A photobook lehetőségei a társadalomban és a művészetben, 2. rész

Milyen társadalmi és művészeti potenciálja lehet a photobook-kultúrának?

„Fotókönyvet mindenkinek”

Esszém előző részében már röviden írtam a Welt im Umbruch projektről szóló könyvről. A projekt és a könyv a fotókönyvek potenciáljával foglalkozott társadalmi és művészeti kontextusban. Pontosabban azzal, hogyan valósulhat meg a „Fotókönyv mindenkinek” - Fotobuch  für alle [1] - kijelentés, hogyan lehet ajtókat nyitni afelé, hogy a médiumot mindenki magáévá tudja tenni. A szervezők fő kérdésfelvetései a következőek voltak: „Mégis hogyan nyerhet a fotókönyv ma társadalmi funkciót? Hogyan lehetnek részesei az emberek művészeti fotókönyveknek és hogyan használhatják a fotókönyvet, mint médiumot „esztétikai kifejezésre” ?" Vagyis nem csak az volt számukra fontos, hogy a médium úgy épüljön be a társadalom szokásaiba, hogy a résztvevők elmennek egy kiállításra és megtekintik a könyveket, hanem, hogy hogyan lehetséges a médiumot mindenki számára elérhető önkifejezési eszközzé tenni, s azon keresztül megérteni a világ, valamint az egyén problémáit. Emiatt lett a könyv alcíme: “Egy médium participatív potenciálja”. A participatív [2] lehetőségeket többnyire képző- és színházművészeti projektekkel kapcsolatban szokták használni, ezért véleményem szerint, nagyon izgalmas a felvetés, milyen részvételi és közösségi lehetőségei vannak a fotográfiának a társadalomban, s ezt milyen metódusokkal lehet megvalósítani. Az egyik fontos módszer a művészetközvetítés volt a projekt alatt, amely nem összetéveszthető a múzeumpedagógiával, mivel, ha nem is teljesen, de más elméleti alapokon nyugszik.

Carmen Mörsch, művész, művészetközvetítő, művészetoktatási- és tudományos kutató, egyetemi oktató 2009-ben a documenta 12 keretein belül besorolta az akkori fesztiválon a múzeumok által használt művészetközvetítési metódusokat. A négy, általa besorolt metódus a következő: affirmatív, reproduktív, dekonstruktív, valamint a transzformatív  [3] diskurzusok. Ebből a legrendhagyóbb és a legritkábban használt – amely a világ, a politika, a társadalom kritikus szemléletével foglalkozik, és azt igyekszik a művészet eszközével közvetíteni, megértetni, majd reagálni rájuk a befogadónak/val – az a transzformatív diskurzus. A transzformatív diskurzus célja a művészeti intézmények, illetve művészek kritikus állásfoglalása a társadalomban. Ez azért lényeges a projekt szempontjából, mivel nagyon kevés, főleg fotográfiával kapcsolatos projekttel találkoztam, amely használja a művészetközvetítés ezen kritikus megközelítését. Holott a fotográfia elterjedésével mindez indokolt lehetne, mivel ez a médium ma az egyik legbefogadhatóbb művészeti eszköz minden ember számára.

Mivel hosszú ideje foglalkoztatnak ezek a kérdések, felvetések a photobook-kultúrával és a fotográfiával kapcsolatban, és lassan két éve foglalkozom hasonló megközelítésben a médiummal, ezért is tartottam fontosnak, hogy betekintést kapjunk arról, hányféle progresszív művészeti megközelítése lehet a médiumnak a kiállítási kereteken kívül, vagy éppen azon belül. Ebből kifolyólag pedig az érdekel, hogyan tágíthatóak a médium lehetőségei a társadalomban, valamint a művészetben.

