések, hanem hosszú próbafolyamatok, egyeztetések és finomhangolások eredményei. Az alkotók találó megfogalmazása szerint „ha jó bíró van, akkor nem is ketten, hanem hárman verekednek a ringben” – a bíró jelenléte aktív dramaturgiai szerepet tölt be, ritmust szab, hangsúlyokat teremt és része a történetmesélésnek. A mozdulatok előre megtervezettek, koreografáltak és színházi értelemben vett jelenetekként épülnek fel, ahol a hangsúly nem az erőszak eszkalálásán, hanem a feszültség fenntartásán és az érzelmi bevonódás kialakításán van. Ebben a rendszerben az edző szerepe a színházi rendezőéhez hasonlítható: irányít, strukturál és értelmezési keretet ad az eseményeknek.
A pankrátorok karakterépítése hosszú távú, gyakran több évadon átívelő tudatos munka, amely kollektív folyamatként valósul meg. A szereplők egymást segítve, tanácsokat cserélve alakítják ki a narratív íveket, a rivalizálásokat és a visszatérő motívumokat, amelyek a közönség számára is értelmezhető történetté szervezik az egyes mérkőzéseket. A maszkok, jelmezek és arceltakarások az identitásképzés látványos vizuális eszközei: egyszerre hoznak létre karaktert és tartanak fenn távolságot a civil személyiségtől, anélkül hogy teljesen eltörölnék. A pankráció közege ezzel együtt kifejezetten befogadó és konszenzuális térként működik, ahol a testi kockázatot bizalom és együttműködés ellensúlyozza. Ebbe a kontextusba illeszkedik a női jelenlét természetessége is: már az 1930-as években létezett női pankráció, ami tovább árnyalja a test, a nemi szerepek és az identitás művészettörténeti és kulturális értelmezésének lehetőségeit.
A sorozat fekete-fehér vizuális nyelve tudatos esztétikai döntés, amely nem illusztratív elem, hanem a jelentésképzés egyik alapvető eszköze. A színek elhagyása a figyelmet a test formáira, a mozgás ritmusára és a fizikai megterhelés nyomaira irányítja, miközben kiiktatja a pankrációt gyakran kísérő látványos, popkulturális túlzásokat. A drámai fény-árnyék kontrasztok a testet szinte szoborszerű objektummá emelik, ugyanakkor hangsúlyozzák anyagszerűségét, törékenységét és sérülékenységét. A pankráció formadomináns helyzetei – az egymásba fonódó testek, az ütközések és ellenívek – ebben a monokróm közegben válnak a leginkább olvashatóvá, mintha a mozdulatok anatómiai tanulmányokká sűrűsödnének.
A szemcsézettség és a technikai nyersesség szintén tudatos választásként jelenik meg: a digitális képalkotás steril, simított esztétikájával szemben a hitelességet és a tapasztalatiságot hangsúlyozza. A nyers belső terek, a kopott falak és az ipari jellegű környezet nem háttérként, hanem aktív jelentéshordozóként működnek, a városi szubkultúra fizikai és mentális realitását közvetítve. A kompozíciók dinamizmusa nemcsak a küzdelmek intenzitását ragadja meg, hanem az időbeliséget is érzékelteti: a mozdulatok előtti és utáni feszültséget, a kifáradás és az összeszedettség váltakozását.
„Át akartuk adni a dinamikáját, a formailságát, a pulzálását ennek a kultúrának” – fogalmaznak az alkotók, és ez a törekvés a sorozat szerkesztési elvében is tetten érhető. A szoros képkivágások és a tágabb környezetet bemutató felvételek váltakozása filmszerű narratívát hoz létre, amely nem lineáris történetet mesél el, hanem hangulatokat, intenzitásokat és ritmusokat épít egymásra. Ebben a struktúrában különös hangsúlyt kapnak a tárgyfotók is. Az összecsukott szék, a szögesdrót vagy a cipők csendéletszerű ábrázolása első pillantásra vizuális szünetként működik, valójában azonban önálló narratív funkcióval bír: a küzdelmi jelenetek feszültségét más regiszterben erősíti fel, miközben a hiány, a várakozás és a levezetés pillanatait is láthatóvá teszi.
