Hogyan készítsünk kézikönyvet?

Az internet előtti világban, azaz a predigitális korszakban – ha úgy tetszik a régi szép időkben - még elsősorban könyvekből tájékozódtunk az élet ügyes-bajos dolgait illetően. Ebben az időszakban a házi könyvtárak jelentős részét adták szótárak és lexikonok, valamint a kézikönyvek. A kézikönyvek definíció szerint egy-egy tudományág, vagy szakterület gyakorlati ismereteit összefoglaló kiadványok, melyek kezdetben szöveges, a 20. század közepétől pedig gazdag képes tartalommal kiegészülve adtak iránymutatást az adott területen elmélyülni vágyók számára. A műfaj fénykorában a legelterjedtebb kézikönyvek talán a szakácskönyvek voltak, de kertészetről, kutyatartásról, szabás-varrásról, barkácsolásról, otthoni orvoslásról, ésaz élet minden területéről elképesztő mennyiségű képes szakirodalmat kínáltak a könyvesboltok világszerte.

Mára a kézikönyvek szinte teljesen elvesztették a jelentőségüket, hiszen internet birtokában különböző honlapokról, blogokról és elsősorban a Youtube-ról sokkal frissebb és részletesebb, fotókkal és főként mozgóképpel kiegészített információkat szerezhetünk. Mindez természetes folyamat, hiszen a neten lehetőségünk van akár többtucat eltérő módszert megnézni és meghallgatni, mielőtt kiválasztjuk a nekünk legszimpatikusabb technikát. Ezekhez a vizuális útmutatókhoz pedig teljesen ingyen juthatunk hozzá és szinte korlátlan mennyiségben. Napjainkban teljes természetességgel fordulunk a Google-höz, ha szeretnénk egy új süteményreceptet kipróbálni, vagy éppen kíváncsiak vagyunk az agyagozás helyes technikájára. Szinte már nem is gondolunk a kézikönyvekre, nem érezzük azok hiányát, vagy szükségességét. Ebből adódóan az internet elterjedésének egyik áldozata a könyvkiadás kontextusában - a fent említett szótárak és lexikonok mellett - minden bizonnyal a kézikönyv műfaja, hiszen a dolgok mai állása szerint ötven vagy száz év múlva valószínűleg csak az antikváriumokban és esetleg a könyvtárak ritkaságai között lehet majd ilyen típusú útmutató kiadványokkal találkozni.

A kortárs művészetben például az (is) a jó, hogy olyan változásokra hívja fel a figyelmet, amelyek felett a társadalom jelentős része különösebb fennakadás nélkül átsiklana. És itt jön be a képbe Ruth van Beek, akinek How To Do The Flowers című kiállítása október 6-ig látható a Mai Manó Ház PaperLab galériájában. A középgenerációhoz tartozó holland művész ugyanis évek óta gyarapítja mára már hatalmasra duzzadt fotóarchívumát, amely egyben kiindulópontja kiállításainak, installációinak és nem utolsósorban photobookjainak. Van Beek gyűjteményében túlnyomórészt a ‘60-as, ‘70-es, ‘80-as évekből származó kézikönyv illusztrációk szerepelnek. A régi fotókon legtöbb esetben, a kézikönyv-fotók természetéből adódóan emberi kezek szerepelnek, ahogy valamit éppen készítenek. A különböző tevékenységek fázisfotóit van Beek kiragadja az eredeti kontextusból és saját, szubjektív szempontjai szerint csoportosítja őket, elsősorban ikonográfiai vagy vizuális összecsengések alapján. A képek egymásmellé helyezése asszociatív jellegű; a fotókhoz semmilyen szöveges magyarázat nem társul, ahogy a fotóst, vagy az eredeti megjelenés helyét sem jelzi a művész. A képek forrására mindössze a kiállítás és egyben a 2018-ban megjelent és a tárlaton is bemutatott fotókönyv címe utal: How To Do The Flowers, azaz Hogyan készítsünk virágokat. Ruth van Beek ügyesen egyensúlyoz a kisajátítás és a plagizálás határán; ready-made-ként emeli be és kontextualizálja újra az összegyűjtött és kisajátított képeket, ugyanakkor az ő intervenciója nélkül a feledésre ítélt képeknek nincs más esélye a túlélésre. Van Beek a címadással kapcsolatban sem szégyenlős, hiszen a sorozat és a könyv címe azonos a ma is nagyhatású brit virágdizájner, Constance Spry az ‘50-es években megjelent és később többször kiadott virágkötészeti könyvével.

A kiállítás képeit nézve és elsősorban a fotókönyvet lapozgatva a talált képek első ránézésre véletlenszerű, tüzetesebben szemlélve azonban logikus egymás mellé helyezéséből egy egészen különleges narratíva rajzolódik ki, amely kiegészül a 20. század második felében készült alkalmazott fotográfiák különleges atmoszférájával. Ami viszont egészen egyedi hangulatot ad a sorozatnak, azok van Beek archív képekből készített kollázsai. A művész a fotókból monokróm foltokat hasít ki, melyeket hajtogatás és egyéb roncsolási folyamatok után másik képek színes felületeibe illeszt. Végül az így elkészült kis méretű kollázsokat lefotózza és felnagyítva helyezi el az installációkban. Az absztrakt színfoltok refrénszerűen ismétlődnek egyrészt a falakon, másrészt pedig a könyv lapjain. Az ismétlődésből és a nagyításból adódóan az az érzetünk támad, mintha ezek az alakzatok lennének a sorozat főhősei. Az absztrakt formák a köztük elhelyezett, különböző cselekvések fázisait megörökítő fotók segítségével szinte megelevenednek és egy tetszőleges animációs film karaktereivé állnak össze a néző/olvasó képzeletében.

Van Beek az archiválással és újrahasznosítással egyfelől megmenti az egykor gyakran használt, mára viszont a perifériára sodródott kézikönyvek fotóanyagát (vagy legalábbis annak egy részét), emellett azonban megalkotja a kézikönyv definíciójának funkcionális antitézisét is. Hiszen egy kézikönyv eredeti értelme az lenne, hogy a lépéseket követve elsajátítsunk egy technológiát, amelynek segítségével képessé válunk létrehozni valamit. Ehhez képest van Beek könyve inkább intuitív szerkesztési elveken alapul; amennyiben végiglapozás után bármit is elsajátítunk belőle, az egészen biztosan nem lesz “hasznos tudás” semmilyen szakterületen (legalábbis klasszikus értelemben véve). A címválasztás - vagy inkább kölcsönzés - ellenére ebből a könyvből, vagy a kiállítás képeiből nem lehet megtanulni a tökéletes virágkötészet titkát, sőt, semmilyen más szaktudásra nem lehet szert tenni. Van Beek sorozatainak esetében a nézőnek az ilyen típusú elvárásokat mindenképpen érdemes elengedni és megkönnyebbülten belefeledkezni egy sokkal poétikusabb narratívába. Praktikum ide, vagy oda.