Full-Stack fotográfia

A full-stack szoftverfejlesztő nem specifikusan képzi magát

az egyes programnyelvekre, fejlesztési területekre,

hanem komplexen átlátja a programozás minden szeletét

 a háttérfolyamatoktól egészen a felhasználó előtt megjelenő

felületekig. Olyan rendszerszemlélettel rendelkezik, mely

segítségével bármelyik területen tovább tudja képezni magát.

ReaktorLabs.hu

Az FKSE Stúdió Galériájában látható kiállítás megállná a helyét Prága, Bécs vagy Berlin hasonló adottságú kiállítótereiben is, miközben témájához bármelyikünk, aki napi viszonyban van a virtuális felületekkel és képekkel nagyon könnyedén kapcsolódhat.

Biró kihozza a maximumot a Damjanich és Rottenbiller utcák sarkán álló, sokat megélt és egy ideje kissé összement kiállítótérből, mivel nem pusztán egy (kép)tárlatot kap a látogató, hanem egy megkomponált teret: a sorozatot kiegészítő installációt, egyedi fényeket, egy az egész térre kiterjedő intervenciót és a kiállítás idejére még a legszebb, nyugati vernissage-hagyományokat idéző elektronikus zenét is.

Talán érdemes röviden tisztázni mi is az a front-end. Front-end az, amit egy böngészőt megnyitva (vagyis e cikk olvasása közben) látni, front-end az, amikor belépünk egy mobilalkalmazásba, legyen az Instagram, Twitter vagy Tinder. A megkomponált felületek, amelyek bár egyediek, hogy felismerd, mely terméket használod épp, de mégis hasonlóak, hogy könnyedén kiismerd magad bennük.

A front-end párja a back-end. Mindaz, ami a motorháztető alatt van, az a kód, ami akkor fut le, amikor a zöld mentés vagy a piros mégse gombra kattint a felhasználó. Ha pedig fejlesztőként valaki mindkét területben jártas, akkor a full-stack kifejezést használják. (A kiállításcím kapcsán távoli, művészettörténeti adalék, hogy Biró középiskolai éveiben még informatikusnak készült.)

Ahogy a cím is jelezte, nyugodtan sorolhatjuk az alkotót a legutóbbi kategóriába. Pontosan megtervezett, műtermi kompozíciókkal hoz létre, minden a helyén van, és ki van számítva, tesztelve, miközben olyan látványokat hoz létre, amelyek könnyedén tűnhetnek tisztán digitális munkáknak és így nem is lógnának vagy inkább emelkednének ki a mindennapi képfolyamból, amellyel mind a valós mind a digitális térben találkozunk. Amikor Biró 2016-ban végzett a Kaposvári Egyetem alapképzésén az osztály diplomakiállítását Barta Edit nyitotta meg, aki minden végzős munkájára röviden kitért beszédében. (Biró Dávid Perplex című, szintén konceptuális és médiumreflexív sorozatával szerepelt akkor.) Itt hangzott el az, hogy kevés olyan embert lehetne még találni az országban, aki úgy tudna világosítani, mint ő. Ha nem gyanútlanul, hanem ezzel a tudással felvértezve megyünk végig a kiállításon, tehát kizárjuk annak lehetőségét, hogy mindössze digitálisan létrehozott munkákként tekintünk a képekre, akkor így bő három év távlatából is egyetérthetünk az akkor bő három évvel ezelőtti laudációval.

Ahogy korábban is elhangzott már, a Front End sorozat anyaga, két korábban még külön kezelt projekt összeolvadásából született. Maga a sorozat különböző formákban már bemutatásra került. Egyrészt a művész 2018-as mesterdiplomájának védésekor, másrészt a debreceni MODEM tavaly őszi, Ezek a legszebb éveink című fiatal, hazai művészeket bemutató tárlatán.

