Absztrakció és racionalitás után – interjú Geibl Katával

Májusban találkoztunk utoljára a Mai Manó Házban a Fototreffen, egy berlini csapat által szervezett szakmai esten, ahol fázisképeket és szkeccseket mutattál abból a sorozatodból, amin jelenleg is dolgozol. A There is nothing new under the sun / Nincs semmi új a nap alatt képei azóta megjárták az Unseent és több nemzetközi fotómagazinban is megjelentek. Milyen fázisban volt májusban a sorozat és hol tartasz most vele?

Az utolsó MOME-s kipakolásom környékén, 2018-ban kezdtem el azzal a problémával foglalkozni, ami a sorozatban is megjelenik, de végül nem ez lett a diplomamunkám, hanem a Sisyphus. Akkor még nem tudtam, hogy pontosan mi az összefüggés az egyes képek között, csak később csapódott le bennem. Mindössze vízióim voltak, konkrét képek a fejemben, tudtam, hogy el szeretném készíteni őket, és azt is, hogy egyetlen téma köré összpontosulnak, viszont nehezen tudtam volna elmagyarázni egy harmadik félnek, hogy miről szól ez a sorozat. Einstein mondta azt, hogy ha nem tudja egy takarítónak elmagyarázni a relativitáselméletet, akkor valójában ő maga sem érti. Valahogy így állok én is a sorozathoz, amíg nincsen két nagyon egyszerű mondat egy munkámról, ami mindenki számára érthető, akkor valószínűleg még dolgoznom kell azon, hogy én is megértsem.

A honlapodon jelenleg található képek mennyiben fedik le a teljes sorozatot?

Jelenleg 16 képem van, de összesen 50 képet szeretnék. Szeretném, ha a sorozat vége könyvformátum lenne. Mivel a sorozatot egy összefüggő történetként képzelem el, úgy érzem könyvként tudna kiteljesedni. Azt szeretném, ha egy sztori épülne fel a képekből. Éppen ezért az Unseenen is rácsszerűen, szorosan egymás mellett voltak installálva, hiszen egyik képből következik a másik és egyik sincsen a másik nélkül. A jelentés 2-3 kép kapcsolatából bontakozik ki.

Jelenleg Hágában tanulsz. Mit csinálsz ott, és hogyan kapcsolódik össze a mostani munkáddal?

A MOME után kihagytam egy teljes évet és ez idő alatt sokat foglalkoztam az MA képzések felderítésén. Próbáltam felépíteni abban az évben, hogy mi szeretnék lenni, hol szeretnék tanulni, szeretném-e egyáltalán továbbképezni magam és ha igen, milyen téren. Aztán olvastam egy interjút a Der Greifban Adam Broomberggel és Donald Weberrel, és amit mondtak, az nagyon egyezett azzal, amit én is gondolok a művészetről. Hogy nem “csak” galériaművész szeretnék lenni, aki szép képeket készít, hanem szeretném, ha valami hozadéka lenne annak, amit csinálok. Hogy olyasmit teremtsek, aminek értéke van, ami változást tud szülni, ami mögött gondolat is van. Utánanéztem a hágai egyetemnek és rájöttem, hogy ez a képzés az, amit keresek.

A Photography and Society egy új program, mi vagyunk a második évfolyam. Olyan tanáraink vannak, mint Adam Broomberg,  Oliver Chanarin és Donald Weber. Amikor megérkeztem, az első órám rögtön Adam Broomberggel volt… Azonnal új látásmód, új példák, új gondolkodásmód tárult elém, más, mint amiben azelőtt léteztem, és ez inspirál. A program azért jött létre, mert a szak alapítói, Rob Hornstra és Donald Weber szerettek volna szembemenni a mostani trendekkel. Azt látták, hogy a mai fotós szakmában akkor sikeres egy alkotó, ha díjakat nyer, galériánál van, megveszik a képeit. Tehát általában ebben mérik az emberek a sikert. Ők viszont egy olyan programot szerettek volna létrehozni, ami szociálisan elkötelezett. Az a céljuk, hogy túllépjünk az esztétikumon és megnézzük, hogy a társadalomra milyen hatással lehet az, amit készítünk. Így a képek nem csak önmagukért vannak, hanem egy nagyobb rendszerben, egyfajta ökoszisztémában léteznek.

Csak fotósok vesznek részt a képzésen?

