„Apám képei nemcsak fotótörténet, hanem történelem is” – Interjú Peter Steinnel Fred Stein örökségéről

Peter Stein (az American Society of Cinematographers [ASC] tagja) több mint ötven játékfilm, televíziós film és dokumentumfilm operatőreként dolgozott, és hosszú éveken át tanított professzorként a New York-i Egyetem (NYU) Tisch School of the Arts posztgraduális filmes képzésén. A fotográfia világában nőtt fel: a mesterséget közvetlenül édesapjától, Fred Steintől tanulta, aki elismert utcai fotográfus és portréfotográfus volt. Fred Stein fényképei szervesen épülnek be a fia által róla készített, Fred Stein: An American Story című dokumentumfilm vizuális szerkezetébe: kifinomult, bensőséges és mélyen megindító fotók, amelyek mellett a 20. század közepének meghatározó alakjairól – köztük Albert Einsteinről és Hannah Arendtről – készített, mély megfigyelésről tanúskodó portrék is láthatók. Fred Stein fiatalon hunyt el, és noha életműve kiemelkedő, munkássága életében nem részesült megérdemelt elismerésben. Daniel Siemens Der Fotograf Fred Stein – Ein deutsch-jüdisches Leben 1909–1967 című, az Aufbau Kiadónál megjelenő kötete 2026 márciusában jelent meg, és az első átfogó, tudományos igényű életrajzként meghatározó szerepet játszik Fred Stein életművének és személyes történetének újraértékelésében. Peter Stein személyes és szakmai vállalásként célul tűzte ki, hogy édesapja munkásságát a művészeti világ elé tárja – és hamar szembesült azzal, hogy egy fotográfiai életmű megőrzése és hosszú távú biztosítása nem egyszerű feladat. Az interjúban operatőri pályájáról, oktatói tevékenységéről, valamint az apja rendkívüli örökségének megőrzésével járó kihívásokról és örömökről beszélgettünk.

N.GY.

Röviden felvázolná édesapja családi hátterét és korai életét, valamint azt, hogy mindez miként formálta személyes és szakmai pályáját?

P.S.

Apám 1909-ben született. Az ő édesapja rabbi volt, aki akkor hunyt el, amikor apám hatéves volt; ezt követően az édesanyja hittantanárként dolgozott. Apám mindig jóeszű gyerek volt, és kiválóan teljesített az iskolában; olyannyira, hogy a gimnáziumban két osztályt is átugrott. Édesanyja fontos nevelési elvnek tartotta a művészetek iránti érzékenység kialakítását, ezért Drezda számos múzeumába bérletet vett neki. A múzeumok rendszeres látogatása révén mély megbecsülés és érzékenység alakult ki benne a művészet és az esztétika iránt. De nagyon érzékeny volt a társadalmi egyenlőtlenségekre is, és már fiatalon bekapcsolódott a szocialista politikai mozgalmakba. A jogi pályát választotta, hogy a társadalom peremére szorultakon segíthessen.

N.GY.

Hogyan került édesapja kapcsolatba a fotográfiával, és milyen körülmények vagy hatások voltak meghatározók e médium választásában?

P.S.

Apám, Fred és anyám, Lilo politikai tevékenységük miatt kényszerültek elhagyni Drezdát. Párizsba érkezve azonban nem találtak olyan munkát, amelyből meg tudtak volna élni: a menekülteknek nem adtak munkavállalási engedélyt, mivel az a francia állampolgárok munkalehetőségeit csökkentette volna. Szabadúszóként viszont – íróként, újságíróként, művészként vagy akár fotográfusként – engedély nélkül is lehetett dolgozni. A fényképezés Németországban hobbi volt számára; szüleim esküvői ajándékként vásároltak egy használt Leica fényképezőgépet, az első modellt. Mivel Franciaországban új hivatásra volt szükségük, úgy döntöttek, hogy apám fotográfusként próbál meg érvényesülni, hiszen a fényképezőgép már rendelkezésükre állt. Több barátja is fotográfus volt, akik segítettek neki elsajátítani a sikerhez szükséges alapokat. Mivel apám érdeklődött a művészet iránt, a fotográfia magától értetődő választásnak bizonyult.

N.GY.

Édesapja munkásságát gyakran a párizsi és a New York-i időszak szempontjából értelmezik. Hogyan írná le a fotográfiai látásmód, a témaválasztás és az érzékenység eltéréseit ebben a két korszakban?

