A Mai Manó Házban került bemutatásra idén június 6-án Darida Veronika, Pál Gyöngyi, Baki Péter és jómagam részvételével Roland Barthes jól ismert, utolsó, nem sokkal tragikus halála előtt kiadott könyvének, a Világoskamrának az új fordítása, amely a Kijárat Kiadó és a Magyar Fotográfiai Múzeum gondozásában jelent meg. Miért, mi tette szükségessé ezt, vagy megfordítva, miért nem volt már jó a régi, tehetnénk fel a kérdést.
Az emberi agy átszűri az élmények tömegét, hogy konkrét emlékeket hozzon létre. De vajon miért válik az érzékszervi információk özönében az élmények egy része maradandóvá, míg a legtöbbet az agy eldobja? A Yale Egyetem kutatóinak kísérlete és számítási modellje, valamint a tapasztalatokból leszűrt tanulmány segít feltárni azt az ősi kérdést, hogy miért ragadnak meg jobban az emlékezetünkben bizonyos képek. A kutatásról az amerikai Nature Human Behavior folyóirat cikke számolt be.
A transzgresszív művészet a társadalmi, kulturális és morális szabályok megszegésével az élet és a halál közti határ megjelenítésével vagy éppen annak túllépésével, az öröklét és annak megvalósítási, megvalósulási lehetőségeivel, témáival foglalkozik. Módszerei közé tartozik a meghökkentés, a néző vagy éppen az alkotó kizökkentése saját biztonságos környezetéből és szembesítés a rideg valósággal. A transzgresszív művészek gyakran ábrázolnak eltorzult emberi alakokat, kipreparált maradványokat, vagy éppen rémálomszerű groteszk alakokat, „Frankeinstein-szörnyeket” alkotásaikon.
Eredeti kiindulópontom a látvány és a szöveg egymáshoz való viszonyának vizsgálata volt az adott kor képzőművészetében. A tanulmányozott művek körénél a látványt a legtöbb esetben a fotó biztosítja, de maga a kép/szöveg modell más képfajták esetében is érvényes. Utalni szeretnék itt a kép-szöveg modell újabb történetére: a képet szöveggel együtt az avantgárd gyakorlat honosította meg a képzőművészetben, az orosz avantgárd, a szürrealizmus és a dada megoldásai tolulnak emlékezetünkbe, ezzel párhuzamosan a folklóré.
Drozdik már a 70-es években egy olyan identitáskonstrukciót alkotott, amely összeegyeztethető a mai posztfeminista elméletekkel. Műveiben az identitás performatív létrejöttét állítja, ami legfőképpen a testies létezés különféle megnyilvánulási formáiból szerveződik. A megtestesülés rítusait jelentik például a táncmozdulatok, amelyekben a test önmagát megtapasztaló jelenlétté válik.
Előadásom tárgya az 1976-os Expozíció – fotó/művészet című kiállítás. A kiállítás elemzésén keresztül az előadás képet ad a hetvenes évek hazai konceptuális fotóhasználatának sajátosságairól és az azok körüli diskurzusokról, továbbá felvázolja ezek viszonyát a kortárs képzőművészeti fotóhasználat értelmezésének kontextusához.
E tanulmányban Lengyel András képzőművészeti fotóhasználatát mutatom be, kitérve egyúttal annak megjelenésére is sokszorosított grafikai anyagain. Lengyellel először a 2013-as Csodálatos rendszer – Tolvaly Ernő retrospektív kiállítás előkészítése során kezdtünk el intenzíven együtt dolgozni. Megosztotta velem közös munkáik, barátságuk történetét, ami meghatározó volt mindkettejük számára a hetvenes évek közepétől Tolvaly haláláig. Az együttműködést nemrég kezdtük újra a 2023 tavaszán megvalósuló Lengyel András életmű-kiállítás kapcsán, amelynek jelenleg a kutatási fázisánál tartunk, együtt végezve az anyagok feltárását, válogatását.
A 60-as évek végén, illetve a 70-es évek elején Magyarországon egyre inkább elterjedt a képzőművészeti fotográfia alkalmazása, többek között a koncept art, a happening, a land art, vagy a fluxus hatására. A fotó ugyanis különösen alkalmasnak ígérkezett arra, hogy minimalista módon, a jelek szintjére redukálva, a képsorozatokban a jelek tetszőleges kombinációjával kísérletezzen.
Robert Doisneau a második világháború utáni időszak egyik jelentős francia fotográfusának számít, aki meghatározó képviselője volt az úgynevezett humanista szemléletű/felfogású fényképezésnek.
“Tulajdonképpen egy kis formátumú, jól kezelhető zsebkönyvről van szó, amely elsősorban olyanoknak szól, akik készítettek már valaha analóg vagy digitális fényképet bármilyen eszközzel. Azaz valójában mindenkinek.”