„Mintha egy hosszabb, de laza szerkezetű esszé íródna több szálon” – interjú Czigány Ákossal

2016-ban több olyan kiállításod is volt, ahol nagyon különböző módokon installált, új munkákat mutattál be (Várfok Galéria, Fotómúzeum, Művészetek Háza). A 2016-os év az új munkáidról szólt. Mi történt veled azóta, dolgozol jelenleg új anyagon?

Először is kipihentem a 2016-os kiállítási hullámot. Az kimerített. A képelőállítás logisztikai, fizikai, minőségi nehézségei eléggé megviseltek, és ezek tartós gondok itthon. Visszatekintés is volt, mert Kecskeméten a Magyar Fotográfiai Múzeumban a korábbi fényképeimet mutattuk be – ezt épp te nyitottad meg. Muszáj volt szünetet tartani, de egyébként igen, készülnek új munkák. Időközben, újdonság és érdekes kitérő volt nekem, hogy tavaly részt vettem a MOME és a Kaposvári Egyetem fotószakjainak diplomabírálatában és az OMDK zsűrijében is.

Milyen visszhangja volt a 2016-os kiállításaidnak? Az Egek sorozat – amiről leginkább ismerik világszerte a neved – például egészen új kontextusba került az új munkáidon (Földek, Otthonok) keresztül. Milyen volt a művek fogadtatása?

Nagyon sok nyitott és értő látogatóval találkoztam, ezért csak hálás lehetek, s talán sikerült megrajzolni azt a tágabb kontextust, amelybe az Egek tartozik. A Várfokban létrejött kiállítás talán galériás szempontból is sikeresnek volt mondható. A veszprémi duettünk Néma Júliával az Otthonok ciklust az ő porcelán reliefjeivel, plasztikáival együtt a térben létezés dimenziói, az absztrakció fokozatai összefüggésébe helyezte, és igazán „otthonos” közegre találtunk ott. Ehhez járult a könyvem, a Bet megjelenése, mely ugyanerről szólt. Megjelentek jó szövegek és kemény kritika is. Bizonyos értelemben ez utóbbi érdekesebb, mint az elismerések, jobban piszkálja, formálja az embert.

Mire irányult ez a “kemény” kritika? Mit gondolsz, volt-e létjogosultságuk, és hogyan tudtad beépíteni a mostani munkáidba ezeket a véleményeket?  

Azok a kérdőjelek, amelyeknek például Cséka György bírálata adott egy határozott formát, minden hasonlóan építkező munkánál vagy munkásságnál létjogosultak, beleértve az előképeket is. Aki egyetlen – vagy csekély számú – alakzat nagyszámú variációit gyűjti, annak folyamatosan érdemes szembesülnie azzal, hogy nem automatizmust követ-e, nem külsődleges-e a vonalvezetés, nem olyasmit csinál-e, amit másnál már esztétizmusnak tartana, illetve milyen mennyiségi arányokat szab. Ezek folytatólagos kérdések akkor is, ha én máshol húzom meg a határokat. Ugyanígy nyitott kérdés az “erős koncepció” létmódja egy műcsoportban, egyáltalán a kortárs művészetben. És a befelé és kifelé építkezés egyensúlya. Hogy ezek az ügyek beépülnek-e és hogyan, nem tudom, nem vagyok ennyire áttetsző önmagamnak, de jelen vannak, mozognak és mozgatnak, azt hiszem, ez jótékony dolog.

Például kritikusabb leszel a következő munkád válogatásánál? Alkotóként egyébként mennyire vagy szigorú önmagaddal?

Folyamatosan töprengek azon, értelmes-e, amit csinálok, elég fontos dolgokról beszélek-e, de kérdőre vonom az önkritikát is. Mert az alkotásnak talán van egy olyan autonóm időrétege, amikor ilyesmi, hogy szigor és fékek, szóba sem jön. Lehet ezt flownak nevezni, nagyon rég elragadtatásnak hívták, ki-ki eldöntheti, melyik szebb. Egyszerűen igyekszem az elgondolásaim belső logikáját letapogatni, teret engedni neki, és így spontán állnak elő az arányok. Végül pedig az idő a legjobb válogató. Praktikus okból lassan dolgozom, az alapötletek sokáig pihennek vagy csak kicsit mocorognak, és eközben kihullik, ami kezdetben jó ötletnek tűnt. Ezek maguktól elhalnak. Jellemzően a formanyelvre alkalmazok egyfajta állandó szigort, de ez sem biztos, hogy mindig így lesz. És még egy szót a válogatásról: hát, az nagyon csúszós dolog… és elnézést a példáért, de mondjuk Haydn írt 104 szimfóniát. Ha végighallgatjuk, vajon azt mondjuk, hogy mind egy kaptafa és ugyanolyan?

