Menü

A Fortepanról pro és kontra

11 • 09 • 19Virágvölgyi István

0103

A BRFK Hivatala Bűnügyi Technikai Osztály felvétele. Forrás: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.c.10

00

A Fortepan digitális fotógyűjtemény nagy népszerűségnek örvend, az MNG-ben megnyílt kiállításról eddig 80, túlnyomórészt lelkendező cikk látott napvilágot, de érdemes a kritikákról is beszélni, ugyanis a Fortepant többen a professzionális fotós és muzeológus szakma ellenségének tartják, mivel ingyen ad fényképeket bárkinek, bármilyen célra, ráadásul mindezt közösségi kútfőből, sok hibával teszi. Az említett kritikák főként személyes beszélgetéseken, szájról szájra adott pletykákként terjednek, így nehéz a pontos tartalmukat rekonstruálni, de – minthogy az elmúlt két évben közelebbről szemlélem a Fortepant – ezzel együtt is érdemesnek tartom ennek a lehetetlen feladatnak nekifutni és a hozzám eljutott észrevételekről elgondolkozni (ennek megfelelően viszonylag nagy ugrásokkal foglalkozom egymással lazán összefüggő kérdésekkel).

Szerkesztett archívum

Bevezetésként érdemes egy kitérőt tenni Kardos Sándor privátfotó-gyűjteménye, a kiváló Hórusz Archívum felé, amely óhatatlanul eszébe jut a Fortepanról gondolkodóknak, hiszen mindkettő privátfotón alapuló kurált gyűjtemény.

A milliós képszámú talált képekből álló archívum Kardos szerint a „véletlenszerűen zseniális képek gyűjteménye”, amikor „az Isten ujja beleért” egy-egy elrontott képbe és ez a hiba értékelődik át az új kontextusba való áthelyezés gesztusával.

Gyorsan szögezzük le, hogy a Fortepan szájtra felkerülő képeket Tamási Miklós egy személyben válogatja, tehát a Fortepan is egy szerkesztett archívum. Ugyanakkor a két gyűjtemény között valószínűleg több a különbség, mint a hasonlóság. Miklós a Hóruszénál sokkal univerzálisabb válogatásra törekszik, az archívum mindenevő és már nem csak privátfotókkal foglalkozik. Tamási egyik fontos szempontja, hogy „jó” és „jelentőségteljes” képeket gyűjtsön, hogy az oldalra feltévedő látogatónak ne sok rosszul exponált, bemozdult, érdektelen képen kelljen átrágnia magát. (Elmondása szerint ezért nem kezdett videóval foglalkozni, mert abban sokkal több a rossz és érdektelen anyag, technikailag nehezebb műfaj egy amatőr számára.) Becslése szerint 1,5 millió képet nézhetett át, míg eljutott a szájton ma látható 116 ezerhez.

Tamási egyik fontos döntése volt, hogy a Fortepan csak 1990 előtt készült képeket gyűjt, mert számára ekkor kezdődött a jelenkor, ami még nem zárult le, nem távolodott el tőlünk kellőképpen és az 1990-es évek vizualitásában is történt valami, ami azt képileg tőle eltávolítja. Ezek persze elég homályos érvek és sok ellenérvet lehetne felvonultatni: például, hogy a teljes XX. századot érdemes volna lefedni vagy a széles körű analóg-digitális váltásig kitolni a határt, ami szintén az 1990-es és 2000-es évek fordulója köré tehető. (A Fortepan gyűjteménye a fotózás tömeges elterjedése, azaz a XIX. század legvégén, XX. század legelején kezdődik.)

Az eleinte csak privátfotókat gyűjtő archívum nagyon hamar népszerűvé vált és a gyűjtőkör drasztikusan bővülni kezdett, ugyanis a családi fotóadományozóktól érkezett fényképek mellett felbukkantak a gyűjteményben intézmények dokumentációs fotói (pl. Uvaterv, BRFK helyszínelők fényképei), közgyűjtemények archívumainak részei (pl. Klösz György fotói Budapest Főváros Levéltárából, vagy a Közlekedési Múzeum Ganz Gyűjteménye), illetve alkotói életművüket ajánlották fel fotográfusok vagy örököseik (pl. Urbán Tamás, Szalay Zoltán).