Nem, teljesen vegyes a társaság. Van, aki gender szakos volt, van, aki antropológusként vagy grafikusként végzett. Ami közös bennünk, hogy mindenki fotózott korábban, de ez alatt nem feltétlenül azt értem, hogy fotósként szereztek BA-diplomát. Vannak dokumentarista fotósok, többszörösen díjazott, vagy épp World Press Photo-díjas fotósok is az évfolyamunkban. A szak neve arra utal, hogy nincsen fotó társadalom nélkül. A tanáraink nem szeretnék, hogy a szakon egy egyesült stílus jöjjön létre, ami a művészeti egyetemekre jellemző tud lenni.

Milyen munkamódszert alkalmaznak az oktatók, és ez mennyire tér el a magyar művészeti metódustól?

Ahogy említettem, itt mindenkit individuumként kezelnek, mindenkinek megvan a saját célja, és ezt nagyon tudatosítják bennünk. Állandóan reflektálnunk kell magunkra, hogy te, mint művész mit szeretnél elérni, hova szeretnél tartozni, mit szeretnél ebből a 2 évből kihozni. A tanárok ehhez a tervhez alkalmazkodnak. Az oktatás különböző, egymásra épülő workshop-szerű órákból áll. Az első évnek az a célja, hogy megkérdőjelezd önmagad mint művészt és végiggondold, hogy jó-e az az irány, amin eddig haladtál. A második évben a mestermunkádon kell dolgoznod. Időnként persze a stúdió-feladatokba is belefolyik a mestermunka, de csak azon a szinten, hogy valóban ezzel szeretnél-e foglalkozni. Nekem a There is nothing new under the sun a mestermunkám.

Beszéljünk kicsit az új sorozatodról. Miért egy bibliai idézetet választottál címnek?

Hú, ehhez egy kicsit messzebbről indítanám a választ. Az előző munkámon, a Sisyphuson két évet dolgoztam. Az egy nagyon konceptuális munka volt, steril, hideg képekkel. Általában laborokban fényképeztem. Amikor befejeztem, úgy éreztem, nem szeretnék még egy ilyen sorozatot. Úgy éreztem, hogy az a téma, ami foglalkoztat, már nem illeszthető be abba a rendszerbe, ahogy addig foglalkoztam a fotóval. Lars von Trier Melancholia filmjéhez tudnám leginkább hasonlítani ezt az érzést. Van egy jelenet, amikor Kirsten Dunst karaktere már mindenki előtt érzi a világvégét és a családi könyvtárban kicseréli az absztrakt festményeket ábrázoló albumokat figurális olajfestményekre. Ahol eddig a kék négyzet volt, helyét átveszi Caravaggio, Bruegel. Ilyesmi átalakulást érzek én is most a Sisyphus és a Nincs semmi új a nap alatt-hoz képest. Az absztrakció és a racionalitás már nem tud igazán válaszokat adni a kérdéseimre. Szerettem volna egy jobban befogadható, meleg tónusú, de közben komoly kérdéseket feszegető sorozatot készíteni, ami lírai és poétikus. Utánanéztem, hogy honnan származik a kifejezés, mire utal a Bibliában az idézet és rájöttem, hogy ezzel tudom legjobban kifejezni a sorozatomat.

Mi a témája a munkádnak?

Ha egy szóval kellene megfogalmaznom, akkor azt mondanám, hogy a Zeitgeist. Szeretnék egy korképet adni arról, mi történik manapság a társadalmunkban. Egy teljesen új korszak köszöntött be. Mindenki életére hatással van, és szorongással tölti el az embereket. Nehezen tudjuk már elképzelni, hogy mi lesz 50 év múlva, vagy hogy egyáltalán leszünk-e. Ezt szeretném altémákra bontva megfogalmazni, úgy, hogy az befogadható legyen mások számára is. Olyan fogalmak mentén kezdtem gondolkodni, mint az antropocén, a neoliberalizmus, a kapitalizmus, örök visszatérés. Ezeket a témákat szeretném nem tárgyilagosan és szárazon bemutatni, hanem mintha egy verset olvasna az ember, vagy filmet nézne.  De nem akarok konkrét válaszokat se adni a nézőknek, azt szeretném, hogy ők rakják össze a történetet.

Azt hiszem, hogy ez működik is, mert a KABK-n is volt mostanában egy portfolio review, ahol sokféle emberrel beszélgettem a sorozatról. Arról kérdeztem a reviewereket, hogy nekik mi jut eszükbe a képekről. Egyesével végigmentek és szépen leírták, hogy szerintük mi látható rajtuk, és mi lehet mögötte. Mindenkinek kicsit más történet állt össze a fejében, de a végeredmény ugyanaz volt, megértették, hogy miről van szó.

