Korlátolt hálók

Mekkora környezeti kárt okozunk néhány Google-kereséssel? Miért nem engedi az Instagram, hogy hyperlinkeket posztoljunk? Milyen összefüggés van a Brexit és az internetes hálózatok között? Hogyan kapcsolódik az emberi DNS a digitális adattároláshoz? Miként alakítja át a globális monopóliummal rendelkező YouTube a lokális videókultúrákat? Hol van a határ az emberi és a számítógépes intelligencia között? Ilyen és ehhez hasonló kérdések tömegét vetette fel a január végén Berlinben End to End címmel zajló transmediale fesztivál és a hozzá kapcsolódó The Eternal Network című kiállítás, továbbá a program részét jelentő szimpózium, workshopok, előadások, performanszok, koncertek, stb. Az eseményeket a transmediale partnerfesztiváljaként, azzal párhuzamosan megrendezett CTM elektronikus- és kísérleti zenei fesztivál bővítette ki, mely Liminal című programjával a köztes állapotok témája köré rendeződött.

Bár az elmúlt néhány évben egyre gyakrabban esik szó a technológiának való kiszolgáltatottságról, a hálózati működés problémáiról, az internet manipulatív természetéről, mégis viszonylag kevés egzakt tudásunk van arról, hogy konkrétan mi is a baj mindezzel. A napról napra megjelenő online platformok, applikációk, közösségi felületek sok szempontból valóban megkönnyítik az életünket, így kevésbé vagyunk motiválva arra, hogy kritikailag reflektáljunk a technológiától és internetes jelenléttől való függőségünkre. A transmediale – eredetileg VideoFilmFest néven – 1988-ban azzal a céllal jött létre, hogy felületet teremtsen a művészet és technológia közötti kapcsolódási pontok és azok társadalmi kontextusa bemutatásának, ami kezdetben a videóművészet műfajának fókuszát jelentette. Az azóta eltelt több mint harminc év, és az ezalatt a digitális kultúrában lezajló fordulatok az évente megrendezésre kerülő fesztivál aktuális témáját is folyamatosan meghatározták: az elmúlt néhány évben a transmediale olyan kérdéseket feszegetett, mint például az érzelmek és az empátia szerepe a digitális környezetben (2019); a kommunikáció és a nyelviség technológia hatására bekövetkező átalakulásai (2016); vagy az adatvezérelt működés társadalomra gyakorolt hatása (2015).

A transmediale 2020-as programja a kortárs internetes kultúra problémáit és a hálózatok veszélyeit helyezte fókuszba, visszatekintve az elmúlt harminc év fordulópontjaira, és olyan lehetséges alternatív stratégiák kidolgozását ösztönözve, melyek egy élhetőbb és felhasználó-központúbb jövőbeni hálózati kultúrát eredményezhetnek. Kristoffer Gansing a fesztivál igazgatója (2012-2020) az „end to end”, vagyis a végponttól végpontig tartó kapcsolatot idéző cím kapcsán kiemelte, eljött az aktualitása, hogy reflektáljunk a hálózati összeköttetésnek a felhasználótól való elidegenedésére, az online networkök centralizáltságára, a hatalmi struktúra által dominált webes jelenlét problémáira. A fesztivál a „hálózat” fogalmának elmúlt évekbeli változásait a képzőművészet, a digitális- és hálózati kultúra szemszögéből közelítette meg, megfogalmazva annak limitáltságát, végponthoz érkezését (vö. The Dead Web – The End, Ludwig Múzeum, Budapest), és felvetve lehetséges jövőbeni perspektíváit is. Gansing hangsúlyozta, a fesztivál a „hálózatiság” egyre jellemzőbben előkerülő negatív konnotációit szeretné kontextusba helyezni, elsősorban az olyan asszociációkra reflektálva, mint a gyűlöletbeszéd, az online manipuláció vagy az illetéktelen adatkezelés. Ezeket a felvetéseket a CTM (1999-es alapításakor még Club Transmediale) fesztivál eseményei egészítették ki, melyek bár nem kifejezetten a hálózatiság témája köré épültek, mégis sok ponton kapcsolódtak a transmediale által körüljárt kérdésekhez. A CTM idei Liminal címe a hálózatok végességére is utaló End to Endhez hasonlóan jelzi egy új időszak határát, az átmenetiséget, egy olyan konszenzusos helyzetet és köztes állapotot, mely a hatalmi erőviszonyok politikai, kulturális és társadalmi átrendeződéseinek küszöbét jelentheti. A CTM nem csupán a világ különböző pontjairól érkező zenei előadók fellépései számára adott terepet (a honlapon közel 200 előadó nevét találjuk), de a transmediáléhoz hasonlóan számos kapcsolódó eseményt, kiállítást, workshopot, performanszt, előadást is magába foglalt.  