A kiállítás alapját természetesen a Stúdió Galériában is a kiállítással azonos projektcímen futó sorozat adja. Plakátméretű verzióban láthatóak a keretezetlen, kasírozott fotók. Pontosabban vannak kereteik, de azok nem vastagságával és/vagy anyagi minőségével keretezik a képeket, hanem színükkel. A fotók hordozóanyagának pereme élénk zöld színt kapott, azt a fajta zöldet, amely egyértelműen a greenboxok színét idézi. Ez az a zöld, amely a digitális technológiák (pl. CGI) segítségével bármivé válhat, a zöld, ami előtt a hollywoodi blockbusterek jeleneteinek egyre nagyobb százalékát forgatják. Tehát a konkrét tartalommal rendelkező fotók így lényegében felkínálják magukat arra, hogy bárhova el- és behelyezhetőek legyenek. A képeknek nincs egységes motívumrendszere, amely összekötné őket. Mindegyik egyszerre hat hétköznapinak és szélsőségesen mesterségesnek, legyen szó akár fakockákról, egy fehér síkkal keresztülmetszett szobanövényről vagy épp diszfunkcionálisan összeállított IKEA-bútorról.

Ami kiegészíti a sorozatot, az a tér közepén elhelyezett, szintén greenbox-zöldre festett faoszlopok, amelyek tartalommal és jelentéssel szabadon feltölthető infografikaként emelkednek ki a padlóból. Ezzel az installációval a digitális képi kultúra újabb eleme, az adatvizualizáció kerül be a kiállítás homlokterébe. Napjainkra hatalmas iparággá nőtte ki magát az adatelemzés és az adatvizualizáció, mindenki adatközpontú és adatvezerélt (data-driven) döntéseket hoz és ezt egyre inkább tízezer soros táblázatok, mintsem közérthető és látványos infografikák segítségével igyekeznek elérni az elemzők és a vezetők. Ugyanez az adatvezéreltség mindennapjainkat és mindennapi szorongásainkat is meghatározhatja: hányan lájkolták már a posztomat, hányan olvasták a cikkemet, megosztották-e, amit írtam. Ha fejben még nem is oszlop- és tortadiagramokban gondolkozunk, de áthatja gondolkodásunkat a számosíthatóság és mérhetőség, amelyeknek univerzális formái a kiállításon megjelenő barchartok.

A másik vizuális és szintén a térbe beavatkozó eszköz az az apró keresztek (tracking marker) intervenciószerű elhelyezése a falakon. Helyenként a képekhez igazítva jelennek meg, mintha előzetesen ki lett volna jelölve, hogy hova is kell illeszkedni a sarkoknak, de az esetek többségében sporadikusan és véletlenszerűen helyezkednek a falfelületeken. Ezek a markerek az egyik fotó esztétikáját is meghatározzák, pontosabban lényegében ezek állnak a fotó fókuszában, ahol a háttérben felsejlő, archív családi- vagy sajtófotónak ható kompozíciót felülírják ezek a szabványosító elemek. A zöld keretekhez hasonlóan ez is kimozdítja a képeket, relativizálja az aktuális helyüket azáltal, hogy számtalan egyéb lehetséges pontot jelölnek ki számukra.

A sorozat, az installáció és a markerek mellett van egy negyedik kompozíciós elem is a kiállításban: a fény. Hideg, fehér fényű és kékes árnyalatú neonokkal ideális fényviszonyok jönnek létre a galériatérben, nincsenek zavaró fénykörök, homályos sarkok, vagy keresztárnyékok, minden optimalizálva van a befogadáshoz, mintha csak egy reklámmentes applikációt kapnánk.

A Front End nagyon magas minőségen kivitelezett kiállítás, ami nem szorítkozik egy megszokott fotókiállítás kereteihez. Nem csak a falakat, hanem az egész teret játékba hozza, és nem oly módon, hogy Biró a fotósorozat által felvetett témát, mindennapjaink virtuális látványvilágát, a fotósorozat által használt eszközökkel, önismétlő módon mantrázná, hanem újabb jellemző elemeket emel be az értelmezésbe, kiterjeszti eszköztárát és komplex kiállítási élménnyé emeli az egyébként is nagy műgonddal létrehozott sorozatát.