Szabad a halálnak ilyen szépnek lennie?

Bár mindannyian tudatában vagyunk saját halandóságunknak, boldog békeidőkben ritkán merengünk azon, hogyan fog véget érni az életünk. Pedig a hírek másról sem szólnak, mint tragikus balesetekről, és őszintén szólva, nekünk is ugyanannyi esélyünk van közlekedési baleset vagy természeti katasztrófa áldozatául esni, mint bárki másnak. Mégis, ezen lehetőségek tárháza ritkán emészti az embert olyan elemi erővel, mint egy esetleges betegség felbukkanása.v

Bár a halhatatlanság gondolata a kezdetek óta foglalkoztatja az emberiséget, arról alapvetően általános az egyetértés, hogy bármilyen furcsán is hangzik, az életnek az ad értelmet, hogy egyszer véget ér. A filmekben vagy regényekben megjelenő halhatatlan alakok is többnyire kiábrándult és haszontalanul tengődő lényekként jelennek meg, akik a rendelkezésükre álló idő végtelenségének tudatában leginkább semmittevéssel töltik napjaikat. Látszólag tehát nem irigylésre méltó pozíció a halhatatlanság, és mégis: nincs még egy olyan gondolatkör, amely olyannyira zavarba ejtené az embert, mint a szembesülés azzal, hogy véget érhet az élete.

De mit is jelent pontosan az, hogy véget ér egy élet, és hol kezdődik pontosan a halál állapota? Hogyan érzékeljük az idő múlását? És miért érzékeljük másképp akkor, ha betegek leszünk? A Mai Manó Ház könyvesboltjában működő PaperLab galériában bemutatott Maija Tammi White Rabbit Fever című sorozata ezeket a kérdéseket járja körül egy fiktív betegség, a Fehér nyúl láz lefolyásán keresztül, és az elmúlás fázisainak bemutatásával fontos kérdéseket fogalmaz meg az életről és halálról alkotott elképzeléseinkkel kapcsolatban is.

A finn művész sorozata két részből áll össze: az elsőben elképesztő líraisággal követi végig egy elpusztult vadnyúl természetes lebomlását, míg a másikban laboratóriumi körülmények között burjánzó, halhatatlan ráksejtek szaporodását örökíti meg – a helyzet pikantériája, hogy a sejtek olyan emberekből származnak, akik már rég nem élnek. Tammi számára a legfontosabb kérdés, hogy miként tudjuk újraértelmezni az élet és halál közötti határállapotokhoz fűződő viszonyunkat. Fontos ugyanis felismerni, hogy sem a betegséggel, sem pedig a halállal való kapcsolatunk nem eredendően adott, hanem kulturálisan kódolt; ezeknek mind fizikai, mind szellemi aspektusaira hatással van az a kulturális klíma, amelyben szocializálódunk.

Hogy mennyi jelentésréteg tapadhat például a betegségek különböző testi tüneteihez, arról Susan Sontag klasszikusát, A betegség mint metaforát érdemes felidézni. Sontag esszéjében végigvezeti a tuberkolózis (TBC) és a rák jelentésváltozásait, rámutatva arra, hogy a betegség önmagában véve nem több, mint fizikai tünetek együttese. Az azonban, hogy milyen képzeteket társítunk a betegségekhez, merőben képes meghatározni azt is, hogy el tudjuk-e hinni, felépülünk-e belőlük valaha vagy sem. Míg például a TBC a romantika irodalmának és festészetének köszönhetően az egyik legvonzóbb betegségként vonult be a kultúrtörténetbe, addig a rákot mindent elemésztő, gusztustalan betegségként ábrázolják – nem véletlen, hogy a közgondolkodásban a rákos diagnózis instant halálos ítélettel ér fel. Míg a TBC-vel megbetegedőkhöz többek között a túlfűtött szenvedély és a művészi kreativitás jellegzetességeit társították a korabeli gondolkodók, addig a rákot leggyakrabban az érzelmek elfojtásának büntetéseként, szégyellnivaló betegségként említik, amely karöltve jár a depresszióval is.

Ezzel szemben mind Sontag, mind pedig Tammi amellett teszik le a voksukat, hogy a betegséget nem szabad összemosni a közgondolkodásban gyökerező betegségtudattal, a finn művész pedig tovább is megy ennél: egyenesen azzal kísérletezik, hogy lebontsa az elmúlással kapcsolatos tabukat, ehhez pedig egy újfajta, esztétikai keretbe helyezi a test bomlásának, a betegséget gerjesztő sejtek burjánzásának folyamatait. A napról napra foszladozó nyúl testének átalakulása, a hanyatlás maga alapvetően undort vált ki az emberből – akár anélkül is, hogy valóban előtte lenne egy oszladozó tetem; a gondolat maga elég az érzet kiváltásához. Tammi viszont olyan esztétikus módon jeleníti meg ezt a folyamatot, hogy az konkrétan képes széppé válni. Képei, a TBC-t nemes betegséggé formáló romantikus festményekhez hasonlóan, elképesztően stilizáltak, és épp emiatt felkavaróak is – a néző, bár érzi, hogy undorodnia kellene, valójában vonzódik a látványhoz.

Ugyanilyen módon esztétizáltak a laboratóriumban vizsgált sejtekből összeálló absztrakt ábrázolások is – holott ezzel megszegnek mindenfajta közmegegyezést, hiszen rákos sejtek per definitionem csak visszataszítóak lehetnek. Ezzel szemben Tammi munkája nemhogy nem gyomorforgató, sokkal inkább lenyűgöző: a tény, hogy a többek között az 1951-ben elhunyt Henrietta Lacks máig élő és átalakuló sejtjeinek életét követjük végig a fotókon, közelebb hozza a halhatatlanság ideáját bármilyen fikciónál. A White Rabbit Fever-ben bemutatott anyag amellett, hogy kifejezetten megindító és felkavaró élmény, kiváló gondolatkísérlet is. Izgalmas ugyanis végiggondolni, hogy bár úgy tűnik, hogy napjainkban a modern technológiák rohamos fejlődésének köszönhetően szinte minden megkérdőjeleződik, a halálhoz és a gyászhoz fűződő viszonyunk mégsem képes hasonló ütemben átértelmeződni.