Az objektivitás és az érzelmi bevonódás határain – interjú Szigeti Tamással

Szigeti Tamást fotográfiai munkásságáért idén Balogh Rudolf-díjjal tüntették ki. A rangos elismerés kapcsán életéről, szakmájának fordulópontjairól, sajtófotó-zsűrizésről, mai diákokról és aktuális alkotótevékenységéről is kérdeztük.

Mi vezette a fotográfia irányába?

Általános iskolás koromban, úgy hatodiktól, ha kérdezték, azt válaszoltam, újságíró leszek. Nem volt ennek különösebb alapja, jól ment az irodalom és nagyon kedveltem az osztályfőnökömet, Marika nénit, aki a magyart és a történelmet tanította nekünk. Az iskolában én voltam a Pajtás Újság felelőse, ami azt jelentette, hogy én terjesztettem és nekem kellett elszámolnom a bevétellel a kerületi úttörőközpontban. Ez leginkább azért volt jó, mert néhány óráról az elszámolás ürügyén legálisan lóghattam. De azt nem gondolom, hogy ez adta volna a kezdő lökést a sajtófotó felé.

Mi volt az első fényképezőgépe, az első munkája?                        

Az első fényképezőgépemet tizenkét éves koromban kaptam, a születésnapomra. Egy szovjet gyártmányú, nagyon egyszerű, Skolnyik, úgynevezett boxgép volt, lehetett vele használható képeket készíteni. Családi események, osztálykirándulások fotózására kiválóan alkalmas volt. Az első képem nyomtatott, igazi újságban 1977-ben, a Magyarország című hetilapban jelent meg. A Gellért fürdő külső medencéjét kellett lefotóznom, a kerítésen kívülről. Mérhetetlenül büszke voltam, amikor az utcán, villamoson láttam néhány ember kezében a lapot és tudtam, hogy abban az én képem is benne van.

Voltak olyan mesterek, akikhez szeretett volna hasonlítani?

1976-ban, a Práter utcai szakmunkásképző intézetben kezdtem tanulni a fotográfiát. Nagy szerencsémre Hefelle József volt az osztályfőnököm, aki egészen sajátos, eredeti módon adta át nekünk a szakmai ismereteket és ébresztette fel az érdeklődésünket a fotográfia különböző területei iránt. Tőle hallottam először a XX. század talán legnagyobb portréfotográfusáról, Yousuf Karsh-ról, aki azóta is nagy kedvencem. 1977 nyarán szakmai gyakorlatra bekerültem a Hírlapkiadó Vállalat fotólaborjába. Ott ismerkedtem meg Keleti Évával, Korniss Péterrel, Szalay Zoltánnal, akik abban az időben már vezető fotográfusok voltak. Tőlük nagyon sokat tanultam. A legtöbbet Szalay Zoli foglalkozott velem, ő később a főnököm is lett.

1986-tól 2001-ig a Magyar Hírlapnál dolgozott. Ez egy fontos, színes történelmi időszaka volt a közelmúltnak. A fotográfia dokumentumértékével izgalmasabb volt akkor játszani, mint később?

Hat éven át fotóriporteri munkát végeztem, 1993-tól a fotórovat vezetője lettem, de ez persze nem jelentette azt, hogy elszakadtam volna a fotóriporteri munkától. Kevesebb időm jutott fényképezésre, mert a rovat munkáját megszervezni, egy napilapot fotókkal ellátni úgy, hogy minden kép időben megérkezzen a megfelelő oldalra, komoly feladat. Hét közben be-be ugrottam egy-egy fotózásra, ha szükség volt rá, és a hétvégi ügyeletekben ugyanúgy részt vettem, mint a lap többi fotóriportere. Kétségtelen, hogy a sajtófotó egy dokumentarista műfaj, a lapkészítés pillanatában azonban nem a dokumentum-, hanem a hírérték számít. Ha hiteles egy újság, akkor az abban megjelenő újságcikkek, fotográfiák később válnak egy korszak dokumentumaivá. És valóban nagyon érdekes, színes időszakban, a rendszerváltás idején, az azt közvetlen megelőző, illetve követő években dolgoztam a napilapnál. Ez nagyon sok szakmai élményt és tapasztalatot hozott.