Mi az a tágabb kontextus, amibe az Egek sorozat tartozik?

Az Egek két másik ciklus, a Földek és az Otthonok társaságában egy jelenség – az épület, vagy tágabban az emberi építkezés – három aspektusával foglalkozik, egy függőleges téri tengely felső, alsó és középső tartományait járja be. Történelmileg ez a hármasság mind felosztásában, mind számszerűségében szimbolikus világképi értékkel bírt, nálam ez fantomszerűen, ironikusan, romosan jelenik meg. Az egészben a kiépülés és a leépülés kergeti egymást, összetartoznak, mint a teremtés nyugati tradíciójában. Egyébként ez a trilógia nem eltervezve jött létre, hanem évekkel eltolva, külön-külön alakultak, mígnem felismertem, hogy így állnak össze, és elfogadtam, felvállaltam. Ez pedig egy alkotásmód vagy érdeklődés összefüggése, ha úgy tetszik.

Az Egekben budapesti bérházak udvaráról fényképezted az eget, a Földek című sorozatodban mélygarázsok lejáratait, az Otthonokban pedig főként lakóházak tűzfalait. A sorozatokban az épületek jelentést hordoznak. Miért épp ezekre az építészeti objektumokra esett a választásod?

Magukban a tárgyakban nincs célzott mintavételezés. Keresek, járkálok, utazom, olykor tervezetten is, de nincsenek titáni tervek és távlatok. A törekvés általánosító, ezért nem szolgálok helyszínadatokkal, az esetleges látszat ellenére a tipológia sem érdekel úgy, miként a klasszikus Becher-párost. Ugyanakkor, ha leolvasható egy adott kor, stílus, feltételezhető tájék, az teljesen természetes. Fontos, hogy időben-térben létező objektumok alkotják az alapanyagot. Anonim egyéniségek. Minden egyes kép belülről szerveződik, a belső struktúra felől, a helyszín és a kor itt már nem számít.

Ezért lehetséges, hogy a sorozataid nem lezárt anyagok, hanem folyamatosan bővülnek újabb képekkel? Sok művész inkább projektekben gondolkodik, nálad viszont vannak témák, amikhez újra és újra visszatérsz.

Igen, azt hiszem, jellemzően így van, ahogy mondod, de mint említettem, ez tervezettség nélkül, spontán módon alakul így. Nyilván alkatból fakad. A gyűjtemény jellegű képcsoportok, például a trilógia, amiről beszéltünk, vagy A művészet fénye, elvileg nyitott végűek és így is kezelem, bővítgetem őket. Volt gyűjtő felmenőm, talán örökletes a dolog. De van, ahol az anyag véges, meghúzza a maga határait. A gondolati szálak, az érdeklődés fő irányai többnyire így is összefűznek nagyon eltérő formátumú műcsoportokat. Olyan, mintha egy hosszabb, de laza szerkezetű esszé íródna több szálon, ahol a körbejárásnak, az ismétlésnek, az újramondásnak nagyobb szerepe van, mint az újat mondás kényszerének.

Hogyan kapcsolódik az építészet a művészetedbe, hogyan került az életedbe?

A tipikus városi bérház, ahova kisgyermekkoromban költöztünk, emlékezetem óta lenyűgözött, a pincétől a körbezárt udvaron át a szemközti tűzfalig. Mivel a bátyám pont ekkoriban járt a Műegyetemre – ő Czigány Tamás Ybl- és Prima-díjas építész –, az építészet régtől fogva jelen van a mindennapjainkban. Tamás emellett komolyan fényképezett, mind a mai napig, és gyerekként sokszor bent figyeltem a fürdőszobából kialakított sötétkamrában, ahol nagyított. Évtizedekkel később pedig, amikor kamera került a kezembe, már ott volt a konstruktív művészeti hatás a feleségemen, Néma Júlián keresztül, aki Fajó János szabadiskolájába járt, fiatalkorától kezdve ebben a szellemben alkot (fotogramokat is), tervezőművészként pedig az építészeti kerámia az egyik fő területe. Tehát elég szerves beépülésről van szó...

