Művészként emigrálni világnézet – interjú Tombor Zoltánnal

Tavaly év végén végigfutott a hír, hogy az egyik legismertebb magyar divatfotós, Tombor Zoltán hazaköltözik New Yorkból. Decemberben egy új anyaggal, a Hazafelével debütált. Azóta eltelt néhány hónap, mi pedig kíváncsiak voltunk, mik a szakmai tervei a jövőre nézve és milyen érzésekkel tért haza Amerikából.

Milyen út vezetett nálad a fotózásig? Fotográfusként végeztél mielőtt nyakadba vetted a világot?

Autodidakta vagyok. Az egyetlen fotográfiai képzés, melyen részt vettem, a középiskolai fotószakkör volt. Apám Minoltájával kínlódtam, fekete-fehér filmre, melyet idővel megtanultam hívni és nagyítani is. Egy ideig maradt a gép a polcon, majd 21 éves koromban kezdtem újra fotózni, különösebb cél nélkül, a közvetlen környezetemet, a családunkat örökítettem meg. Izgalmas volt először látni, hogy a fotók láttán intenzív érzelmek elevenednek meg, kicsit úgy, mint amikor újranézzük egy kedvenc filmünket. Pontosan tudjuk, mi következik, de mégis nevetünk vagy sírunk közben, egyfajta élvezettel teli lelkigyakorlat ez. Idővel egyre nagyobb vágyat éreztem, hogy dokumentáljak és esztétizáljak a kamerámmal és ez a rutin azóta is tart. Ma kicsit úgy érzem már, hogy amit nem fotózok le, az meg sem történt.

Hogyan kerültél Milánóba, majd New Yorkba?

Durván 8 éven át fényképeztem itthon, több-kevesebb sikerrel, zömében portré- és divatfelkéréseket teljesítettem magazinoknak, márkáknak és reklámügynökségeknek is. Aztán 2003-ban úgy döntöttem, hogy megpróbálom külföldön is bemutatni a munkámat, mert idehaza lassan fogyni kezdtek a valódi kihívások, levegőváltozásra vágytam. Milánóban kezdtem új életet, csak néhány barátom volt odaát és olaszul sem beszéltem, most visszagondolva, elég vakmerő lépés volt. A Budapestről hozott portfólióm még nem volt versenyképes az olasz piacon, és mivel nem asszisztáltam nagy fotósnak korábban, az indulás sokkal lassabban ment, mint amire számítottam. A makacsságom, a szorgalmam és az erősen fogyatkozó megtakarításom okozta rémület idővel meghozta gyümölcsét, ügynökségi szerződést kaptam és elkezdhettem nemzetközi magazinoknak és klienseknek dolgozni. A legnehezebb időszakban Márai Sándor és André Kertész művei segítettek leginkább, mindkettőjük munkájában ott van az a kíváncsiság, tenni akarás és kétségbeesés is, mely engem is ösztönzött a mindennapokban. 2009-ben megismertem Nellit, aki tíz éve a feleségem. Hála neki, elég erőt és bátorítást kaptam, hogy végül együtt vágjunk neki régi álmomnak, Amerikának, így 2011-ben átköltöztünk New Yorkba.

Mit tudsz annak javasolni, aki fotográfusként hozzád hasonló utat szeretne bejárni a nagyvilágban?