A transmediale központi kiállítása The Eternal Network címmel Robert Filliou és George Brecht 1967-es „örök hálózat” programját idézi, utalva azokra a gyakorlatokra (mail art, kapcsolatművészet, telekommunikációs művészet, stb.), melyek művészek globális hálózatépítését elsőként kísérelték meg. A Haus der Kulturen der Weltben megrendezett kiállítás kiválóan összefoglalta azokat a szempontokat, melyek mentén a hálózatok jelenkori problémái megközelíthetők, felmutatva a kilencvenes évekbeli, már történetinek számító közvetlen előzményeket, az internet megjelenésére adott első alkotói reflexiókat, a hálózat iránti idealizmus (network idealism) korszakát. Így jelent meg a kiállításon a taktikus média koncepciója és az ennek vitafórumaként működő, 1993-tól megrendezett Next 5 Minutes című fesztivál és konferenciasorozat; a kaliforniai ideológia kritikája és az ennek fontos felületét jelentő Nettime levelezőlista archívuma; vagy a cyberfeminista mozgalom első manifesztója (1991) és a körülötte kialakuló diskurzusok. Ezen korai munkák és aktivista kísérletek sokszor éles kritikával éltek az internet működésével szemben, megelőlegezve a kortárs diskurzusokat. A transmediale ugyanakkor a kilencvenes évek internetes kultúráját nem csak referenciaként használja, a kapcsolódó szimpóziumon sor került annak komplex értelmezésére is, például Olia Lialina end-to-end, p2p, my to me című, a digitális kultúra 1990-es évek óta zajló elmozdulásait elemző performansz-előadása keretében. A kilencvenes évek net.art mozgalma és az internetaktivizmus képviselője a korai internetes esztétikáról, majd annak piaci nyomás alatt zajló átalakulásáról, a webdesign azóta bekövetkezett haláláról prezentált – aminek egyik következménye a linkek szabad megosztásának korlátozása, például az Instagramon. Lialinának 2013-as Summer című, egymással átirányítással összekapcsolt URL-címeken létező, az internet megbízhatóságára ironikusan rámutató web-alapú munkája a HKW-ban rendezett kiállításon is megtekinthető.

A transmediale és a CTM által bemutatott kortárs képzőművészeti munkák, projektek, események a hálózatiságot és annak korlátait meglátásom szerint három főbb szempont felől vizsgálták, melyek mindegyike egyszerre veti fel az egyén szerepét és a társadalmi-politikai szinten értelmezhető felelősséget: I. a felhasználó és az infrastruktúra Azt, hogy a felhasználónak milyen szerepe lehet a hálózatban, a létező hálózati infrastruktúrák határozzák meg. A transmediale a jelenlegi infrastruktúrák alternatíváit kívánta felmutatni, azok problematikussága okán. Ahogyan azt számos előadó, művész és mű kiemelte, a problémát elsősorban azok centralizált működése jelenti: az általunk leggyakrabban használt hálózati felületekhez – elsősorban Facebook, Twitter, Instagram – csak a függőségi viszony létrejöttét követően férünk hozzá, amelynek elfogadására (Terms & Conditions) a felület már a legelső ponton rákényszerít. A feltételekbe való beleegyezéssel nem csak a centrumszereplő hatalmi pozícióját erősítjük, de kiszolgáltatottá is válunk – elsősorban adataink védelme, felhasználása vagy a cenzúra tekintetében. A mindenkori központosított felületek alternatíváját jelenleg olyan fenntarthatónak és felhasználóközpontúnak tervezett platformok jelentik, mint például a Fediverse, és más decentralizált közösségi felületek. A transmedialén bemutatott projektek és kezdeményezések egy olyan gazdasági-politikai helyzet felvázolását kísérelték meg, ahol az új típusú szociális hálók a felhasználóközpontúság mellett felületet teremtenek a marginalizált társadalmi csoportok kapcsolódására, és az (online) közösségi „safe space”-ek létrejöttére is. A fesztivál keretében egy workshop és egy előadás foglalkozott fókuszáltan a hálózati totalitás újragondolásával Roel Roscam Abbing, Aymeric Mansoux, Lídia Pereira és Liaizon Wakest közreműködésével. Az előadók kiemelték, hogy a centralizáltság részben abból az alaphelyzetből ered, hogy napjaink globális kapitalista rendszerének logikája alapjaiban különbözik a 90-es évek (az internet létrejöttének időszaka) politikai működésétől: ekkor az információ nyilvánosságába vetett hit még valódi célként jelent meg, majd a 2000-es évektől zajló átalakulások, a „platformizáció” eredményeként profittermelést célzó szolgáltatásfelületek jöttek létre, melyek esetében a felhasználó szerepe háttérbe szorult.  

