Rohadt csendélet, spirituális kenyér

Ha éhes vagy egyél! Nem is kérdés. De mit, mennyit, miből és honnan? Na ezek már annál nagyobb dilemmák napjainkban! Pontosan ezekre a kérdésekre reflektál a 2019-es krakkói Fotóhónap központi kiállítása You Are What You Eat, azaz Az vagy, amit megeszel címmel. Az idén tizenhetedik alkalommal megrendezett fotófesztivál mottója viszonylag semmitmondó: Like We Like It (Ahogy mi szeretjük), de talán pont ennek eredményeképp fértek be változatos és koncepcióban igen erős, önmagukban is helytálló szatellit projektek az idei programba. A fotóhónap központi helyszíne és a fesztiváliroda, az elmúlt évekhez hasonlóan ebben az évben is Krakkó egyik legfontosabb kortársművészeti intézménye, a Bunkier Sztuki, ahol a fesztivál megnyitójával egyidőben, május 24-én a You Are What You Eat kiállítás is megnyílt. A kiállítás kurátora a görög származású, de Barcelonában élő Natasha Christia, aki számos nemzetközi fotós projekt mellett, a névválasztásból kiindulva az analfabétizmussal szemben nem sok elfogadást mutató Read or Die (Olvass vagy halj meg), független művészkönyv fesztivál társszervezője is.

A kiállítás címe nem árul zsákbamacskát; a téma valóban az étkezés, valamint a fogyasztás, mindez pedig hat kortárs fotóművész munkáin keresztül. A kiállítók - Simon Brugner, Sinem Dişli, Klaus Pichler, Andy Sewell, Henk Wildschut, Ksenia Yurkova - kifejezetten a kiállításra, a kurátori koncepcióra reflektálva készítettek új installációkat, így bár a globális étkezési kultúra más-más aspektusaival foglalkoznak, mégis jól kapcsolódnak egymáshoz. Bár a kiindulópont minden mű esetében az ételelőállítás és a különböző étkezési szokások, szó sincs divatos gasztrokiállításról. Ahogy a címben alkalmazott szállóige is utal az elfogyasztott táplálék és az identitás szoros, egymástól el nem választható viszonyára, úgy a művek is egy tágabb, Foucault, Lévi-Strauss és Agamben elméleteiből kiinduló, biopolitikai nézőpontból vizsgálják a témát. A koncepció és a kiállított munkák is kiemelik azt a jelentősen átpolitizált viszonyt, ami napjaink táplálkozáskultúráját jellemzi. A különböző életmóddiéták, a közösségi médián megjelenő szétfilterezett food-porn képek áradata, a gasztroforradalom eredményezte étel- és tálalás-design megszületése, vagy az olyan szavak használata, mint a mindenmentes, gluténérzékeny, vagy laktózintolerancia mindennapjaink részévé váltak. A 21. századi ember identitását maximálisan meghatározza, hogy mit eszik, az meg méginkább, hogy mit nem. És mégis, az asztalnál ülve, étkezés közben ritkán van időnk végigvenni és mérlegelni azokat a tényezőket, amik napjaink élelmiszeriparát formálják és meghatározzák az elénk kerülő táplálék előállításának történetét. Szerencsére a kiállítás arra törekszik, hogy egyfajta diszkurzív teret hozzon létre, nagy ívben kerüli az agresszív vega, vegán, paleo, vagy egyéb propagandát és inkább az étkezéssel kapcsolatos ideológiák buktatóira koncentrál, árnyalja az élelmiszeripar egyes szegmenseiről alkotott képünket, és hangsúlyozottan befogadó magatartást mutat mindenfajta táplálkozási szokást folytatóval.