Bölcsészkarra jártál, tanultál latint, esztétikát és magyar szakos is voltál. Mennyire alapozták meg az ott tanultak, ahogyan a világról gondolkodsz? Voltak-e mestereid, vagy ahogy említetted, a bátyád is fényképezett, esetleg rajta keresztül kezdtél fényképezni? Milyen út vezetett az életedben odáig, hogy fotográfus lettél?

Hogy Tamáson keresztül kezdtem, nagyon pontos, mert tőle kaptam az első igazán jól használható fényképezőgépemet, sok oldalas, saját kézírásával készült használati utasítással ellátva. Szépen ledokumentáltam vele a diákéveimet, aztán az érettségi utáni ősszel ellopták. (Újabb párhuzam: bátyám magának is vett egy ugyanolyan gépet, és az övé szintén gallyra ment: elolvadt!) Ettől kezdve tíz év snitt következett, tehát a fotográfiához kerülőúton jutottam. 2000 körül került a kezembe az első digitális kamera, Tamás adta kölcsön. A rákövetkező években többször mentünk együtt fényképezni, egyre hosszabban, csendben, elmélyülten, mindenféle elvárástól szabadon. Mindig így kéne alkotni. 2007-ben csináltunk egy közös kiállítást, ez nagy lépés volt nekünk, egyben nagyon személyes ügy. És ez lényegében így maradt a 2009-2010 körüli bemutatkozásig. Tehát ez a “készen” kilépés egyszerűen azért hathatott ilyesformán, mert már mögöttem volt egy fél élet, amiből jó tíz év volt csak ez a belső, tulajdonképpen családi (ön)képzés, Júliát és a nővéremet, Enikőt is beleértve, a rengeteg eszmecserénkkel, kisebb, a profi művészeti életen kívüli kiállításainkkal. Volt idejük összeérlelődni a dolgoknak.

A bölcsészkari évek hatása? Tagadhatatlan, bár nem erősebb, mint más életeseményeké. A pannonhalmi gimnáziumi évek például megelőzik. Az biztos, hogy tömény időszak volt: rögtön a rendszerváltás után, 1990-től jártam egyetemre, amikor az ideológiai béklyóból szabadult humántudományok színvonala meredeken emelkedett, miközben a presztízsük meredeken zuhant. Jelentős értelmiségiek szinte a szemünk előtt keresték a helyüket, a szerepüket a zűrzavarban. Mesterként személyesen Balassa Pétert emelném ki, de vele együtt ott volt a régi Szerb utcai Esztétika Tanszék meghatározó légköre, olyan névsorral, mint Ancsel Éva, Bacsó Béla, György Péter, Kovács András Bálint, Poszler György, Spiró György, Szilágyi Ákos... Hermeneutika, dekonstrukció, újretorika, mi az olvasás, mi az értelmezés, ilyesmik körül forogtunk a barátaimmal. Közben elhagytam ezt a pályát, mégis innen szűrődhet a művészeti munkáimba valamiféle olvasó habitus, interpretációs, kommentáló szemlélet. Visszahatottak régi bölcsészbarátságok: nem véletlen, hogy ebből a körből Gács Anna vagy Németh Marcell irodalomkritikusok írták a hozzám legközelebb álló szövegeket a műveimről. Visszatért a látókörömbe Balassa A fényírástudók felelőssége című 1990-es előadása, melyben a filmszakmához szól, de bőven eltalálja a fotográfiát, sőt a kortárs képzőművészetet. Ezzel a háttérrel érezni azt, hogy nemcsak a tudomány nem gondolkodik, mint Heidegger mondja, hanem a kortárs művészet sem, és a művészetről szóló beszéd sem.

Úgy érzem, művészeted megértéséhez fontos tudni, hogy mi az a gondolati kör, amiből jössz. Te hogy látod a kortárs művészeteken belül a fotográfia szerepét? Az egyik legnépszerűbb, mégis könnyen sebezhető/támadható médium, mégis rengetegen próbálnak a vizuális kommunikációnak ezen a nyelvén megszólalni. Szerinted miben rejlik a “fotográfia varázsa”?