Az elmélet mellett a transmediale és a CTM által rendezett kiállítások is foglalkoztak a hálózati elnyomás kérdésével: a személyes adatokkal való visszaélésre forduló figyelem kirobbantójaként ismert Cambridge Analytica cég nem csak a 2016-os amerikai választási kampány lebonyolításában vett részt, de a Brexit kapcsán rendezett népszavazásban is szerepet vállalt. A cégnek a választások manipulációjában vállalt felelőssége azóta bírósági eljárás keretében is kimondásra került. A Brexit-jelenség a transmediale és a CTM Berghainban rendezett közös nyitóestjén tematizálódott a Demystification Commitee ECHO FX című, egy órás élő audio-vizuális performanszában, a hálózatokon terjedő álhírek és a félreinformálódás rendszerére reflektálva. Szintén a centralizált hálózati kultúra kritikája jelent meg a Contemporary And (C&) transmedialén való szereplésén. A C& online és offline kiadói tevékenysége keretében marginalizált csoportok (elsősorban Afrikából és afrikai diaszpórákból származó közösségek) információhiányát, globális művészethez való kapcsolódását kívánja feloldani, évente kétszer megjelenő magazinjával és webes platformjával. A transmediale központi kiállításán Center of Unfinished Business címmel látható könyvespolc-installációjuk esetében a kollaboratív szűrés (collaborative filtering) módszerével, az UdK Berlin diákjaival együttműködésben olyan szakirodalmi olvasmányokat válogattak össze, melyek a kritikai hálózati kultúrában való eligazodást segítik.  

A transmediale The Eternal Network kiállításán megjelent továbbá a személyes adatkezelés problémája (Tobias Williams), a hálózati etika kérdése (Piratbyrån), a technokultúra utópikus gazdaságpolitikájának összefüggései (Bahar Noorizadeh), a kommerciális internet pszichológiai vetületei (We Are Not Sick: John Longwalker & Geert Lovink), vagy olyan átfogóbb internetkritikai szempontok, mint Louise Drulhe Critical Atlas of the Internet című munkája (mely nemrég Budapesten is látható volt).

II. emberi test és technológia

A transmediale és CTM egy másik kiemelkedő fókusza volt annak tematizálása, hogy hogyan ragadható meg az emberi - nem emberi (human-nonhuman) dichotómia a mesterséges intelligencia, a technoszexualitás és a bioprinting korában. A transmediale programjában már több mint tízéves hagyományt jelentő Marshall McLuhen Lecture keretében Joshua Neves, a kanadai GEM (Global Emergent Media) Lab igazgatója a kortárs idegpolitika (neuropilitics) témáját kiemelve elsősorban a neurális hálózattudomány smart technológiát alkalmazó módszereiről, okos gyógyszerekről, smart drogokról, tudás-optimalizáló alkalmazásokról és az emberi agyból történő mesterséges információkinyerésről, illetve mindennek etikai és politikai vonatkozásairól beszélt. A másik előadó, Mél Hogan Genomic Media címmel az emberi DNS adattárolásra alkalmas tulajdonságát és az akörül kialakult diskurzust körvonalazta, bevezetve a genomic media fogalmát, mely alatt az előadó a gének kölcsönhatásaiba beavatkozó technológiai eszközöket érti. Hogan felvetését arra építette, hogy egyre több tudományos kutatás foglalkozik azzal, hogy a DNS-eink adattárolásra alkalmas képessége potenciálisan megoldaná a jelenleg fenntarthatatlan mértékű emberi és környezeti erőforrást igénylő adat- és szerverparkok problémáját: szemléltető példát jelent, hogy az egész YouTube adatmennyisége egy teáskanálnyi méretű DNS-ben elférne. Az elmélet szerint a genomika, vagyis a gének kölcsönhatásait vizsgáló tudomány így archiválási technológiaként működhetne – illetve működik már a gyakorlatban is: Eadweard Muybridge A ló mozgása című filmjét kutatók 2017-ben emberi DNS-re mentették.