Művészként emigrálni sokkal inkább világnézet, vagy szemléletbéli kérdés, mintsem földrajzi. Aki folyton esélyeket latolgat és azon mereng, hogy vajon megéri-e, vagy sikerre viszi-e odaát, az nagy eséllyel hamar haza fog jönni. Szerintem minden pályakezdőnek azt kell mérlegelnie, hogy melyek azok a környezeti változások, új élmények és hatások, melyekre szüksége van ahhoz, hogy az alkotásban kiteljesedhessen. Én nem nagyon találkoztam olyan sikeres művésszel, akinek elsődleges célja a hírnév megszerzése lett volna. Az alkotás legértékesebb hozadéka az, amivé válsz tőle, nem pedig az, amit szerzel vele. Számomra azért nem volt elég a hazai munkakörnyezet, mert az editoriál és a kommerciális fotó területén itthon igen csekély a lehetőség, így az esztétikai érzékem fejlesztéséhez és a mélyebb szakmai ismeretekhez elengedhetetlen volt egy divatkulturális szempontból érettebb és tapasztaltabb közegben tanulni tovább. Bátorításként azt tudom mondani, hogy ugyan nagy lelki- és anyagi invesztíció új életet kezdeni külföldön, de azok az élmények és tapasztalatok, melyeket odaát szerezhetünk, nem pótolhatók Budapesten. Nekem a mai napig a legnagyobb erőt a saját sebezhetőségem és gyengeségeim felismerése és ezek elfogadása adja.

Hány év után jöttél haza? Végig csak a fotográfia tartott kint?

30 évesen indultam el, most 47 vagyok. Művészeti szempontból is termékeny időszak volt az elmúlt 17 év, hasznos tapasztalatokat szereztem külföldön. Ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy a legnagyobb csatát az életben többnyire saját magunkkal vívjuk, melynek helyszínét is mi választjuk meg, ebből a szempontból a felségjel érdektelen. Lelkiekben idehaza sokkal jobb, itt van mindkettőnk családja és a közeli barátaink zöme, a mindennapok is sokkal kényelmesebbek egy ennyire jól élhető városban, mint Budapest. Sokan kérdezik, hogy milyen itthon, szinte rangsort, bizonyításokat várnak tőlem. Itthon lenni jó. Nem jobb, mint Londonban és nem rosszabb, mint New Yorkban, csak egyszerűen jó. A munkám továbbra is külföldhöz köt, remélem szeptembertől újra tudok majd utazni, ha a vírus körüli pánik alábbhagy.

A koronavírus-járvány téged hogy érint? A szakmai életed hogyan tudja ezt túlélni?

Szerintem én másfél-két hónappal ezelőtt átestem a fertőzésen. Februárban és márciusban nagyjából 30 járaton ültem, Európa legnagyobb repterein szálltam át, taxival, metróval, tömegközlekedéssel több millió emberrel érintkeztem közvetve. Március 15-én, a születésnapomon értem haza Spanyolországból, Mallorcán volt az utolsó eredetileg egy hetesre tervezett munkám. A három fotózási napot végül egy etapban, 18 óra alatt meg kellett csinálni, mert másnap délután már zártak a repterek.

A jelenlegi számítások azt mutatják, hogy a vírus több hullámban fertőz majd, és leghamarabb egy év múlva születhet megoldás védőoltás formájában. A hosszú időn át tartó karantén gazdasági és lelki következményeivel is számolni kell, szerintem fontos lenne, hogy végeztessünk el minél több tesztet, hogy a betegségen már átesett és védettséget élvező emberek mihamarabb visszatérhessenek a munkahelyükre. Az elmúlt években a munkám folytán sokat utazom, és nem tagadom, jól esik a mostani pár hónapos kényszernyaralás. Elképzelhető, hogy a szakmában egy idő után kialakul egy igazolás alapú rendszer, és egy hivatalos orvosi papír bemutatásával újra szabadon utazhatunk és folytathatjuk a munkát. Sok márka keres fel, mert a tartalomgyártás nem állhat meg. Néhányuknak tárgyfotó ötleteket adtam el, de van olyan kliensünk is, aki Nelli szereplésével rendel meg sorozatot, melyet a házunk folyosóján és a tetőn fogunk fotózni kettesben, stáb nélkül. Van ebben a garázsprojekt szerű alkotásban valami romantikus, mert arra a vidám és kötetlen időszakra emlékeztet, amikor fényképezni kezdtem.