Megkérdőjelezhető, hogy szerencsés-e, hogy egy ember ízlésén, felkészültségén, széleslátókörűségén múlik egy ekkora archívum összetétele? Miklós több nyilatkozatában említette, hogy nem tölt fel a Fortepanra például láncra vert kutyát. Legalábbis furcsa válogatási szempont, de mindenképpen nagyon esetleges.

A Fortepan nem fogad be 1960 után készült diaképeket, amelyek Tamási elmondása szerint nagyon egyhangúak és repetitívek, hiszen minden család minden nyaralásán ugyanabból a szögből fotózta le a Mátyás-templomot.

0103

Dorothea Lange: Migráns anya. Nipomo, Kalifornia. 1936. február vagy március. Forrás: Library of Congress

00

Sokat vitázott a Fortepan csapat, de végül nem tették közzé a BRFK Bűnügyi Technikai Osztálya több ezer képre rúgó 1957-1963 között készült öngyilkosságok helyszíneit dokumentáló fotóit - ezekből válogatott a Centrális Galéria tavalyi kiállítása. Azért is döntöttek így, mert a Fortepanon jelenleg nincs semmilyen korlátozás, minden korcsoport szabadon hozzáférhet bármilyen tartalomhoz.

Mindezen vitatható  szempontokkal együtt elmondható, hogy Tamási válogatása, azaz a Fortepan egy sokszínű, az élet szinte minden területére kiterjedő szelekciót nyújt a XX. századi Magyarország legtöbb zugáról készült fényképekből. Tanulságos, szórakoztató, izgalmas, sokszor kifejezetten reveláló erejű képanyag. Persze kérdés, ki jön majd Tamási után, ki vagy kik veszik majd át ezt a feladatot és mennyire tartják majd magukat az eredeti célkitűzésekhez...

Szabad felhasználás vs. nehézkes hozzáférés és komoly közlési díjak

Fontos leszögezni, hogy a nemzeti identitás fontos része az a fotókon megőrzött vizuális emlékezet, amely nagy tömegek számára hozzáférhető és így alakítani, finomítani tudja a közös múltról alkotott képünket, önképünket. Az archív fényképeket feladatszerűen közgyűjtemények őrzik, amelyek kiállításokon (műtárgyként) vagy frissen megjelenő könyvek és tankönyvek képanyagán, illetve a sajtón (másolatokon) keresztül tudják leghatékonyabban eljuttatni gyűjteményük egyes darabjait a nagyközönséghez.

Korábban csak nagyon macerásan és elég drágán lehetett archív képeket publikálni újságokban, vagy könyvek illusztrációjaként. A közgyűjtemények heti egy-két napon megszabott néhány órányi, többnyire személyes (!) kutatásra használható ideje még egy nyomtatott heti- vagy napilap számára sem értelmezhető, nem beszélve az online sajtóról. Az MTI kb. 13 milliós archívumából digitálisan elérhető két-háromszázezer körüli archív képénél pedig az igen borsos ár volt az elriasztó (nagyságrendileg képenként és megjelenésenként 10-15 ezer forint). A Kossuth Kiadó 2008-ban alapított Cultiris Képügynöksége nekifutott, de nem tudott valódi sikerrel betörni ebbe az űrbe.

Ezen a piacon jelent meg 2010-ben a Fortepan a maga korlátlan hozzáférésével és ingyenességével, messze megelőzve ezzel a korát. Tamási pénzt nem akart kérni az oldal látogatóitól semmiért, mivel a képek nem az ő tulajdonát képezik, csak „kölcsön” vannak nála. A képek nagy felbontásban való, korlátlan elérhetőségét pedig azért tartotta lényegesnek, hogy a fotókat jó minőségben, részletgazdagon lehessen befogadni, közelebbi vizsgálat tárgyává tenni.

Fontos azonban, hogy a Fortepan nem maga generál egy folyamatot, csak előreszaladt az elkerülhetetlenül bekövetkező események láncolatában. A szabad felhasználást ugyanis távolról sem a Fortepan találta ki! Érdemes itt a Wikipédiára és természetesen a Creative Commons licenszek elterjedtségére gondolni (a Fortepan maga is a CC-BY-SA-3.0 licenszet használja), amely jelenség gyökereit az internet alaptermészetében, azaz demokratikus felépítésében és működésében érdemes keresni.