P.S.

Apám párizsi fotográfiái számomra egyértelműen romantikusabb hangvételűek. Fiatalon érkezett a városba – 1933-ban mindössze huszonnégy éves volt –, és lenyűgözte az a bohémabb, szabadabb kultúra, amellyel Németországhoz képest itt találkozott. Az utcákon való barangolás és a kulturális különbségek megfigyelése bizonyára nagy hatással volt rá. New Yorkba érkezve már nyolc évvel idősebb volt, és nagyon megkönnyebbült, hogy maga mögött hagyhatta a háborús övezetet. New York a kapitalizmus központjaként sokkal komolyabb, szigorúbb közeget jelentett. Fotográfiái merevebbé és formálisabbá váltak, miközben a város rendkívüli kulturális sokszínűsége továbbra is élénken foglalkoztatta. Mind a Párizsban, mind a New Yorkban készült képein átsüt az emberi érzékenység: mindenkit melegséggel, megértéssel és együttérzéssel közelített meg – lett légyen ismert vagy ismeretlen, gazdag vagy szegény.

N.GY.

Dokumentumfilmjeiben és nyilvános munkáiban gyakran szóba kerül az a több évtizedes munka, amelyet édesapja fotótörténeti elismertetéséért végzett. Hogyan élte meg ezt a folyamatot és mit jelentett az örökségéért való kiállás?

P.S.

Operatőr vagyok, és pályámat annak köszönhetem, hogy édesapámtól tanulhattam. Gyerekkoromban gyakran jártunk együtt fotózni, majd a felvételeket később összehasonlítottuk és megbeszéltük. A karrieremet kétségtelenül neki köszönhetem, és részben így tudom viszonozni mindazt, amit kaptam tőle. Mindig is tisztában voltam azzal, hogy munkássága nemcsak a fotográfia története, hanem a történelem egésze szempontjából is jelentős, hiszen több mint 1200, a 20. század közepén meghatározó személyiségről készített fényképet. Amíg a filmiparban dolgoztam, folyamatosan próbáltam kiállítási lehetőségeket és másfajta elismerést szerezni édesapám munkáinak. Bár helyi művészeti központokban és kisebb galériákban több tárlatot is rendeztek neki, akkoriban a figyelmemet még a saját pályám kötötte le. Számos cikket írtam róla és munkásságáról, amelyek az Egyesült Államok szinte valamennyi jelentős fotográfiai magazinjában megjelentek, köztük az American Way-ben, az American Airlines fedélzeti magazinjában. Életem egyik legemlékezetesebb pillanata volt, amikor a légitársaság egyik járatán, egy filmforgatásra tartva, a magazinban viszontláttam ezt a cikket.
Noha munkáit több kisebb galéria is bemutatta, tudtam, hogy Fred Stein életművének megszilárdításához elengedhetetlenek a jelentős múzeumi kiállítások. Ugyanakkor tudtam, hogy egy film kulcsszerepet játszhat e cél megvalósításában.
Miután felhagytam az aktív operatőri munkával, a New York-i Egyetemen tanítottam, ahol hosszú éveken át oktattam a filmkészítés és az operatőri munka alapjait. Amikor visszavonultam az oktatástól, lett elég időm, hogy filmet készítsek apámról, és minden energiámat annak szenteljem, hogy életművét nagy múzeumban mutassák be. Különösen örömteli számomra látni e kiállítások és galériabemutatók sikerét, hiszen munkássága mára nemzetközileg is ismert.

N.GY.

Feleségével közösen dokumentumfilmet készítettek édesapja életéről és munkásságáról. Beszélne a film elkészítésének folyamatáról – milyen nehézségekkel és felismerésekkel járt, és miként formálta mindez az édesapja örökségéről alkotott képét?

P.S.