A Hazafelé sorozattal kapcsolatban rendre előkerül a divat-dokumentarizmus kifejezés, mint műfaj. Ezek a képek a divatfotó eszközeivel, egy általad jól beszélt „nyelven” mondják el a hazaköltözéshez vagy honvágyhoz fűződő személyes gondolataidat?

Ezt jobban foglaltad össze, mint eddig nekünk sikerült. Nem vagyok híve a műfaji megkülönböztetéseknek, mert ezek a címkék nagyon behatárolóak. A divat-dokumentarista kifejezés a sajátom. Azt az eddig meghatározatlan műfajt szándékozik definiálni, ahol divatklisék csak „nyomokban” lelhetőek fel és a történetmesélés kapja a főszerepet. A Hazafelé anyag esetében a saját gyermekkorom helyszínein. A célom az volt, hogy egy olyan, mindannyiunk számára jól ismert miliőt teremtsek a képeimmel, ahol az elsődleges élmény a néző saját emlékeiből építkezve elevenedik meg. Szerintem a fikció néha pontosabban képes tükrözni a valóságot, mint egy riport, vagy beszámoló. A Hazafelé sorozatból készült a Supernation ötödik száma, melynek egy huszonegy képből álló esszenciája került a falakra.

Kiállítási kontextusban egy fotográfia el tudja veszíteni az alkalmazott fotóhoz kötődő gyökereit?

Számomra az a meghatározó, hogy ki és milyen céllal készítette a képet, persze később fontos az is, hogy milyen kontextusban szerepel a kiállítótérben. A fotográfia értelmezését tekintve rendhagyó műfaj, hiszen a szerepe inkább az, hogy utaljon valamire és nem a konkrét magyarázat. Dolgokat sejtetni igyekszik inkább, mint bizonyítani. Ennek köszönhetően egy-egy kép jelentése többértelmű is lehet, igy más, mint amit a szerző eredendően kifejezni szándékozott vele. A művészet olyan, mint egy tükör, a néző a fotográfia által is csak annyit ismerhet meg, amennyit már amúgy is tud. Én a fotóra valódi, élő médiumként tekintek, mely köztem és a világ közt van, és lehetőséget ad új összefüggések felfedezésére, az emberi lélek és érzelmek terén.

A válasz tehát igen, egy fotó teljesen el tudja veszíteni az alkalmazott fotóhoz fűződő gyökereit, ha egy új kontextusban szemléljük. Azt viszont fontos megemlíteni, hogy egy gyenge fotó újrakontextualizálva is többnyire gyenge marad, hiába változtatunk a jelentésén, a nívója állandó.

A te személyes világod hogyan tud megjelenni egy divatanyagban?

Egyrészt a saját munkámról alkotott véleményem szubjektív, hiszen nem látom azt kívülről. Másrészt fotósként szavakkal magyarázni, hogy milyen vagyok, meglehetősen kockázatos vállalás az írásértők előtt. Mivel a saját képeim már elválaszthatatlanul a részeim, így, ha róluk beszélnék, magamat elemezném. Nyilván ott van az a kíváncsiság, humor, szenzitivitás és szemtelenség is a fotóimban, mely egyben a személyiségem része is. Azt mondanám, hogy legyőzhetetlen kíváncsiságot érzek az emberi lélek és érzelmek iránt, melyeket a portré, a csendélet és a tájábrázolás eszközeivel igyekszem realizálni.

Egész kicsi korom óta próbálok megfejteni mindenkit, akivel találkozom. A kamerámmal megpróbálok belelátni az emberekbe. Roland Barthes Világoskamra című könyvében a portréfotózás erőteréről beszél, amiben négy különböző hatás vegyül: a portréalany saját magáról gondolt tulajdonságai mellett az, hogy az adott pillanatban a fotós felé milyennek akarja mutatni magát. Ehhez jön az, hogy a fotós, tehát én milyennek látom őt, negyedikként pedig az, hogy milyennek szeretném őt megmutatni. Nagyjából ez a négy dolog határozza meg, hogy a portréból végül mi lesz.  Az apám az első olyan ember az életemben, akinél azt vettem észre, hogy nincsen fényképarca. Ő nem változtat magán semmit, ha kézbe veszem a kamerát, az effajta őszinteség és odaadás kezdetben szinte sokkolt. Évek óta dolgozom egy sorozaton, melyben górcső alá veszem a családunk történetét. Apám mindennapjait fotózom a szőlőbirtokán, körbevéve azzal a sok fontos emlékkel, mely oly aprólékosan határozza meg őt és így engem is.