Érdekes példaként megnézni a főként hirdetésekben felhasznált stock fotók korábban elképesztően jövedelmező szegmensét, amelyet szintén az interneten keresztül, magukat könnyen helyzetbe hozó tehetséges amatőrök, félamatőrök kényszerítettek térdre. Az olyan képügynökségi óriásokra, mint a Getty Images lehet haragudni, amiért a filléres microstock fotóügynökségek megjelenésekor beszállva a ringbe felvásárolták ezeket a cégeket, majd maguk is potom pénzekért árulták stock képanyaguk egy részét; de ezt a folyamatot kár lenne az ő számlájukra írni, valójában ez mindenképp lezajlott volna. Ez persze nem jelenti azt, hogy ezzel nem tették tönkre a saját piacaikat ezek a cégek és az is könnyen elképzelhető, hogy ezzel csak időt nyertek, de végső soron nem fogják túlélni ezt a piaci átrendeződést.

00

A Fortepan mint jelenség Magyarországon azért olyan egyedülálló, mert ezeket a folyamatokat nem ismerte fel, és a mai napig sem igazán ismeri fel a magyar közgyűjtemények nagy része. Az USA nemzeti könyvtára, a Library of Congress (LoC) már az 1990-es évek közepén (!) elkezdte digitalizálási programját és például a méltán híres Farm Security Administration 170 ezer fotója nagy felbontásban elérhető a LoC honlapján, köztük Dorothea Lange világhírű Migrant mother kockája 60 megapixeles TIFF fájlként is hozzáférhető bárki számára (jogvédett fotóról beszélünk egyébként, hiszen a szerző, Dorothea Lange 1965-ös halála óta még nem telt le a 70 éves védelmi idő).

Ha valamelyik nagy magyar közgyűjtemény komoly internetes jelenléttel rendelkezett volna 2010 környékén, akkor vélhetően nem létezett volna az a vákuum, amiben a Fortepan egyáltalán el tudott indulni. Az különösen furcsa, hogy a fotóarchívumokat gondozó gyűjtemények a Fortepan elindulása és sikerei után sem igazán cselekedtek, nem próbáltak a Fortepannal együttműködni, magukba olvasztani, vagy legalább versenyre kelni vele. Mára a Fortepan megkerülhetetlen szereplővé nőtte ki magát, de ne felejtsük el, hogy ez korántsem volt mindig így.

Kicsit hasonlít ez a helyzet a magyar sajtóban lejátszódott eseményekre, hiszen, ha mondjuk a Népszabadság időben kapcsol, akkor az Origónak és az Indexnek nem sok esélye lett volna felvenni a versenyt egy profi szerkesztőséggel, bejáratottan működő lap internetes kiadásával szemben. Viszont mivel nem vették komolyan a Népszabadságnál az internet jelentőségét és lassan léptek, ezért nálunk teljesen új online lapok szökkentek szárba. Pedig ez sem volt törvényszerű, érdemes a nyomtatott lapként is nagy presztízsű és múltú, 198 éve működő brit The Guardian, vagy a 167 éves amerikai The New York Times (NYT) sikeres internetes kiadásaira gondolni.

A teljes ingyenességet talán éppen a NYT említésekor érdemes kicsit közelebbről is megvizsgálni, hiszen ez az egyik első olyan lap, amelyik immáron évek óta sikerrel próbálkozik internetes fizetőkapuk bevezetésével. Az internet teljes ingyenessége sok olyan nagy hozzáadott értékkel és nagy rezsiköltséggel rendelkező vállalkozásnál, mint amilyen az újságírás is, hosszú távon zsákutcának tűnik. Ebből a helyzetből a piaci szereplők évek óta keresik a kitörési lehetőségeket.

Itt persze fontos rögtön megemlíteni, hogy a magyar közgyűjteményeket nehéz piaci szereplőként értelmezni, hiszen - nagyon helyesen - jórészt állami támogatásból, azaz közpénzből működnek. Emiatt viszont a világban zajló különböző folyamatok lassan gyűrűznek be az intézmények falai közé, gyengék azok a külső és belső ösztönzők, amelyek a korszerű működést gyorsabban kikényszeríthetnék.