Welt im Umbruch - egy participatív photobook-projekt

A 2019-ben megvalósult projekt a kölni PhotobookMuseum és a Montag Stiftung in Kunst und in Gesellschaft nevezetű alapítvány együttműködésével jött létre. A kölni PhotoBookMuseum 2014-ben nyitotta ki kapuit és hozott létre egy nagy gyűjteményt, amely csak fotókönyveket tartalmaz. A Montag Stiftung nonprofit alapítványi csoport (mely a Carl Richard Montag támogatói alapítvány részeként működik) különböző művészeti, pedagógiai programokkal foglalkoznak, amelyek a társadalom fejlesztését, „javítását” tűzik ki célul, így egyértelműen nem csak művészeti projekteket és szerveződéseket támogatnak, hanem minden kulturális célkitűzést, amely a fent említett kontextusokhoz kapcsolódik. Az ő közös munkájukból jött létre a Welt im Umbruch nagyjából két év alatt, tehát a könyvek kiválasztásától kezdve, az elméleti alapokon át, a programokig minden egy jól átgondolt, több fős szűrőn ment keresztül. Mivel a projekt egy mozgó kiállítás volt, amely három város közterületeire költözött be, ezért különböző együttműködő partnerekre volt szükségük az adott városban. Ez a három város, Rostock, Duisburg és Kassel volt. Kassel volt ebből a szempontból a legspeciálisabb eset, mivel több évtizede a városban kerül megrendezésre a documenta nemzetközi kortárs művészeti fesztivál. Ezenkívül a Welt im Umbruch csapata együttműködött a Fotobookfestivals Kassellel is.

A kooperáció egy ilyen nagy szabású projektnél nagyon fontos tényező. Alapból egy együttműködésből született meg két intézmény között, majd a szervezés elősegítésében hozzájuk csatlakoztak a lokális hivatalos intézmények. Fontos közreműködőik voltak, például: minden városban a kulturális hivatalok, akik mind különböző célokból, de főleg a város és a lakosság fejlesztésének céljából támogatták a projektet. Mindegyik hatóság a logisztikában, a kommunikációban, valamint a lokális elérhetőségekkel, mint például a helyi művészek, és ami szintén nagyon fontos a projektre nézve, nyitott szociális intézményekhez való kapcsolatteremtésben támogatták a szervezést.

Az utazó kiállításra 22 photobookot választottak ki, mind a PhotoBookMuseum gyűjteményének a része. A könyveket úgy válogatták, hogy azok mind a világ egy éppen aktuális „átalakulását” mutassák be. [4] Azt a célt helyezték előtérbe, „hogy a fotókönyvek érzékeltessék a mélyreható és a jelentős következményekkel járó változásokat a világban és lehetőség szerint minél több embert legyenek képesek megszólítani.” - írják a projekt alkotói. A válogatás során a következők voltak a kulcsszavak: digitalizáció, klímaváltozás, migráció, politikai és gazdasági átalakulás. A 22 photobook 22 különböző fotográfus könyvei, olyan alkotók, „akik különböző kontextusokban dolgoznak és pont ezért más és más tartalmi és esztétikai formanyelvet használnak.” Mindegyik könyv tényleg a világ különböző részeiről számol be, valamint arról, hogy azokon a területeken hogyan érvényesülnek a jelenleg ismert társadalmi, gazdasági, hatalmi és politikai problémák. Így például a jéghegyek olvadása (Olaf Otto Becker: Broken Line, 2007.), az irodák mindennapjai (Lars Tunbjörk: Kontor/Office/, 2001.), a moldáviai szegény családok gyermekeinek az életének a bemutatása, akiket a szülőknek hátra kellett hagyni, hogy el tudják tartani őket (Andrea Diefenbach: Land ohne Eltern, 2012.), egy brit fotográfus beszámolója 1989. november 9-ről, vagyis a berlini fal ledöntéséről (Mark Power: Die Mauer ist weg!, 2014.), arról, hogyan ismerik meg emberek Kína azon részén egymást, ahol nyilvános helyen nem szabad beszélgetni (Carolyn Drake: Wild Pigeon, 2014.) vagy az arab tavasz (Emine Gözde Sevim: Embed in Egypt. A Story Without Beginning, 2015.)

A kiállítás mellett Artist Talkokat szerveztek a művészekkel, illetve folyamatos tárlatvezetéseket. Minden állomáson helyet kapott az úgynevezett Café Courage, amely egy közösségi tér volt, kávézó, az új találkozásokra és eszmecserére. A szervezők nagyon fontosnak tartották, hogy a résztvevők folyamatos kommunikációban legyenek egymással és megosszák az élményeiket. Épp ezért volt egy performatív diskurzus kezdeményezés is, az úgynevezett „felmérés és képesatlasz” (Umfrage und Bildatlas). Ennek a jelenségnek a lényege az volt, hogy rendszeresen úgymond „beavatkoztak” a szervezők, illetve a művészetközvetítők a kiállítás megtekintésébe, vagyis megkérdezték a megtekintőktől, hogy mely képek tetszenek nekik és mit gondolnak róluk, ezzel próbálták kialakítani a megtekintők között az eszmecserét és az általuk kiválasztott képekből készítettek egy úgynevezett „képesatlaszt”.  A céljuk ezzel is az aktív diskurzus és a látogatók részvételének növelése volt a projektben.