Feleségem, Dawn Freer – a film társrendezője, forgatókönyvírója és vágója – határozta meg az alkotás szerkezetét és gondolati ívét. Ő írta a forgatókönyvet, kijelölte a hangsúlyokat, valamint a zene és a képi anyag használatának módját. A történet felépítéséhez apám levelezését, illetve anyám egy korábban általam rögzített interjúban elhangzott szavait használta fel. A film producere én voltam: én teremtettem elő a pénzt, én forgattam az élő felvételeket és számos interjút készítettem. A kutatómunkát is én végeztem, összeállítottam a zenei anyagokat és az archív felvételeket, amelyek közül Dawn később kiválasztotta a végleges változatba kerülő darabokat. A munka során – különösen olyan beszélgetések révén, mint a Gilles Mora fotótörténésszel készült interjú – egyre világosabban kirajzolódtak számomra édesapám fotográfiai gondolkodásának referenciái. Ugyancsak sokat elárult róla, hogy a kor politikai közegében miként jelent meg következetesen művészetében az emberi oldal. A filmhez szükséges források előteremtése addig ismeretlen terep volt számomra, ám a folyamat során megtanultam, miként lehet átgondolt módon megszólítani azokat az alapítványokat és intézményeket, amelyek végül pénzügyi támogatást nyújtottak a projekthez.

N.GY.

Párizsi évei alatt édesapja egy olyan fotográfiai közegben mozgott, amelyben Robert Capa és több magyar emigráns fotográfus – köztük Ylla és André Kertész – is jelen volt. Tudomása szerint volt-e bármilyen kapcsolat vagy együttműködés édesapja és Capa, illetve más magyar fotográfusok között?

P.S.

Úgy érzem – bár nincs erről közvetlen tudásom –, hogy a párizsi művészeti közegben folyamatos eszmecsere zajlott, hiszen sokan voltak menekültek, és mélyen érintette őket a kor politikája. Szüleim rendkívül aktívak voltak politikailag: tüntetésekre és gyűlésekre jártak, sokat beszélgettek párizsi kávéházakban és számos hasonló gondolkodású emberrel találkoztak, köztük Willy Brandttal is, aki később Németország kancellárja lett. Jó barátság alakult ki közöttük. Politikai tevékenysége révén barátságba került Gerda Taróval, Robert Capa akkori partnerével. Gerda később albérlőként a szüleim lakásában lakott, és rajta keresztül ismerkedtek meg Capával. Capa megkérdezte, használhatja-e a sötétkamrájukat, és idővel szoros barátság alakult ki közöttük. Feltételezem, hogy sokat beszélgettek a fotográfiáról és megosztották egymással szakmai gondolataikat. Apám emellett bizonyosan figyelemmel kísérte a kor népszerű képes magazinjait is, és tanult más fotográfusok technikáiból és szemléletéből.

N.GY.

Édesapja archívuma épségben fennmaradt, beleértve a negatívokat, a vintage nagyításokat, a levelezést és más dokumentumokat. Mesélne bővebben erről az archívumról? Milyen elvek alapján gondoskodik a megőrzéséről?

P.S.

Az egész archívumot megőriztem: a negatívokat, a kontaktmásolatokat, a levelezést, a régi könyveket, a magazincikkeket, valamint azokat a kivágásokat és albumanyagokat is, amelyeket szüleim apám szakmai pályájával kapcsolatban rendeztek össze. Gyermekeim gondoskodnak majd az archívum megőrzéséről mindaddig, amíg nem találjuk meg azt az ideális intézményt, amely hosszú távon biztosítani tudja megfelelő elhelyezését és kezelését.
A legfontosabb képek közül sokat digitalizáltam, ugyanakkor még mindig több ezer olyan fotó van, amely kizárólag az eredeti filmnegatívokon maradt fenn. Legfőbb aggodalmunk az, hogy az archívum ne merüljön feledésbe egy nagy múzeum vagy egyetem valamelyik raktárának sarkában, hanem hozzáférhető maradjon kutatók, történészek és különösen fotográfiai kurátorok számára, akik a jövőbeli kiállítások megvalósítását elősegíthetik. Az archívumot mindig is rendelkezésére bocsátottam mindazoknak az íróknak, kurátoroknak és történészeknek, akik többet szerettek volna megtudni Fred Steinről.

„Apám képei nemcsak fotótörténet, hanem történelem is” – Interjú Peter Steinnel Fred Stein örökségéről

Következő

„Engem nem a szépség érdekel, hanem az igazság” – Beszélgetés Tóth György fotóművésszel

Please Please Return to Polaroid – Miles Aldridge analóg lázadása

33 fotó a gettóból – A varsói gettófelkelés eddig sosem látott képeiről készült dokumentumfilm

Mit nézzünk februárban? – A Punkt fotókiállítás ajánlója

Peter Hujar egy napja – amikor a hétköznapi idő válik művészetté