Persze a teljes ingyenesség korántsem kötelező eleme a nagyközönséggel való effektív kommunikációnak. Az erdélyi magyarok által ez év elején elindított Azopan, a Fortepan modelljét részben átvevő romániai kezdeményezés például csak részlegesen ingyenes, meglátjuk ők mire jutnak. De már az is nagy segítség, ha egy archívum már digitalizált részét nézőképekkel, vagy vízjelezett, nagy méretű fotókkal kísérve, nagy darabszámban, interneten, szabadon elérhető módon kereshetővé tenné egy gyűjtemény.

Ezzel együtt ne tévesszük szem elől az eredeti kérdésfelvetést, amelynek csak leágazása az ingyenesség kérdése, ugyanis az internet rohamos térnyerése olyan adottság, amit a NYT is csak meglovagolni tud, a folyamatot nem befolyásolhatja érdemben. Átmeneti „sikereket” el lehet persze érni a folyamattal szemben, ahogy például az Ubert is sikerült néhány ország taxislobbijának betiltatnia, de ettől függetlenül pontosan tudható, hogy a taxizás, mint foglalkozás záros határidőn belül értelmezhetetlen lesz az önvezető autók világában és csak annyira fogjuk sajnálni e szakma eltűnését néhány évtized múlva, amennyire a fiákereket hajtó kocsisok kiveszése bántja a ma átlagemberét.

Ugyanez lehet a válasz arra a kérdésre, hogy – bár a fortepanosok nagyon szeretnék, de – egy iowai kezdeményezésen kívül miért nem indultak további Fortepan szájtok a világ számos országában. Részben azért, mert a magyar Fortepan működéséhez a mai napig szükséges Tamási Miklós vizionárius karizmája, elképesztő munkabírása és eltökéltsége. Ez a komponens elég nehezen reprodukálható. A másik ok pedig az, hogy ha kicsit nyitottabban működnek az adott ország közgyűjteményei és – legalább részben – könnyen elérhetők a gyűjteményeikben tárolt fotók és más egyéb műtárgyak metaadatai, akkor az nagyban gyengíti a Fortepanhoz hasonló kezdeményezések erejét.

Ugyanakkor az is biztos, hogy a Fortepan jelenlegi működési modellje hosszú távon fenntarthatatlan. Közpénzt nem kap, az egyetlen fizetett alkalmazott, azaz Tamási Miklós alapító-szerkesztő fizetését négy, anonimitást kérő vagyonos magyar vállalkozó adja össze, a tucatnyi őt segítő szerkesztő pedig puszta lelkesedésből (sokan nyugdíj mellett) végzik el önkéntes munkájukat. A Fortepan még jogi személyiséggel sem rendelkezik, pénzügyeit Török András és a Summa Artium Alapítvány tartja kézben. Tamási ugyanakkor több megkeresést utasított el, amely különböző üzleti tervek mentén a tartalom vagy annak egy részét fizetőssé tették volna a felhasználók számára, amely Miklós számára összeegyeztethetetlen a Fortepan alapgondolatával, küldetésével. Kérdés, hogy ezt a mára tagadhatatlanul közfeladatot is ellátó szabadcsapatot hogyan lehetne olyan keretek közé terelni, amiben a projekt függetlenségében, hozzáférhetőségében és mozgékonyságában rejlő erő is megmaradhat, de a hosszú távú fenntarthatóság is biztosítható.

Alkotói életművek: ki mitől lesz híres és/vagy miből él meg?

Azok az alkotók, akik teljes életművüket, vagy annak egy részét a Fortepannak adományozzák vajon jót tesznek-e magukkal, a szakmával? Vagy azzal, hogy ingyen adják képeiket, tovább devalválják a jó minőségű lencsével szerelt okostelefonok korára amúgy is megtépázott renoméjú fotográfus szakmát?

A legnagyobb kérdés számomra itt valójában az, hogy ezek az alkotók vajon milyen sikereket érhetnének el a Fortepan ismertsége nélkül? Amely ismertség nagyban köszönhető az Indexszel hat éve tartó együttműködésnek is, amelynek keretében a Fortepan minden héten egy-egy képes sztorit szállít az Index Nagykép rovatának fizetség fejében.