Mindezek mellett a kiállításokon megjelent egy katalógus műhely is, amelyre a könyv ugyan nem fektet különösebb hangsúlyt, én viszont fontosnak tartom ezt is megemlíteni. A műhelyben a kiállítás látogatói összeállíthatták a saját katalógusukat a kiállításról. Ez is egy nagyon ötletes, interaktív lehetőség a megtekintők számára, hogy feldolgozzák a kiállításon látottakat, s abból elvigyenek egy darabot.

Lakáslátogatások, workshopok - a médium részvételi és művészetközvetítési lehetőségei

A lakáslátogatások, valamint a workshopok azon eseményei a projektnek, amelyek igazán foglalkoznak a participatív potenciáljával a médiumnak.  Ebből az okból kifolyólag, pedig ezt a részt elemzi ki a legrészletesebben a könyv is. Ebben a fejezetben minden városból megtalálható egy-egy riport civil résztvevőkkel és kooperációs partnerekkel, hogy ők hogyan élték meg az eseményeket.

Minden helyszínen még a megnyitó előtt ellátogattak a szervezők bizonyos szociális intézményekbe, hogy különböző társadalmi hátterű emberek között is népszerűsítsék, felvilágosítsák és személyesen lehetőséget adjanak a projektben való részvételre. Egy ilyen példa a kasseli Frauentreff Brückenhof szociális egyesület, akiknek a célja az egyik kasseli lakótelepen élő nők életszínvonalát és a családi életüket javítani. Az ott élő és velük dolgozó nők 52 különböző országból érkeztek. Ez magyar viszonylatban szociális szabadidő központ lenne, de ez esetben van két fontos különbség, tudniillik, hogy ez egy nonprofit alapítvány és nem állami intézmény, valamint, hogy csak nőket foglalkoztatnak. Az egyesület a különböző nemzetiségekből származó asszonyok jogaival foglalkozik, a szabadidős lehetőségeiket javítják, emiatt szerveznek kulturális és művészeti programokat is nekik. A Frauentreff Brückenhof, illetve a többi intézmény is, ahova ellátogattak, olyan helyszínek, amelynek a résztvevői nem találkoznak aktívan a photobook-kultúrával és előtörténetük sincs se vele, sem pedig a művészettel. A beszámolók szerint nagyon sok pozitív visszajelzést kapott az ötlet és a kivitelezés is, viszont érdekes, mondhatni negatív jelenség volt, hogy a lakáslátogatási projektben résztvevők közül többen magán a kiállításon és az ott megrendezett workshopokon már nem vettek részt, annak ellenére, hogy magát a látogatást nagyon élvezték.

Ez pedig felvet kérdéseket a művészet befogadásával kapcsolatban például a „safe space” (védett tér) elméletét. Azoknak, akiknek nincs aktív kapcsolatuk a művészettel, fontos az ismert tér részvétele, ahol védettnek érzik magukat és félelem nélkül ki merik nyilvánítani a véleményüket a művészettel, illetve a vele kapcsolatos témákkal kapcsolatban. Egy ott dolgozó szociális gondozó észrevétele szintén érdekes ebből a szempontból. Véleménye szerint arra kérdésre, hogy miért nem tudtak, vagy akartak többen a projektben kiállítási kereteken belül részt venni, felvetette azt a választ, hogy „Néhány asszonynál a tartózkodás amiatt van, hogy már maga a “művészet” szó félelmet vált ki, mintha olyan valami lenne, ami csak a képzett embereknek tapasztalható.”

Véleményem szerint ez a válasz sok esetben a fő magyarázat tud lenni arra, hogy miért olyan nehéz a művészetet és a kiállításokat több emberhez eljuttatni. Erre a gyakori félelemre való nagyon jó reakció lehet a fotográfia, valamint a transzformatív művészetközvetítés elegye. Mivel a fotográfia maga egy ismert mindennapos jelenség, amely a kiállítás és a művészet szótól válik félelmetessé az olyan társadalmi helyzetben élő emberek számára, akik nem rendelkeznek magas iskolai végzettséggel, habár minden nap használják és fogyasztják a médiumot. A transzformatív diskurzus pedig nem a művészet kanonizációjával, vagy az elméleti megközelítésével, hanem a társadalmi problémákkal művészeti eszközökön keresztül foglalkozik, emellett független lehet a kiállítási tértől, így például kiemelheti a projektet a megszokott közegéből és áthelyezheti akár egy védett térbe.