A testpolitika és technológia kapcsolata a transmediálén szereplő alkotók számára is kiemelt kérdésként fogalmazódott meg: Aay Liparoto no bodies welcome I all bodies welcome (2019) installációja az online tér és a politikai hatalom feminista és queer testiséggel való viszonyára reflektált. A munka létrejötte kollaboratív wokshopok eredménye: a HOT BODIES – CHOIR (queer, LGBTQIA+ és feminista kórus) által felénekelt hanganyag jelenti az installáció alapját. A humán- és technológiai létezés határának tematizálása jelent meg többek között a Bill Vorn és Louis-Phillipe Demers rendezésében a CTM programjaként megvalósult Inferno című participatív performansz-előadásban. A technológia kontrollját szemléltető és kritizáló előadás során előre jelentkező résztvevők egy-egy gép által vezérelt, nagyjából 20 kg-os felsőtest-szerkezetbe bújva, kvázi cyborggá válva saját testük irányíthatatlanságát élhették át. A mindezt végignéző beavatatlan közönség elsőre nehezen dönthette el, hogy vajon a gép irányítja az embert vagy az ember a gépet. Az ember és technológia közötti kölcsönhatás kapcsán a mesterséges intelligencia ellentmondásossága is megjelent a programokon, például a CTM Interstitial Spaces című, köztes helyeket és helyzeteket vizsgáló kiállításán Wesley Goatley Chthonic Rites munkájában, mely egy Apple iPhone (Siri) és Amazon Echo (Alexa) beszélgetésének ironikusságát helyezte középpontba. Ugyanezen a kiállításon Michael Wick Non-Player Character című szobányi installációja a deep web bugyraiban eltűnő individuumokra irányította a hangsúlyt.

Az emberi természet és a technológia kölcsönhatása, az arra való reflexió Berlinben a mindennapok szintjén is jelen van. A kulturálisan – minden ellentétes hír ellenére – továbbra is pezsgő fővárosban sokkal hangsúlyosabban a személyes megélésről, a tudatos jelenlétről szólnak a mindennapok, mint nálunk: szinte nincs olyan kiállítás, amelyhez valamilyen formában ne kapcsolódna egy élő performansz; a zenei DJ- és VJ-setek majdnem mindig performatív elemekkel egészülnek ki; a Berghain partijain tilos fotót készíteni.

III. ökológia és fenntarthatóság

A technológia fenntarthatósága és természeti környezethez való viszonya nem független egymástól. Mél Hogan a transmediale szimpoziumán Empires and Ecologies of the Cloud címmel arról a problémáról beszélt, hogy az óriási energia- és (természeti) erőforrásigényű szerverparkok hogyan károsítják az ökológiai környezetet. Többször idézett példája szerint néhány Google-kereséssel annyi energiát termelünk ezeken a szervereken, amelyen meg lehet sütni egy tojást. A Keiken művészcsoport és George Jasper Stone a transmediale megnyitója alkalmából előadott Feel My Metaverse performansza egy olyan fikciós jövőbe helyezte a nézőt, ahol a klímaváltozás miatt lakhatatlanná vált Föld alternatívájaként az emberek a virtuális valóságban keresnek menedéket. A The Eternal Network kiállítás egyik ütős munkája Timur Si-Qin A New Protocol VR (v 1.2) című műve, mely egy új típusú kozmológiát javasol, túllépve az olyan nyugati diskurzusokban jellemző kettősségeken, mint organikus-szintetikus, szellemi-anyagi vagy természeti-kulturális. A VR-élménnyel kiegészülő installáció egy új szemléletből táplálkozó emberi környezet felrajzolására törekszik. A fenntarthatóság- és klímakérdések beemelése céljából a CTM egy négynapos beszélgetéssorozatot rendezett a zeneipar ökológiai vonatkozásainak megvitatására, olyan szempontokat is beemelve, mint a lemezkiadás, a zenekari turné vagy a nightlife-culture környezeti hatásai.

 

Ahogyan a fentiek jelzik, a transmediale és a CTM nem csak elméleti kérdéseket vetett fel, de lehetséges gyakorlati válaszokat is kínált a hálózati- és internet-alapú digitális kultúra kortárs problémáira. Ahogyan azonban strukturális problémák esetében gyakori, a jelzett felvetések és lehetséges megoldások sok esetben túlmutatnak az egyéni cselekvőképességen, és inkább rendszerszintű változásokat, szabályozásokat igényelnének.

 

A szerző az Artpool Művészetkutató Központ munkatársa.