Vajon hány alkotó tud saját jogon megmaradni a köztudatban és komolyan megvetni a lábát például a műtárgypiacon, bekerülni egy-egy fontosabb közgyűjtemény kollekciójába? Azt is fontos látni, hogy ez nem feltétlenül minőségi kérdés, hiszen sok komponens szükséges az ilyen irányú sikerhez, a kanonizációhoz. Mindenesetre az kijelenthetőnek tűnik, hogy valószínűleg olyan kevés fotográfus érheti el ezeket a célokat, hogy az még bőven ad teret a még mindig tehetséges, kiváló színvonalon dolgozó kollégáknak a Fortepanhoz hasonló felületeken való bemutatkozásra. Hiszen így legalább nem merülnek feledésbe komplett életművek, amelyek színesíthetik társadalmunk vizuális emlékezetét és nem egy szoba sarkában porosodnak évtizedekig, míg valakinek – talán – eszébe jut bemutatni őket.

0000

A BRFK Hivatala Bűnügyi Technikai Osztály felvétele. Forrás: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.c.10

0000

Dorothea Lange: Migráns anya. Nipomo, Kalifornia. 1936. február vagy március. Forrás: Library of Congress

0103

Urbán Tamás: [1982, Magyarország]. Forrás: Fortepan

0103

Városliget jégpálya a Városligeti-tavon, háttérben a Vajdahunyad vára, Budapest, 1907. Forrás: Fortepan / Schoch Frigyes

00

Ott vannak persze az olyan alkotók, mint Urbán Tamás, akik szentül hiszik, hogy az amatőr és a profi között nincs lényegi különbség, a fotó erejébe vetett szinte már szélsőséges hitük miatt a lehető legjobb dolognak tartják a Fortepant és örömmel csatlakoznak a kezdeményezéshez.

Felmerülhet még, hogy a Fortepan ingyenes képdömpingje devalválja-e az archív képeket általánosságban? Az egyik érintett szegmensben, a műtárgypiacon az eredeti vintázs kép jelenti az értéket, tehát a fotó készítése után közvetlenül készült papírkép, amelyet a szerző maga készített vagy jóváhagyott. Ezen a piacon a Fortepan egyáltalán nincs jelen, eredetikkel csak átmenetileg és áttételesen foglalkozik. A másik szegmens, az archív képek reprodukciós jogainak értékesítését valószínűleg rontja a Fortepan jelenléte. Ugyanakkor ez a piac valószínűleg (pontos számokat nem ismerünk) eddig sem volt elegendő méretű ahhoz, hogy megélhetést nyújtson egy alkotónak vagy egy archívumot fenn tudjanak tartani az ilyen irányú képeladások.

Talán itt érdemes megjegyezni, hogy a legfontosabb ok, amiért összes hibáját megbocsátva, lelkes Fortepan rajongó lettem, a fotózás és a fénykép feltétel nélküli szeretete.

Tudományos igényesség vs. leletmentés, hozzáférhetővé tétel

A Fortepanra többen a muzeológus szakma ellenségeként tekintenek, mert kontextus nélküli képeket és hagyatékokat tesz közzé mindenféle feltárás, megelőző tudományos kutatás és sokszor megfelelő adatolás nélkül.

0103

Minden múlt a múltam, enteriőr. Forrás: Magyar Nemzeti Galéria

00

A Fortepan fő missziója nem a kutatás, az értelmezés, hanem a leletmentés, amelyben viszont kiváló. Ismertsége, szerethetősége, közvetlensége mágnesként vonzza magához a régi fotóiknak megfelelő helyet keresőket. Általánosságban sokkal nagyobb az esélye, hogy egy hagyaték a Fortepanhoz kerüljön, mint szinte bármely közgyűjteményhez. A Fortepan törekszik arra, hogy ha az adományozó nem kéri vissza a digitalizálás után a képeket (ami egyébként a normális eljárás lenne), akkor olyan közgyűjteménynek ajánlja fel, amelynek ez profiljába vághat. Így kerültek például Schoch Frigyes sztereoképei a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárába, Nagy Gyula 1956-os fotói a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyűjteményébe, vagy Kotnyek Antal negatívjai az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézetbe. De főszabály szerint, állandó partnerként Budapest Főváros Levéltára fogadja be a Fortepanhoz került és vissza nem kért fényképeket, fotóalbumokat.