Nekem is az volt a benyomásom, hogy egy elég tág tematikájú, heterogén anyagot látok - például monumentális üzleti épületek, felhőkarcolók, atlétikus testek, hatalmas, erős állatok - erős képek, amik nagyon behúznak magukba, különböző érzéseket indítanak el bennem és felkeltik a kíváncsiságot, hogy mi lesz az a szál, ami összekapcsolja őket. Ha jól értem, akkor ezek a képek adják ki egy jövőbeli photobookod különböző alfejezeteit?

Igen, de nem szeretném az egyes témákat külön-külön fejezetre bontani - például az antropocénről, hogy elolvad a gleccser a Dachsteinon vagy kihalnak a méhek -, mivel ezek a problémák szorosan összekapcsolódnak. Inkább abban bízom, hogy a képek egymás mellé kerülve kiadnak egy kompakt történetet.

Hogy jött a képbe Leni Riefenstahl, akinek Olympia című filmjére egészen konkrétan utalsz is az atlétikus férfialakokat bemutató képeiddel.

Ezt mindig mindenki meg szeretné kérdezni, én meg mindig arra gondolok, hogy fogom ezt a kérdést megúszni… (nevet) De komolyra fordítva a szót, ugye, ezeket a férfialakokat nem ő találta ki, csak átvette az ókori görögöktől ezt a férfiábrázolást. Gondoljunk például a diszkoszvető szoborra. Leni Riefenstahl és az egész náci propaganda kisajátította ezeket az alakokat, mégis, a képeim kapcsán csak néhány embernek jut eszébe a görög vagy a római sportolóábrázolás. Ez eléggé sok mindent elárul a kollektív emlékezetről és arról, hogy mennyire ki tud sajátítani magának egy eszme egy ábrázolásmódot. Nekem a görög és római szobrok voltak az inspirációs forrásaim, s bár megfordult az én fejemben is Riefenstahl filmje, arra gondoltam, hogy ebből nem lesz probléma… Ehhez képest…(nevet)

A ma testkultuszával szeretnéd összekötni a képeidet? Vagy mi áll ennek a hátterében?

Inkább azért kezdtem el ezekkel az alakokkal foglalkozni, mert szerettem volna olyan képeket készíteni, amik politikával telítettek, viszont nem direkt módon, nem úgy, hogy például Trumpot lefényképezem. Egy metaforát szerettem volna találni, anélkül, hogy konkrétan politikáról beszélnék. A sport és a versenysport mindig is össze volt kötve a hatalommal, a sport és a diktatúrák mindig is kéz a kézben jártak. Az olimpia és az összes nemzetközi versenysport arról szól, hogy nemzetek versengenek egymás ellen, egy kulturált közegben, ami nem a háború, miközben a sportolók megpróbálják meghaladni az eddig elért legjobb fizikai teljesítményüket.

Ha a munkáidat nézi az ember, van egy alapvető befogadói érzésünk, ami a filmszerűséghez köthető. A képeidet látva olyan, mintha belekerülnénk egy történet közepébe, aminek nem ismerjük sem az előzményét, sem a végét, mégis van egy jelenet, aminek a részévé válunk, ami behúz. A képek közti viszonyrendszert sokszor a sejtelmesség, a nem-tudás határozza meg. Ennek a vizuális ábrázolásmódnak szerinted köze van ahhoz, hogy az ELTE-re jártál filmszakra?

Bár sokan megkérdőjelezték, a filmszak (és az esztétika minor) cseppet sem volt elfecsérelt idő a számomra. Meghatározta a látásmódomat, jó alapot adott. Ha egy sorozatban gondolkodom, mindig egy forgatókönyvet látok magam előtt, mindig egy történetet szeretnék elmesélni a sorozataimmal. Tényleg olyan, mintha a fényképeim filmkockák lennének, remélem másoknak is. És az inspirációimat is inkább filmekből szoktam venni, a fotókat próbálom kerülni, mert úgy érzem, nagyon befolyásolják a látásmódomat. Ha filmből veszem az inspirációimat, mindig nagyobb a mozgásterem. Viszont a fotónak van egy igen markáns tulajdonsága, amiben eltér a filmtől, mégpedig, hogy a fotó néma. Én talán pont emiatt maradtam a fotónál, mert ezt a fajta némaságot értékeltem mindig benne. De nyilván éppen emiatt sokkal nehezebb konkrét történeteket elmesélni, hiszen csak a vizualitásra támaszkodhat az ember.