A kiállítás összesen két teremből áll, ahol a hat művész munkái között négy központi szöveg és pár, a média legváltozatosabb csücskeiből származó, az élelmiszeriparral kapcsolatos idézet navigál. Az első teremben a téma az étel, és az étel által okozott konfliktusok általában, valamint a számos kultúra, táplálkozási és spirituális szempontból alapvető élelmiszerként szolgáló kenyér. Az első kiállított munka, Henk Wildschut sorozata Food (Étel) címmel. A holland művész már két éve foglalkozik az étkezés témakörével az amszterdami Rijksmuseum felkérésére. Ahogy szövegében leírja, a kutatás elején, mint sokan mások, ő is tele volt negatív prekoncepciókkal az élelmiszeripar működését illetően. A kutatás során azonban kiderült, hogy az emberek nagyrésze által az organikussághoz kötött mítosz és a kistermelés iránt érzett nosztalgia nagyrészt tévhiteken és tájékozatlanságon alapul. Bebizonyosodott az is, hogy a nagyüzemi élelmiszeripari termelés sok esetben épphogy növeli az állatok jólétét, valamint hogy a biogazdaságok működése nem minden szempontból környezettudatosabb. A kiállított sorozat és a képekhez kapcsolódó objektív, leíró jellegű szövegek nem érvelnek sem a kistermelés, sem a nagyüzemi előállítás mellett, ugyanakkor árnyalják az élelmiszeriparról a fejünkben élő képet.

Wildschut másik kiállított munkája (Supermarket), valamint a Sinem Dişli installációja (Cereyan) a közel-keleti kenyérkultúrával foglalkozik. Míg Dişli szülővárosában, a törökországi Urfában a közösségi munkával készített kenyérdagasztás még napjainkban is alapvető tradíció, és generációról generációra öröklődő tudás, addig a Wildschut által bemutatott jordániai Za’atari menekülttáborban nemhogy a kenyérkészítés, de egy egyszerű bevásárlás sem volt alapvető lehetőség 2014-ig. A Közel-Kelet legnagyobb menekülttáborában ekkor azonban két szupermarketet nyitottak, hogy a menekültek saját maguknak intézhessék a bevásárlásukat speciális bankkártya segítségével, a 21. századi normáknak megfelelően. A napi bevásárlás alól csak a kenyérbeszerzés jelent kivételt, amit a tábor saját hatáskörében old meg, napi szinten félmillió ingyen pitát szétosztva. A tábor vezetői szerint ugyanis a kenyér, a napi bevásárlás többi elemével ellentétben túl esszenciális táplálék ahhoz, hogy külső kereskedelmi partnerre bízzák annak gyártását. Ha ugyanis gyenge a kenyér minősége, tápanyagértéke pedig alacsony, akkor nagyban megnő a nyugtalanság és a lázadás esélye a menekültek körében.

A kiállítás második termében az osztrák Klaus Pichler One Third (Egyharmad) című sorozata csak bizonyos távolságból tűnik úgy, mintha ínycsiklandó gasztrofotókat vonultatna fel. Pichler a nyugati világra jellemző mérhetetlen élelmiszerpazarlásra kívánja felhívni a figyelmet a mesteri szinten és gyönyörű szisztematikussággal rohasztott és penészesített élelmiszerekből alkotott csendéletsorozattal. Bár valljuk be, legtöbbünk mindennapjainak velejárója a romlott, megpenészedett és lejárt szavatosságú élelmiszerek kidobálása, mégis megdöbbentő az az ENSZ-től származó adat, hogy amíg a Földön termelt élelmiszerek egyharmada(!) a kukában végzi, addig világszerte 925 millió ember éhezik, vagy szenved krónikus alultápláltságtól. Pichler a képeken azokat a döbbenetes távolságokat is jelzi, amiket az élelmiszerek a világban megtesznek, így megtudhatjuk például, hogy egy doboz balmazújvárosi tejszínhab 460 km-t utazik teherautóval, ezzel kilónként 8,07 kg-os ökológiai lábnyomot hagyva, hogy aztán 0,99 eurócentért értékesítsék Ausztriában.

A kiállításon mindezek mellett megtudhatjuk, hogy mikor és hány példányban adták ki a Szovjetunió első szakácskönyvét (Ksenia Yurkova: Spinebone Soup and Stuffed Rabbits), hogy kik voltak az arzénevők, és miért tették ezt (Simon Brugner: The Arsenic Eaters), hogy mivel járna az USA számára, ha megszűnne a mexikói élelmiszerimport (különös tekintettel az avokádós pirítósra), valamint hogy milyen ízű vegetáriánus Whopperrel kísérletezik újabban a Burger King. A kiállítás releváns érveket felsorakoztatva valóban más megvilágításba helyez egy olyan diskurzust, amely a kortárs művészetet általában kedvelők körében viszonylag egyoldalúan tárgyalt. Az egyetlen hiányosság csupán az, hogy bár számos kiállított munka photobook formában is elérhető, a most kiállított anyagról nem készült katalógus.