Nyilván eleve sántít a Fortepan és közgyűjtemények összehasonlítása, hiszen egy közgyűjteménynek lényegesen több és sokrétűbb feladatköre van a Fortepanénál. A Fortepan pedig ellopja a show-t a közgyűjtemények elől, hiszen csak a népszerű munkafolyamatokkal törődik, az idő- és erőforrásigényesebb tudományos és háttérmunkát pedig meghagyja a közgyűjteményeknek. Ez részben tagadhatatlanul így van, ugyanakkor – ahogy azt korábban már tárgyaltam – a közgyűjtemények előtt is nyitva áll a népszerűség kapuja, ők is learathatnák a babérokat. Ezzel talán nagyobb láthatóságra, nagyobb súlyra tehetnének szert és így jobb lobbipozícióba navigálhatnák magukat a valóban számos és kevésbé látványos, a nagyközönség számára kevésbé szerethető, de mégis fontos feladataik finanszírozásának javításához.

Ennek gátját legtöbben az állandó pénzhiányban látják, de amiben a Fortepan és szinte bármely magyar közgyűjtemény sajnos összehasonlítható és versenyre kelhetnek egymással, az az alulfinanszírozottság. A közgyűjteményeknek legalább van stabil költségvetésük, ami általában messze van az ideális szinttől, de a Fortepan minden évet a nulláról indít, ehhez képest még az alulfinanszírozott, de legalább államilag dotált lét is luxusnak tűnik.

A Fortepanon szereplő adatok valóban gyakran hiányosak, sokszor még a fotó készítésének évszámát is csak tippeli Tamási Miklós és csapata (ez az egyetlen kötelező információ, aminek mindenképp szerepelnie kell egy fotónál, különben nem tudja értelmezni a központi időcsúszkára épülő honlap). Fontos, hogy ez egy felvállalt hiányosság, amelyet bármely, az oldalra látogató azonnal láthat (kivéve a tippelt évszámokat, amiket jobb is volna jelezni).

0103

Minden múlt a múltam, enteriőr. Forrás: Magyar Nemzeti Galéria

00

A kritikusoknak tehát abban igaza van, hogy a Fortepan webszájtjára látogatónak sokszor nagyon kevés a fogódzója, sok a hiányos adatokkal feltöltött kép, amiről alig lehet tudni bármit, hiszen mondjuk a lomtalanításon talált fotóknál még az adományozó sem ismert. A képen látható nem ismert személyek, helyszínek és események beazonosításán lelkes önkéntesek munkálkodnak az Index Fortepan megfejtések fórumán, ahol néha elképesztő pontossággal sikerül megfejteni akár egy II. világháborúban rommá lőtt kijevi utcasarkot több, mint 70 év távlatából. Persze kétkedhetünk, hogy laikusok mennyit tehetnek egy-egy ilyen projekt sikeréért, de fontos látni, hogy a közösségi erőforrások, a közös kútfőnkben rejlő tudás kiaknázása egyre elterjedtebb különböző tudományterületeken is.

Kérdés, hogy laikusnak tekinthetők-e a Fortepan szerkesztői is, hiszen sokan csak nyugdíjasként vágtak bele ebbe a munkába és csiszolták tudásukat évek alatt. Tamási Miklósnak sincs sem fotográfiai, sem történészi, sem muzeológiai szakirányú végzettsége. Kérdés, hogy ez mennyire fontos. Azt látva, hogy Miklós évtizedes fortepanos tapasztalata olyan felkészültséggel vértezi fel, amelyet sok fotótörténész megirigyelhetne, ennek a kérdésnek a jelentőségét véleményem szerint nem érdemes túlbecsülni.

Visszatérve az eredeti gondolatmenethez, fontos leszögezni, hogy az olvasók által előterjesztett, a Fortepan szerkesztői által jóváhagyott és így a szájtra beemelt elemi információkon kívül (az adományozó neve, a kép készítésének időpontja, helyszíne, néhol az eseményről szóló tárgyilagos félmondat és a fotó tartalmát kereshetővé tevő kulcsszavak) más közlésre a szájt nem törekszik. Nem mutatja magát tudományos weboldalnak, leletmentésének eredményét nyersen teszi közzé és maga is nagyon örül, ha mindezen információkat valaki (bárki!) feldolgozza, interpretálja. Persze lehet a nyers adatok korlátozás nélküli közzétételének helyességéről is vitázni, de ez már egy másik eszmecsere, ami messzire vezet.