Érték Önt megpróbáltatások? Más volt a rendszerváltás előtt fotóriporternek lenni, és más utána?

Különösebb megpróbáltatások nem. A médiaháborúként elhíresült időszakban, amikor a hatalom nem kedvelte a Magyar Hírlapot és ezt világosan kifejezésre is juttatta, ütköztünk nehézségekbe munka közben, de ezek személyes problémát nem okoztak. Talán egyszer-kétszer fordult elő, hogy egy kis atrocitás is kinézett, de az sem elsősorban nekem, hanem az általam képviselt médiumnak szólt. A rendszerváltás előtt nagyon más, sokkal kényelmesebb volt a fotóriporteri munka. Kevésbé nyomasztotta az újságokat a piaci verseny, inkább csak a szakmai területen vetélkedtek. Lehetett a sorok között olvasni, de a képek elsősorban a primér információközlés eszközei voltak, így sok leleményt és ügyességet kívánt a fotóriporterektől, hogy esetleg mögöttes tartalmakat csempésszenek a fotókra. A vezető lapok fotográfusai komoly presztízscsatákat vívtak, de kizárólag szakmai téren.

A rendszerváltást követően már gazdasági érdekek is motiválták az újságkészítést, lapkiadást, így a piaci verseny szempontjai is egyre inkább elkezdtek számítani. Az újságok számára a magasabb példányszám elérése vált fő céllá, de a fotóriporterek legfőbb motivációja ettől függetlenül az maradt, amikor reggelente megnézték a többi fotós képeit más lapokban. A legmagasabb presztízst a sajtófotó pályázatokon elért eredmények hozták, a szerkesztők is szerették ezen keresztül felmérni a fotósok tudását.

2008-ban és 2009-ben a Magyar Sajtófotó Pályázat zsűri elnöke, 2015 óta a Magyar Sajtófotó Kiállítás kurátora, rendezője. Milyen szembetűnő változások fedezhetők fel a sajtófotóban ezen évtizedek alatt?

Januárban a 38. Magyar Sajtófotó pályázat zsűrizése zárult le. Egy ilyen nagy múltú, magas presztízsű - és nyugodtan mondhatjuk: rendszereken átívelő szakmai pályázat lebonyolításában részt venni nagy megtiszteltetés és legalább akkora felelősség is. Ugyanakkor óriási szakmai élmény, hiszen a munka során nagy rálátást kapok a fotográfia egyik igen fontos területére, a sajtófotóra. Néhány éve a Magyar Sajtófotó Kiállítást a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központtal közösen rendezzük. Nagy öröm számomra, hogy a Capa Központ patinás, nagyszerű kiállítóterében rendezhetem, megújult formában, a pályázat legjobb fotóiból. Természetesen, ahogy más területeken, a sajtófotóban is felbukkannak divatirányzatok. Ezek, bár hatnak rá, de lényegében nem változtatják meg a sajtófotót. A médiastruktúra átalakulása és az internet megjelenése, illetve gyors térhódítása nagyobb hatással van a műfajra. A hírverseny egy időben áttolódott az újságokról a televízióra, ma már az internet vezeti ezt a versenyt. Az újságokban több az elemző, értelmező, magyarázó cikk, mint korábban. Ennek megfelelően alakul a sajtófotók funkciója is a lapokban.

Egyre erősebb a konceptuális fotográfia megjelenése a sajtófotóban. Azt gondolom, hogy a fotográfusok körében a magasabb érzelmi töltöttségű, ha tetszik, egy kicsit emocionálisabb stílus kezdi pótolni vagy kiegészíteni a tárgyilagosabb, hírközpontú fotográfiát. A sajtófotó pályázatok és kiállítások hőskorában, harmincöt-negyven évvel ezelőtt, nagyon sok olyan kép jelent meg a falakon, amelyek az újságokban – elsősorban politikai okokból – nem jelenhettek meg. A helyzet ma annyiban hasonlít az akkorira, hogy most is sok a pályázaton a sajtóban nem publikált fotó, de ennek – szerencsére – nem politikai, hanem terjedelmi okai vannak. Folyamatosan szűkül a nyomófelület és egyre inkább az internetre szorulnak a képek. Az internetes megjelenés bizonyos mértékig beszűkíti a sajtófotó lehetőségeit. A kiállításon igyekszünk pótolni azokat a megjelenési formákat, amelyeket az internet nem tesz lehetővé.