A Hazafelé sorozat egyik főszereplője Palvin Barbara, akivel barátságban álltok. Mi változik a képen, amikor személyes kapcsolattá válik egy fotós és egy modell kapcsolata?

A fő különbség, hogy nincs köztünk formális viselkedés vagy megfelelési kényszer, nem kell a hagyományos etikettet betartani, közvetlenebb, intimebb, igazibb a párbeszéd. A Hazafelé sorozatnál fontos szempont volt, hogy Barbara karaktere és habitusa eredendően hasonló az általa eljátszott figuráéhoz, számomra ettől is lett hiteles a közös történetünk.

A #metoo hatására is nagyon megváltozott a világ, főleg a filmiparban, de a fotós világban is. Ez gyakorolt bármilyen hatást a Te munkádra?

A metoo hashtaggel fémjelzett mozgalom sok modellnek és színésznek adott lehetőséget elmondani a korábbi megaláztatásait, és biztonságosabb munkakörnyezetet is teremt számukra a mindennapokban. Ugyanakkor gyakran hátráltat munka közben ez a feleslegesen merev és túlfegyelmezett kommunikáció, nehéz úgy dolgozni, hogy nem nyúlhatok a ruhához, nem igazíthatok hajat, vagy nem oldhatom a szereplőt azokkal a viccekkel, melyekkel korábban. Ma nem lehet dicsérni egy modell fizikai megjelenését, mert az degradáló, sőt, a szexi szó ma a set-ben tabu. Sokszor nehéz értelmezni ezt az új rendszert, egy olyan iparágban, ahol a szereplők főként a külsejüknek, a szerencsés testi adottságaiknak köszönhetően kerülnek kiválasztásra. Az ismertebb, kommercionális modellek zömének instagram self-promója jellemzően a fenekükről szól, melyet etikus bámulni, de ha szóvá tesszük az bűn, ugyanakkor a sok alaptalan feljelentésnek semmilyen következménye sincs a szakmánkon belül. Vitán felül a Weinstein szerű köztörvényes bűnözőknek, vagy inkább pszichopatáknak a börtönben a helyük, ám ettől még a nemzetközi showbusiness területén ugyanannyian vágynak a nagy szerepre, mint a „metoo” mozgalom megjelenése előtt, és továbbra is kitartóan használják bájaikat az előrejutás reményében.

Milyen a kortárs divatfotó?

A kortárs divatfotó egyre inkább csak affektálás és manír, unalmas tömegcikké vált, mint a rágógumi. Megváltozott a divatot követő tömeg érdeklődése is, a piacon kialakult insta sztárkultusz kulturális hozadéka és értékteremtő szándéka gyakorlatilag nulla. Ugyanakkor a magazinok oldalain szereplő tökéletes modellek valójában nem léteznek, ezek a képek egy profi stáb közös munkájának eredménye, melynek nincs realitása.  Ha valami divat, akkor pont a tartalommal ellenkező, hiszen szerepe mindenekelőtt maga a külsőség. Persze van az esztétizálásnak is egy élvezetes alkotói része, de ha Robert Frank munkája vers és Cartier-Bressoné novella, akkor a divatfotó legfeljebb mondóka.

A hazaköltözéseddel egyidőben tervezed azt, hogy az alkalmazott vonal mellett az alkotói fotográfiát még inkább kibontakoztasd?