Amennyire én beleláttam a folyamatokba, a Fortepan nem bont szét hagyatékokat, nem zilálja szét azokat, sőt arra törekszik, hogy azok egyben maradjanak az adományozó családjánál és visszakerüljenek pontosan oda, az eddig is róluk gondoskodókhoz, ahonnan a Fortepanhoz érkeztek. Én azt láttam, hogy a fortepanosok gondosan bánnak a képekkel a digitalizálás során, igyekeznek a legjobb állapotban megőrizni az eredetiket, kerüljenek azok végül bárhová is. Persze néha groteszk is erről beszélni, hiszen a Fortepanhoz kerülő képek jó része évekig padlásokon porosodik, vagy egy szuterén garázsban elfelejtve rohad, esetleg egy lomtalanításon a szemét közül kerül elő.

A Fortepan kizárólag digitálisan és csak fényképeket gyűjt és ad közre. Nem kíván konkurálni semelyik közgyűjteménnyel, nem akadályozza tevékenységüket, sőt, lehetőség szerint együttműködésre törekszik és szívesen adja át a megfelelő archívum számára a hozzá került hagyatékok eredetijét digitalizálás után. Szerencsére akadnak már olyan közgyűjtemények, amelyek ezt felismerve valamilyen együttműködésre törekszenek a Fortepannal.

Mit keres a Fortepan kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában?

A Fortepan mindenevő volta miatt sok helyen bemutatkozhatott volna tízéves évfordulóján és minthogy talán történeti vonulata a legkönnyebben megfogható, más otthonra is találhatott volna a Minden múlt a múltam tárlat. Ugyanakkor egy progresszív vállalkozás bemutatásához progresszív intézményvezetőre is szükség van, így ebben az esetben is szükség volt rá, hogy Baán László meglássa azt az értéket a Fortepanban, ami arra feljogosítja, hogy egy nemzeti intézmény falai közt mutatkozzon be. Ugyanilyen horderejű volt a Fortepan számára korábban Kenyeres István, Budapest Főváros Levéltárának főigazgatója támogatása is, aki az 1500 Klösz György fotó megosztása mellett befogadja az olyan fotókat, amelyek a Fortepanhoz kerülnek és a tulajdonosuk nem kéri őket vissza. Nyilván mindketten látták, hogy egy egyre ismertebb és általánosan szeretett vállalkozással való közös munka jót tehet a saját intézményünk népszerűségének is, de ezzel semmi probléma nincs, éppen ellenkezőleg, a valódi közös munka ideális esetben minden fél számára előnyös. Fontos még kiemelni a Fortepan hosszú távú együttműködését Szlukovényi Tamással, az Archive of Modern Conflict kurátorával.

00

A tárlat tervezésekor folyamatosan szem előtt tartottuk, hogy ugyan egy alapvetően képzőművészetnek szentelt múzeumi térben jön létre a kiállítás, de főként nem műtárgyakat mutatunk be. A képek így kerültek egyenkeretbe (amelybe a képek változatos mérete miatt került álpaszpartu) emlékeztetve a Fortepan oldalán lévő képsávra, de a képválogatás és a fotókhoz kapcsolódó elmesélt történetek kiválasztásánál is törekedtünk arra, hogy ne keltsük művészeti tárlat benyomását. Ezzel együtt meggyőződésem, hogy a kiállításban szereplő képek egy része esztétikailag is magas színvonalon és bizonyos alkotók esetében egyenesen művészi szándékkal készült.

Legfőképp pedig a Fortepan képvisel olyan nemzeti értéket, amely feljogosítja rá, hogy egy országos hatókörű közgyűjteményben mutatkozzon be.

 

 

0000

Városliget jégpálya a Városligeti-tavon, háttérben a Vajdahunyad vára, Budapest, 1907. Forrás: Fortepan / Schoch Frigyes

0000

Minden múlt a múltam, enteriőr. Forrás: Magyar Nemzeti Galéria

0000

Minden múlt a múltam, enteriőr. Forrás: Magyar Nemzeti Galéria

Jegyzetek

Minden múlt a múltam

Kurátor: Virágvölgyi István

Magyar Nemzeti Galéria

2019. április 16. - augusztus 25.