Elképzelhető ma olyan ok, ami miatt egy fotót nem mutathatnak meg a sajtófotó pályázaton?

Nem, semmiképp sem. Egyetlen kivétel ez alól a tisztázatlan személyiségi jogi hátterű felvétel. Ha ez nincs rendben, akár egy díjazásra jelölt fotó is kieshet a versenyből.

A valóság megfogalmazása fotográfia segítségével is csak szubjektív lehet. Hogyan tud egy sajtófotós mégis objektív maradni? Fel lehet fogni a fotóriporteri munkát alkotómunkaként?

Ha elfogadjuk azt, hogy a fotóriporter kamerával dolgozó újságíró, akkor természetes az is, hogy a fotóriporteri munka nagyon komoly alkotótevékenység. A „report” szó eredetileg jelentést jelent. A fotóriporter tehát jelentést tesz, beszámol egy történésről, jelenségről, eseményről azoknak, akik nem voltak jelen. Ebből következik, hogy – különösen a hírműfajokban, mint a hírkép vagy képriport – törekednie kell az objektivitásra. Persze ez ideális körülmények között érvényes igazán és a magyar sajtóban nagyon ritkán vannak ideális körülmények.

Számos elismeréssel és díjjal jutalmazta a szakma pályája során. Ezek közül mik azok, amelyek mély benyomást tettek Önre? Voltak olyanok, melyek új útra terelték? Mi lehet még egy díjnál is fontosabb motiváció?

Természetesen nem a díjak elnyerése motiválja a munkakedvet, ezért a díjak közvetlen módon nem befolyásolják a munkát, nem változtatják meg a tevékenységem irányát. A díj fontos motiváció, különösen akkor, ha – mint a Balogh Rudolf-díjat – szakmai tevékenységért adják. Hiszen nincs annál jobb érzés, mint amikor a szakmai közösség értékeli magasra a munkát. Számomra a valóság keresése, annak minél szélesebb körben való megmutatása a fotóriporteri munka legfőbb motivációja.

Mikor érzi úgy, hogy sikerül megörökítenie a valóságot?

Azt ne felejtsük el, hogy itt minden esetben sajtófotóról beszélünk. A valóság fényképezéséhez mindenképpen bele kell helyezkedni a helyzetbe, de van egy határ, amit szerintem az objektivitás érdekében nem szabad túllépni. Ez pedig az érzelmi bevonódás. Amikor mégis bevonódok érzelmileg egy helyzetbe, én leteszem a fényképezőgépet. Volt, hogy készíthettem volna díjnyertes képet, és emiatt mégsem tettem meg. Vannak más morális határok is. Ismerek olyan díjnyertes, menekülttáborban készült, szívszorító fotót, ami nem valóságos helyzeten alapul. A kép születésekor jelen voltam, egy egyébként nyugodt szituációban többen is fényképeztünk, mikor az egyik fotós olyan mértékben közelített egy kisfiúhoz, hogy pont ezzel a viselkedéssel ijesztette őt meg. Annyira, hogy sírni kezdett, a kép pedig ettől lett erős. Ezek a helyzetek utólag nem visszakövethetők, az ilyen fotó publikálása a fotós belső moralitásától függ.

Mi inspirálta leginkább a fotóriporteri munkában? Egy interjúban említi, hogy amikor elfogadta a képszerkesztői felkérést, leginkább azt sajnálta, hogy nem áll többé a szakadó esőben szombat délután a mérkőzésen fotózni. Pontosan mi az, ami hajtotta?

