Szembetűnő különbségek: Ezért nézünk más szemmel egy digitális képre mint az analógra

Az analóg fotográfia a ritkaság és a materialitás révén zárt, megfontolt történeteket hozott létre, míg az online térben a képek folyamatos áramlása fragmentált, nyitott narratívát eredményez. A digitális platformokon a fotó jelentését nemcsak a kép, hanem az algoritmus, a környezet és a befogadás módja is alakítja. A kérdés, hogy miként változott ennek tükrében a fénykép értelmezése, kihatott-e az analóg képekhez fűződő viszonyunkra a közösségi média adta szinte végtelen összekapcsolódás?

Az alapvető kiinduló pont, hívhatjuk akár hipotézisnek is, hogy míg a fényképek online jelenléte nem vált ilyen szinten meghatározóvá, addig a kézzel fogható fényképek önmagukban szabadabban értelmezhető objektumok voltak, hiszen nem a pillanatnyi figyelem kedvéért hozták létre őket. A fényképre adott reakciók száma vagy a más képekkel való azonnali összehasonlítás veszélye nem fenyegette a felvétel értékét. Így a vizsgált kérdéskör a vizuális történetmesélés változására, valamint az ebből fakadó újfajta képtapasztalásra koncentrál.

Vilém Flusser 1983-as A fotográfia filozófiája című könyve idején még nem sejthette, milyen sokrétűen fogja befolyásolni a fotográfia történetmesélő természetét a digitalizáció, ezen belül is a közösségi média.[1] Mégis a mai napig úttörő írása, alapjaiban tárja fel a képek, a technológia és az emberi létezés hármasát, így segíthet megérteni, hogyan változik a fényképet készítők szándéka az analóg fotográfiától az eredendően digitális felvételekig. Véleménye szerint a fényképek nem a világ közvetlen tükröződései, hanem kódolt szimbólumok, amelyek arra programozzák a nézőket, hogy valóságként értelmezzék őket.[2] A fénykép dekódolása pedig egyszerre foglalja magába a fotográfus szándékai és a kamera programja közötti kölcsönhatás megértését.

Ez segít megérteni a különbséget egy albumba helyezett és a világhálón megjelenő kép között. A fényképek készítésének oka mindig is központi szerepet játszott: maga a készítés folyamatának racionalitása szolgált bizonyítékul, hogy végül a kép a múlt pillanatainak archívumaként értelmezhető. Lev Manovich szerint az oksági kapcsolat megkérdőjeleződik a szoftver algoritmikus működése révén, és egy nyitott, megismerhetetlen folyamatiság váltja fel.[3]

Egy okostelefon vagy laptop képernyőjén megjelenő kép nem azért tűnik fényképnek, mert ontológiai kapcsolatban áll a világ tárgyaival, mint az analóg fényképek, hanem mert algoritmikus beavatkozások biztosítják, hogy a nyers fényadatból végül olyasmi jöjjön létre, amit az ember fényképként értelmez.[4] Ahogy Eivind Røssaak rámutatott:

„Az analóg kultúrában általában oksági kapcsolat van a tárolás és a megjelenítés között, például a negatív és a nagyítás között, míg az algoritmikus kultúrában ez a kapcsolat nemcsak önkényessé vált, hanem a szoftver új köztes terétől függ, vagy attól, amit én algoritmikusan lehetővé tett munkafolyamatnak neveznék.”[5]

Amikor egy fénykép csupán egy a sok lehetséges „opció” közül, amelyeket az algoritmusok írnak elő,[6] egyre nehezebb a fotográfiáról mint egyetlen kulturális formáról beszélni. Ehelyett a fénykép ma már algoritmikus kép, amelyet programként kell felfogni: a kép szoftverben, szoftverrel, szoftveren belül vagy szoftveren keresztül fejeződik ki.

A fényképek csendes, mozdulatlan felületek, amelyeket minimális erőfeszítéssel lehet sokszorosítani és terjeszteni. Értékük nem az anyagi formájukban rejlik, hanem az általuk közvetített információban. A képek narratívájának változása tehát nem a materialitás elvesztéséből fakad, hanem az online térbe kerülésből, ami fragmentált értelmezést eredményez. Ez visszahat a kép készítőjére is: a felvétel elkészítésekor automatikusan figyelembe veszi az online tér vizuális narratíváját.

Flusser szerint a fényképek paradoxont hoznak létre: bárki készíthet képeket, de kevesen képesek kritikusan dekódolni őket.[7] A fotográfia „demokratizálódása” széles körű fotográfiai analfabetizmust eredményez, és az amatőrök gyakran abban az illúzióban alkotnak, hogy a fényképek automatikusan tükrözik a valóságot anélkül, hogy felismernék a médium programozott és szimbolikus természetét.[8]

A digitális fényképek algoritmikusan feldolgozottak, így nem egyértelmű, „hol” van igazából a kép, amit éppen nézünk. Az online térben a képek ideiglenes konstellációk végtelen sorozata, amelyeket pixelek eloszlásaként és metaadatok korrelációjaként értelmezhetünk. A hálózat alapját képező fraktális, ismétlődő struktúra másfajta időbeliséget sugall: nemlineáris, fragmentált és pillanatszerű, mindig a jelenben van, és mindenhol egyszerre létezik.[9]

Ezzel szemben a fotográfiát hagyományosan egyszerű időviszonnyal rendelkező médiumként értelmezték: emlékek helyőrzőjeként, a múlt megfagyott szeleteként, vagy – Barthes parafrázisával élve – „az volt ott”.[10] A fénykép végtelen reprodukciója ugyanazt az egyszeri eseményt ismétli mechanikusan, erősítve a fotográfia humanista, emberközpontú jellegét.

Tiziana Terranova szerint a digitális, algoritmusok által vezérelt világban a jelentés nem automatikus: a szoftverek és algoritmusok alakítják, hogyan tapasztaljuk és értelmezzük a képeket.[11] Az algoritmikus kép tehát, ha kritikusan szeretnénk szemlélni, pluralizmust követel az olvasásában, a megtapasztalásában és a feltárásában egyaránt. A pluralizmus hiánya veszélyes lehet, mert egyetlen értelmezési mód abszolút elsőbbsége totalizáló paradigmákhoz vezethet. Amit tehetünk, hogy kritikusan szemléljük az online tér képeit és gondolatkísérleti szinten elképzeljük, hogyan vélekednénk róluk, ha analóg formában tartanánk a kezünkben. Mi lenne az első, amit észrevennénk rajta, miben különbözne attól az érzéstől, amikor a képernyőn keresztül szemléljük, időtől, tértől függetlenül?