Beszéljünk még a korábbi munkádról, amivel nemzetközi színtéren is megismerték a neved. Miért kezdett érdekelni a tudomány és a fotó kapcsolata?

Nagyon régóta gyűjtöm a tudományos képeket, évek óta printscreeneket készítek a laptopomon és a mobilomon arról, hogy milyen tudományos képekkel találkoztunk az elmúlt években. Például pár hónappal ezelőtt az emberiség először látott egy fekete lyukat. Tehát olyan távlatokba jutott el a fényképezés, amire soha senki nem gondolt. Teljesen lenyűgözött ez a fajta tudás, hogy rajtuk keresztül olyasmit ismerhetünk meg, amit korábban soha. Ez a problémakör aztán szép lassan elkezdett beszippantani magába. A sorozat készítése közben azt gondoltam, hogy közelebb fogok tudni kerülni a nagy kérdések megválaszolásához, de végeredményben azt hiszem még távolabb kerültem tőlük, mint valaha. A sorozat címe sem véletlenül lett Sisyphus.

A sorozat több képe is laboratóriumokban készült. Hogy jutottál el ezekre a helyekre?

Magyarországon kezdtem el ezt a sorozatot, még az ELTE TÁTK-n. Nagyon nehéz volt bejutni a laborokba, végül ismerősök ismerősének az ismerősein keresztül sikerült megoldani, általában a fiatal egyetemisták, a fiatal kutatók segítettek. Később Helsinkiben tanultam Campus Mundi-ösztöndíjjal az Aaltón egy fél évet. Az Aalto amerikai mintára épül, így egy kampuszon belül található meg az összes egyetemi kar, művészet, tudomány stb. Ott szintén voltak ilyen típusú laborok, ahová viszont simán beengedtek, fotózhattam mindenhol. Nagyon nagy szabadságot kaptam, egyáltalán nem kötötték meg a kezem.

Mindkét sorozatodra jellemző, hogy szereted variálni, keverni a fotográfiai műfajokat - épületfotó, portré, tárgyfotó, ahogy a fekete-fehér vagy színes nyersanyag is simán megfér egymás mellett egy-egy sorozaton belül. Hogyan kezdesz el dolgozni egy új képanyagon és mi történik addig, amíg eljutsz egy konkrét kép megvalósításáig?

A kiindulópont mindig azonos: ha van egy téma, ami foglalkoztat, elkezdek hozzá rengeteget olvasni és filmeket nézni. Amikor szép lassan körvonalazódik és már többet és többet tudok az adott témáról, akkor kezdem el írni az artist statementemet. Hogy magamnak is tisztázzam, miről fog szólni a sorozat. Utána jönnek maguk a képek. Néha a semmiből jönnek, néha egy-egy filmből veszek inspirációt. Van a sketchbookom/jegyzetfüzetem, ide gyűjtöm a netről azokat a képeket, amik hasonlíthatnak arra, amit majd később el fogok készíteni. (Például van egy erős vizuális képem egy eltakart szemű lóról, akkor keresek a neten egy ilyen képet és elrakom a sketchbookomba.) Nagyjából abban a sorrendben ragasztom fel a képeket, ahogy szeretném, hogy a képek egymáshoz kötődjenek a majdani sorozatban. Aztán, amikor megnézem, hogy valóban összeállt-e egy sorozattá, érthető lehet-e másoknak, kapcsolódnak-e vizuálisan is egymáshoz a képek, akkor kezdem lerajzolni őket.

Leskiccelem a képet, elképzelem, milyen színű lesz, hogyan fényelt, milyen hatást szeretnék elérni vele, stb. Utána kezdődik a tényleges fotográfiai munka: le kell szervezni a modellt, a helyszínt, a tökéletes világítást, beszerezni a kellékeket stb. Általában három hétre van szükségem egy kép elkészítéséhez. De például a lovas kép a szervezéstől a tényleges elkészítésig 2 hónapba tellett.

Ha befejezed a képzést, mit szeretnél csinálni?

Nagyon szeretnék a MOME-n DLA-zni, az egyik nagy álmom, hogy egyetemen tanítsak, közben pedig csinálnám az autonóm dolgaimat. Remélem, ez a két dolog tud kéz a kézben járni.