A workshopok gyakorlati megvalósítása már közvetlenül foglalkozik a photobook participatív lehetőségeivel. Ezek alatt az események alatt mindenkinek lehetőséget adtak megalkotni a saját fotóarchívumából, a saját fotókönyvét a Welt im Umbruch címre reflektálva kiállító fotográfusokkal, valamint a projektben dolgozó elméleti szakemberekkel. Ezen keresztül saját, személyes történeteiket vizsgálhatták a médiummal a világ változásainak fényében. A workshopokon teljesen különböző korosztályok és társadalmi hátterű emberek vettek részt, akik kíváncsiak voltak, milyen könyvet tudnak összeállítani a saját, privát képeikből, de persze volt olyan is, akinek már előre volt elképzelése, mit szeretne, mivel régóta tervezgette egy photobook elkészítését.

A résztvevők történetei természetesen nagyon különbözőek lettek. Voltak, akiknél teljesen kirajzolódik a történelem, így például a szíriai háború, a rendszerváltás, de voltak olyan nagyon személyes történetek is, mint egy szakítás vagy éppen egy szerelmi egymásra találás története. A projekt végére a workshopok résztvevőivel hetven dummy-t, azaz photobook alapot készítettek, amelyből sokszorosítható könyv lehet. Az elkészült dummykat kiállították a kiállításon, de érdekes módon a prezentálása a könyveknek senkit nem zavart, annak ellenére, hogy mind nagyon személyes történeteket dolgoznak fel. A résztvevők úgy érezték, valami újat alkottak az életükből, amely nem csak róluk mesél, hanem segít megérteni másoknak is a világ változásait - amit ők már az alkotási folyamat alatt megértettek. A könyvben minden városból legalább három - négy riport számol be a résztvevők élményeiről. Boldogan olvastam, hogyan tud mindenki a photobook és maga a fotográfia részesévé lenni és a gondolatisággal azonosulni. Hogyan tudja a médium megértetni és esetlegesen megoldani a problémákat az emberek életében, vagyis tényleg lehetséges lehet a „Fotókönyvet mindenkinek” felszólítás.

Emellett az is megjelenik a riportokban, – s ezt nagyon fontosnak tartom a médium szempontjából – hogy a tudatos válogatás, a könyv dramaturgiai felépítése hogyan mutatott rá szinte minden résztvevőnek, mennyire sok fölösleges képet készít az ember és milyen fontos átgondolni, miért is akar valamit lefotózni. Több beszámolóban is elmondják a résztvevők, hogy a workshopok óta sokkal kevesebb képet készítenek és minden kép elkészítése előtt végig gondolják, miért is akarják elkészíteni a képet.

A beszámolók alapján a könyvkészítés folyamata olyan, akár egy tanulási folyamat a fotográfia nyelvéről. Ahogy az ember az iskolában megtanul írni, majd olvasni, úgy a befogadó a médium formanyelvének a személyes elsajátításán keresztül tudja elkezdeni értelmezni és értékelni a médiumot. Felmerült a kérdés: ha mindenki számára elérhetővé válna a photobook-kultúra, illetve az alkotási metódus elsajátítása, akkor nemcsak hasonló szórakozási lehetőséggé válhatna, mint egy szépirodalmi regény, hanem akár a fotográfiával való tömegkommunikáció is tudatosabb szintekre fejlődhetne?

Talán erre a kérdésre még korai lenne választ adni, de érdemes rajta gondolkodni. Egy biztosan megállapítható a projekt alapján, az új platformok, a múzeum kinyitása a publikum felé, a művészetközvetítés aktív részvétele, valamint a művész, a fotográfiával elméleti területeken foglalkozó személyek felelősségvállalása által van participatív potenciálja a médiumnak a társadalomban, illetve a művészetben. Ez a példa szépen prezentálja, hogy folyamatosan érdemes kísérletezni a médium progresszív lehetőségeivel, mert a fotókönyv, a fotográfia mindenkinek szól és mindenkié, csak úgy, mint minden művészet.