Önarcképgyakorlatok

Riskó Gáspár Passport című fotókönyve figyelemreméltó munka. A svájci Innennél 500 példányban megjelent könyv 114 oldal töménységben „tartalmaz” pusztán képet, minden magyarázó szöveg nélkül. A kisebb-nagyobb méretű fotókon maga az alkotó látható a klasszikus igazolványkép formában, semleges háttér előtt, de a digitális roncsolás, megsemmisülés különböző fokozataiban. A munka 1, 4 vagy 16 portrét tartalmazó oldalból, szekvenciából épül fel. A portrék a pixelesítés különböző változataiból állnak, kezdve a teljesen „reális”, torzítatlan képtől, befejezve az alany teljes eltűnésével, elmosódásával, felbomlásával. A könyv azonban nem egy fejlődéssort mutat be, aminek van eleje, közepe, vége - bár a könyvnek bizonyos értelemben van kezdete és befejezése -, hanem a portrék, az arc folyamatos fel- majd leépülését, meghibásodását.

A sorozat - amely inkább egyetlen, utólag radikálisan újravágott filmnek hat, mintsem fotók egymásutánjának -, amiképp a megismerés, egyszerre önarckép, önismereti tréning és öndestrukció, önmegsemmisítés. A fotók alanya nem pusztán semleges arckifejezéssel ül saját kamerája előtt, ahogy azt a címből és az útlevélkészítés műfajából gondolnánk, hanem bemutatja a grimaszok és így az érzelmek egész skáláját. Jobbra, balra néz, lehajtja, felemeli a fejét, lehunyja szemét, kinyújtja a nyelvét, kiabál, ordít, vigyorog, csücsörít és sok más, kifejezetten groteszk grimaszt vág. Mintha valaki először nézne tükörbe és próbálgatná a különböző arcait – amiről Guillaume Duchenne de Boulogne képsorozatai és kísérletei is eszünkbe juthatnak -, próbálná önmagát megismerni, és gyakorolni. Az Én azonban megfoghatatlan, szétszóródik, széttöredezik – a fotókon szó szerint, képpontokra -, hiszen melyik arckifejezés az igazi, melyik fejez ki engem legteljesebben? Hogyan dönthető el, mely pillanatban és időszakban vagyok az, aki vagyok, vagy aki lenni szeretnék? Hogyan tudom megismerni magam, ha egyszerre kell látnom azt, mégpedig szétválaszthatatlanul, aki vagyok, aki lenni szeretnék, és akinek képzelem magam?

Mivel az Én nem tud a megismerés kedvéért kívülről, objektív módon tekinteni önmagára, folyamatosan magába bonyolódva kell látnia, megfigyelnie. Riskó bizonyos képsorain saját magát tarkóra tett kézzel mutatja, ami pontos metaforája a saját rabságába került, így önmaga számára alig megismerhető, átlátható Énnek. Ez az Én ráadásul fotózza is önmagát, majd elégedetlen lévén az eredménnyel, vagy a további énkísérletek céljából módosításokat hajt végre a képeken. Folyamatosan rongálja saját arcát. A módosítások erősen festőiek és elemi erejű, önmaga ellen forduló dühöt mutatnak meg, nem szépítik az arcot, ahogy majd minden szelfiző ember teszi a különböző képmódosító szoftverekkel, hanem rombolják, pixelekben oldják fel.

Riskó képei stilisztikailag egyszerre juttatják eszünkbe Thomas Ruff nevezetes jpeg sorozatát és Francis Bacon képeit, pontosabban a Tanulmány Velázquez X. Ince pápa-portréjához (1953) címűt. A fotós ugyanis a színek mellett pixelekkel fest, roncsolt arca, figurája gyönyörű képpontokra, körvonalakra szétesve lángol, üvölt. „Lángoláson” a portré fejétől jobb oldalra induló elhúzást, lángnyelvre, füstre is emlékeztető pixelesítést értem, ami kísértetiesen emlékeztet a 9/11-et megörökítő fotókra, többek között Rufféra is.

Riskó digitális Arnulf Rainerként fantasztikus virtuozitással és hibátlan esztétikai érzékkel roncsolja, destruálja saját (digitális) arcát, kísérletezik saját énjével, annak dekonstruálásával, hogy aztán arcai és azok hibái sorozatát arcunkba vágja egy komor, fekete, igen fegyelmezett, ám belül annál expresszívebb kis kötetben.