Vagányan empatikus – Bertien van Manen képeiről

Bertien van Manen a holland dokumentarista fotó meghatározó alakja, munkái olyan nagy múzeumok gyűjteményében is megtalálhatóak mint a MOMA, a Metropolitan Museum Tokyo vagy a Stedelijk Museum. Ez utóbbiban látható 2020. október elejéig retrospektív kiállítása, amely életművének hangsúlyos munkáira fókuszál. A kiállítás nem kronológiai sorrendben mutatja be Van Manen munkásságát, elsősorban fotókönyveit használja struktúraként, vizuális és tematikus csoportokat alkotva a múzeumban látható tizenegy sorozatából.

Van Manen divatfotósként kezdte karrierjét, azonban saját bevallása szerint az alkalmazott fotó világát nagyon hamar unni kezdte. Pályafutására Robert Frank fotókönyve, az 1958-ban megjelent The Americans volt a legnagyobb hatással, ami meghatározta életének későbbi alakulását is. Ettől kezdve a világ fotográfiai felfedezése és megismerése lett Van Manen alkotói célja. Az 1970-es évek közepétől hosszú és rendszeres utazásokat tett az USA-ban, az egykori Szovjetunióban és Kínában is. Alkotói váltásának magyar vonatkozása is volt, 1975-ben Magyarországra utazott, nálunk készítette első, Robert Frank-ihletésű sorozatát. Az Astoria-Nyugati pályaudvar sugarában készített képanyaga még erősen magán hordozza a példaképnek tekintett svájci mester fekete-fehér képeinek atmoszféráját és kompozícióit.

A Beyond the image: Bertien Van Manen and Friends kiállítás címében a friends kifejezés részben arra a baráti viszonyra és partneri alkotói pozícióra is utal, amelyet Van Manen a fotózások során alanyaival alakított ki. Utazásai során – melyre alkalmanként a családját is magával vitte – hosszú távú, baráti kapcsolatokat alakított ki az emberekkel, időről időre visszajárt az általa megismert családokhoz, közösségekhez. 1985-ben az USA-ba utazott, ahol az Appalache-hegység mentén, főként Kentuckyban élő bányászcsaládokat ismert meg és kötött velük életre szóló barátságokat, az 1990-es évek elejétől rendszeresen visszajárt az egykori Szovjetunió országaiba, a 2000-es évektől kezdve pedig a változófélben lévő kínai társadalom és a kínai fiatalok álltak érdeklődése középpontjában. Bárhová is utazott a világban, mindig megtanulta az adott ország nyelvét, hogy így tudjon még személyesebb kapcsolatot kialakítani az általa megismert emberekkel. Személyében egy vagány, ám érzékeny alkotó képe rajzolódik ki, akit elsősorban a társadalom perifériájára szorultak, a szegények sorsa foglalkoztatott.

Klasszikus fekete-fehér dokumentarista fotográfiái kezdetben távolságtartóak, csak távolról figyeli meg alanyait és lírai atmoszférát teremt köréjük (így pl. a magyarországi képein is), de ahogy haladunk előre Van Manen életművében, szemmel látható a fokozatosság, ahogy az általa fényképezett emberekhez közeledik. Kifejezetten izgalmas a Women as guests című sorozata, melyet a ‘70-es évek végén készített Hollandiában élő, fiatal bevándorló- és munkásnőkről. Nemcsak egy olyan társadalmi réteget mutat be rajtuk keresztül, akiknek utódai mára a holland multikulturális társadalom teljes tagjaivá váltak, hanem a társadalmi osztályhoz való tartozás képi reprezentációja is ebben az anyagában válik markánssá. Az alacsony életszínvonal és az ehhez kapcsolódó szegényes életkörülmények a ’80-as évekbeli amerikai képein (Moonshine), az ex-szovjet sorozatain (Let’s sit down before we go, A Hundred Summers, A Hundred Winters) és az ezredfordulót követő kínai anyagában (East Wind West Wind) is megjelennek, de Van Manen alkotói nézőpontja mindig rendkívül empatikus, sosem a nyomor, a szegénység kizárólagos ábrázolása a célja, hanem az általa megismert emberek életének teljeskörű bemutatása, amelynek a nyomor éppúgy a részét képezi, mint a családi ünnepek.

A kilencvenes években a posztszovjet változásokkal párhuzamosan képi világa is megváltozik, snapshotszerű, színes fényképeket kezd készíteni, dekomponált, sötét tónusú, szétvakuzott felvételeket. Ez a képi esztétika jellemzi a Kínában készített hatalmas képanyagát is, amelyet több vászonra vetítettek ki a Stedelijk egyik termében. A téma ezeken a képeken is változatlan: játékos vagy unalmas hétköznapok, közösségi események, együtt étkező, kocsmázó, strandoló, táncoló emberek vagyis egyszerűen az élet az, amit Van Manen megörökít.

Van Manen munkái nem önmagukban szerepelnek a kiállításon – a címbéli “friends” másrészről erre utal –, a termekben olyan nagy művészek képeivel is találkozhatunk, mint Robert Frank, Nan Goldin, Boris Mikhailov vagy Rineke Dijkstra. A kiállítás kurátorával – részben a Stedelijk, részben Van Manen saját gyűjteményéből – közösen kiválasztott fotográfusok munkái kontextusba, tágabb perspektívába helyezik a sorozatokat. Az egyes termekben látható fotográfusok munkái mellett Van Manen rövid, pár soros személyes kommentárjait olvashatjuk. Akadnak közöttük kifejezetten szép párosítások, Van Manen kínai anyagát (amely vetített és print képekből állt) a cenzúra fogalma köti össze Newsha Tavakolian videoinstallációjával, melyben némán tátogó iráni nőket láthatunk, akik számára az éneklés tiltva van. A gyász köti össze Van Manen férje halála után született írországi tájképeit Seiichi Furuya fotográfus beteg, depressziós feleségéről készített portréjával.

A „vendégképek” többnyire csak laza párbeszédbe lépnek Van Manen munkáival, friss, villanásszerű ingert adnak a kiállítás nézőinek, kinyitnak egy-egy témát vagy problémát – mint az ifjúság vagy a társadalom perifériáján élők ábrázolása –, de nem igazán adnak lehetőséget az elmélyülésre. Persze nem is ez a céljuk, hanem hogy valami pluszt mutassanak meg Bertien van Manen ízléséből, fotográfiáról való gondolkodásából és tágabbra nyissák a dokumentarista fotó világát a nézők számára.