A karrierem kezdetétől kísérletezem táj- és csendélet fotóval is, de ez inkább egyfajta lazításként szolgált a megrendeléseim mellett. Amerikába költözésünkkor kezdtem mélyebben foglalkozni az alkotói vagy képzőművészeti munkával, az olyan öncélú fényképezéssel, ahol a magam szórakoztatása volt az elsődleges szempont. Főként Brooklynt fotóztam, leginkább azt keresve, hogy hogyan láthatok valamit másként, amit már olyan sokszor figyeltem meg korábban, azaz dolgokat úgy fotózni le, hogy ne azoknak látszanak, amik eredetileg. Előadásokra és workshopokra jártam, gyarapodott a könyvgyűjteményem és idővel elkezdtem olyan művészek munkáit figyelni, akiknek metódusai a portré és divatfotósok rutinjától eltér, és gyakran szereplő nélkül fényképeznek. Törekvésük fő célja az őszinte önkifejezés, érzelmeik, gondolataik, problémáik magas szintű és sallangmentes artikulálása. Nagy kedvenceim Stephen Shore, William Eggleston, Larry Sultan, Alec Soth, Todd Hido, Robert Adams, Mitch Epstein, Gregory Halpern, Jason Fulford és Katy Grannan.  Tervem a közeljövőre az, hogy a megrendelések teljesítése mellett a szabad alkotásra több időm jusson. Sok olyan történetet szeretnék még elmesélni, melyet fényképek nélkül nem tudnék.

A hazai divatfotó kihasználja a hazatérésedből adódó alkalmat, vagy maradsz a korábbi külföldi munkáidnál?

Hazai magazinokban nem tervezek divatmegjelenéseket, bár külföldre szánt sorozatok gyártásában biztosan részt veszek majd Magyarországon is.

Miért és honnan jött 2015-ben a Supernation ötlete? Tulajdonképpen minek neveznéd a Supernationt? Alkotói vagy alkalmazott sorozatnak?

Régóta szerettem volna egy saját gondozásban megjelenő periodikát, mely éves szinten mutatja be aktuális, nem megrendelésre készülő, független munkáimat. Némi halogatás után, 2014-ben kezdtük meg az első szám tervezését barátommal, Salát Zalánnal. Zalán közel húsz éve készít könyveket, a design, a tipográfia és a nyomás is az ő keze munkáját dicséri. A Supernation sokat változott az első kiadás óta, a kezdeti divatorientált tartalom mára egy szabadabb alkotói üzenetté alakult. A kiadvány átmenet egy magazin és egy fényképes fotóalbum közt, ötvözve egy újság alakját a monográfia szerű szerkezettel. A Supernation kizárólag saját erőforrásból, hirdetők bevonása nélkül készül.

Mondhatjuk, hogy a Supernation is segített pontosítani az alkotói koncepciódat?

Igen, ez nagyon jó meglátás. A Supernation első számának megjelenésekor nem gondoltam, hogy a szemléletem ennyit fog változni pusztán az újság megszületésének köszönhetően. Szerintem egy művész életében a szabad alkotni vágyás előbb-utóbb utat tör magának, és számomra a Supernation koncepciója remek apropó.

Lehetséges, hogy egy idő után már nem fogsz divatfotóval foglalkozni, csak alkotói fotográfiával?

A szakmánkban sokan a legmenőbbek közül is dolgoznak a kommercionális szektorban, ma az alkotóknak csak egy nagyon szűk köre tud megélni a galériás képeladásokból, jogdíjakból és oktatásból. Szerintem a hangsúly a két területen töltött idő arányán és főként a figyelmünk fókuszán van. Az a fotós, aki állandóan katalógusokon és reklámon dolgozik és a divatban pezseg, az valószínűleg szerényebb sikerrel jár majd a képzőművészeti körökben, azokhoz képest, akik a figyelmet az alkotói fotóra és a gondolkodásra összpontosítják. Számomra példa értékű Juergen Teller, Vivian Sassen, Wolfgang Tillmanns és Ryan McGinley munkája, képeik a képzőművészet és a divat területén is meghatározóak.