Életmű hashtagekkel – Keleti Éva a Műcsarnokban

Keleti Éva Élet/Kép című retrospektív tárlata a Műcsarnokban egy valóban nagy, több évtizedes riporteri életmű bőkezű, négy termet megtöltő bemutatása. A tárlat majdnem tisztán kronologikus sorrendet követve mutatja be a pálya állomásait, kezdve az ötvenes évek végének pályakezdő, MTI-s fotóival, folytatva a pálya derekának, a hetvenes, nyolcvanas évek képeivel, majd kitérve a személyes életre, a felmenők bemutatására és a táncfotókra, majd befejezve az utolsó évek újrakezdésének munkáival.

A kiállítás gerincét a – néha a hidegtől vagy a nedvességtől sajnos ívbe hajló - habkartonra kasírozott fotók alkotják, emellett a terekbe épített változatos, a képernyők elhelyezésére, videók megnézésére kialakított építmények és kiadványok, képek megmutatására alkalmas tárlók, továbbá nagyméretű, ívben belógatott molinók. A nagy képanyagot bemutató tárlat változatos, az egész teret felhasználó installálása nyilvánvalóan a klasszikus kiállításrendezésben a pusztán a falakra helyezett fotók monotonitását, ingerszegénységét kívánja elkerülni, sikerrel. Bár talán túl harsányan, a magenta erőteljes használatával, továbbá, némileg erőltetett módon, az online kommunikációt felidézve, a hashtag jelek emlegetésével, ami néhol teljesen redundáns, hiszen van, ahol a falon lévő fotó a két méterre álló installációban ismét megjelenik, dupla vagy tripla méretben, átszínezve, hashtagelve. A harsányság azonban logikusnak tűnik abban a közösségi média uralta digitális térben, amelyben az információ- és képözönből csak agresszív kommunikációval lehet kiemelkedni, azaz a médiatér folyamatos túllicitálásra és túlkommunikálásra készteti azt, aki versenyben szeretne maradni a felhasználók kegyeiért.

Az életmű gazdagságának bemutatásához érzésem szerint, nem feltétlenül tartozna hozzá a családi viszonyok, felmenők olyan súlyú bemutatása, amilyen a harmadik teremben fogad, hiszen ami mondjuk az életrajzban megemlítve korrekt információ és gazdagítja az összképet, tárlókban, tárgyakban, videókban prezentálva túlzás. Gondolok itt Miklós Jutka vagy Kabos Endre életének, munkásságának megjelenítésére.

Az utolsó terem annak a történetnek az ismertetése, ami nagyrészt a kiállításról való kommunikációt is uralja. A hosszú évek hallgatása után újra fotózó, a digitális technikát elsajátító Keleti Éva friss képeit láthatjuk. Bár jelen esetben a képek már nem riporteri munka részei, és nem aközben készültek, megformálásukban, retorikájukban figyelemreméltó és logikus módon folytatják, őrzik annak minden jellegzetességét, szavatolva ezzel az életmű egységét. Amely életműben szinte majdnem minden neves magyar alkotóról – élőkről és holtakról, főleg a színészi pályáról – láthatunk fotót, a legjobb képeken a rájuk és szerepeikre jellemző emlékezetes pózban, gesztusokkal, de jellemzően egy szívélyes, barátságos aurában, amely a fotográfus habitusának, kontaktusteremtő készségének a lenyomata.