Egyszerűbb lenne válaszolni erre, ha külön kezelhetnénk a fotográfiát mint technológiát és mint képzőművészeti médiumot. De azt hiszem, ez nemigen megy, kettős olvasattal kell együtt élnünk. A fotográfia mindkét olvasatban vágyat kelt, vágyat teljesít, vágyat látszik teljesíteni, és vágyat frusztrál. Ez a vágy egy bizonyos fajta kép létezésére irányul és akkor is jelen van, ha éppen felvilágosodottat játszunk és aláássuk, szétzúzzuk – mert szép dolog a dekonstrukció, de jó, ha van is mit dekonstruálni. A fotográfiát máig övezi ez az erotikus tér, a vágynak ez az aurája, akár “varázslata”, ahogy mondod. A digitális-hálózatos világban ez vulgarizálódik ugyan, mégsem oszlik el.

A Gazdaság című sorozatod eszmeileg hogyan viszonyul a Trilógiához? Folytatása, vagy van benne valamifajta ellépés a korábbi sorozataidtól? Én az utóbbit érzem, de kíváncsi vagyok a te véleményedre.

Én pedig a tiedre, mert nálam nagyon szorosan összefügg a trilógiával. Valójában nem egy lezárt hármasság ez, repedések vannak rajta, melyekből új járatok nyílnak, és ezek egyike a Gazdaság. A trilógia ég-föld viszonylatából például szembetűnően hiányzott két elem: a horizont és a természet, a vidék. Erre a hiátusra válasz a Gazdaság. A tájkép mint keret viszont tényleg átlépés, azelőtt biztos voltam benne, hogy az ilyesmi egyáltalán nem érdekel. Talán a társadalmi vonatkozás is erősebb itt, mint más műveimben. A konvencionálisnak tűnő formanyelven viszont kissé túlozva fogalmazok, lebegtetve, eltérítve, elbizonytalanítva azt. Ez az irónia szerintem visszacsatol a trilógiához.

A társadalmi vonatkozásra gondolok én is, mint jelentéstöbbletre. A korábbi munkáidnál ez az aspektus szinte sosem merült fel, inkább metafizikai kérdéseket mozgattak a sorozatok és kultúratudományi síkon mozogtak. A Gazdaságnál ugyanakkor nem tudok eltekinteni a társadalmi referencialitástól, amit az épületek funkciója indukál és ami egy sor másik értelmezési síkot is működésbe hoz.

Köszönöm, örülök, ha láthatóvá válik egy ilyen réteg.

Említetted, hogy jelenleg is dolgozol új munkákon. Ezekről elárulnál valamit? A meglévő anyagokhoz készülnek, vagy esetleg új témán dolgozol?

Az eddigi érdeklődésemben fontos szerepet kapott a fény, és innen logikusnak tűnik továbblépni ahhoz a feltételhez, melyen keresztül egyáltalán hozzáférünk: a látáshoz. A fotográfia végül is a látás történetébe ágyazódik. Ennek pár kiválasztott fejezetén dolgozom most.

Több fiatal fotográfustól hallottam, hogy egyfajta mesterének tekint téged, a munkáid koncepciózussága, szigorú szerkesztési elveid, a fotográfiák minőségi kivitelezése fontos mérce a számukra. El tudnád magad képzelni egyszer tanárként?

Kérdezték már ezt, és nemmel válaszoltam. Szerintem nekem nem nagyon van mit tanítanom. Ami közlendőm van, az egyelőre a fotográfiai munkáimban és a párhuzamosan írott esszékben talál utat. Kicsit azért érzékeltem, hogy van egy olyan hatás, amiről beszélsz, és ez már önmagában jelent valamit. Persze a jövőt sosem tudni. Ebben a pillanatban még a négy fal közti alkotás is kérdéses. Végigcsinálom, pontosabban nem végig-, de csinálom, korlátok közt, amit elkezdtem, a kifutása viszont egy jókora kérdőjel. A járványválság vége, következményei nem beláthatók. A 2008-as krízist közismerten megszenvedte a kultúra, a mostani egyelőre még nagyobbnak, egyben más jellegűnek ígérkezik, kiismerhetetlen. Most még azt gondolom, nem fújnék teljes visszavonulót, de ugyanakkor radikális irányváltoztatásokra kell készen állni, ha mondjuk teljesen más gondjaink lesznek, illetve vannak már most. Hogy milyen sorsra jut majd az a fajta stabilitás, ami a képeim egyik belső célja – Isten tudja.