Természetesen nem a szakadó esőt hiányoltam, de egy idő után tényleg hiányzott az a fajta napi megmérettetés, pörgés, részvétel az eseményeken, amiből kevesebb jutott a rovatvezetés mellett, mint korábban.

A MÚOSZ Fotóriporterek Szakosztályának titkára és a MÚOSZ fotóriporter-képzésének vezető tanáraként lát-e változást vagy tendenciákat a mai diákgenerációkban?

A MÚOSZ Bálint György Újságíró Akadémia fotóriporter tanfolyama a legrégebbi képzés ezen a területen Magyarországon. A technikai eszközök könnyebb elérése nagy divattá tette a fényképezést az egész világon. A MÚOSZ tanfolyamára jelentkezők a fotográfiának egy szűkebb szakterülete, a sajtófotó iránt fogékonyak. A tanfolyamon arra törekszünk, hogy átadjuk az évtizedes munka során felgyűlt tapasztalatokat azért, hogy lerövidítsük a hallgatóknak a sajtófotózáshoz vezető utat.

Érdekes, hogy a jelentkezők ismeretei igen széles skálán mozognak, nagy a távolság a szélső értékek között. Vannak, akik magas szintű technikai ismeretekkel és fotográfusi gyakorlattal jelentkeznek és akadnak olyanok is, akik az alapokkal sincsenek tisztában. A feladatunk az, hogy minél kiegyenlítettebb legyen az osztály tudása és főként, hogy elsajátítsák a sajtófotózás és a dokumentarista fotográfia alapjait.

Ma is aktív fotográfus. Mit fényképez?

Akit egyszer a fotográfia beszippant, az nem szabadul könnyen. Persze eszembe sem jutna szabadulni, hiszen az elmúlt több mint negyven év alatt a fényképezés szinte életformámmá vált. A Magyar Tudományos Akadémia eseményeit, rendezvényeit fényképezem, a képek egy erre a célra létrehozott weboldalon keresztül jutnak el a nyomtatott és az internetes újságokhoz, ha azoknak szükségük van rá.

A Da Capo zeneművészekről készülő portrésorozata még nem zárult le?

A Da Capo nem zárult még le, szeretném vele elérni a bűvös 50-es határt, és ha nem lenne ez a nyavalyás koronavírus-helyzet, már sikerült is volna. A képpár-sorozatot még Jusé Cura operaénekes-karmesterrel mindenképp szeretném elkészíteni, az ő koncertjeit egy ideje figyelemmel követem, és ha párszáz kilométeres távolságban lesz, találkozom vele. Egyébként ez az egész munka úgy zajlik, hogy a régi negatívjaim között mindig felfedezek újabb és újabb portrékat, tehát elképzelhető, hogy még az 50-nél sem áll majd meg a sorozat.

Milyen műfajba sorolná a Da Capo képeit?

Én ezzel a munkámmal sem távolodom el a fotóriporteri hozzáállástól. A személyes életem kimarad a munkásságomból, ez hasonlít a bevonódásról alkotott véleményemre: marad az objektivitás, a saját érzelmeim megmutatása helyett pedig a nézőkre bízom a dolgot. A Da Capo képeket leginkább dokumentarista portréknak nevezném.

Van olyan újdonság, amivel mostanában foglalkozik?

Van egy albumom a közösségi oldalamon, amit a járvány elején kezdtem el készíteni. A címe: “30 éve”, mert a pontosan 30 évvel ezelőtti napokon készült képeimet publikálom folyamatosan. Már több száz képet töltöttem fel, a követőim nagyon szeretik, mert izgalmas dolgok kerülnek így elő. Nekem is nagyon sokat jelent, mert sok olyan eseményről készült képet fedezek fel a negatívokon, amelyekre már nem emlékeztem.

Az elmúlt évben belekezdtem egy ARChívum munkacímű, újabb sorozatba, amely nem egy szűk művészeti ág képviselőiről, hanem különböző művészeti- és tudományágak, valamint a politikai élet szereplőiről szól. Ez a Da Capohoz hasonló, nagyobb lélegzetvételű sorozat lesz, és azt hiszem, hogy ez is hosszú időre ad majd nekem elfoglaltságot.