„Mindenről eszembe jutott valami váratlan” – Interjú Tóth József Fülessel

Tehéntúró. Kedvencem a vajaskenyér. Vigyázz! Kész! Sajt! Akár többet, akár kevesebbet éltünk a rendszerváltás előtti évtizedekben, egészen biztos, hogy Tóth József Füles reklámfotói sokat tettek hozzá ahhoz, amit a korszakról érzünk és gondolunk.

Honnan a Füles név?

1946-ban kezdtem az általános iskolát. A jeles alkalomból szépen lenyírták a hajam, mert azt mondta az apám, hogy úgy az egészséges, a füleim pedig már akkor is igencsak elálltak. Rögtön, ahogy az első nap beléptem az iskolába, szembejött velem egy későbbi osztálytársam, rám nézett, és azt mondta, nagyfülű. A nagyfülűből néhány hét alatt Füles lett, ami a mai napig elkísér. Sőt, ma már nagyon kedvesen Füleskének szólítanak. De egy pillanatig nem bánkódtam emiatt, sőt. Miután ilyen ritka szép nevem van, hogy Tóth, ráadásul József is, tiszta haszon ez a ragadványnév, így könnyen beazonosítanak a mai napig.

Jövőbe mutató volt a névadás… 1960 és 1965 között több újság, köztük a Füles karikaturistájaként is dolgozott.

A csodálatos apám unszolására történt az egész. Ő buzdított, hogy kezdjek el karikatúrákat rajzolni, ami magamtól nem jutott volna eszembe, miután soha korábban nemhogy karikatúrákat, de más egyebet sem rajzoltam a kötelező iskolai feladatokon kívül.

Az édesapjának hogy jutott eszébe mégis?

Ismerősöm volt, testvérén keresztül a kiváló karikaturista, Balázs-Piri Balázs, akinek a rajzait  mutogattam apámnak, ő meg egyre csak noszogatott, próbáljam meg én is, hátha megy és rajzonként keresek vele 100 forintot. Ami komoly pénz volt, hiszen egy kezdő fizetés ekkor 1000 forintot számlált... Most sem tudok rajzolni, akkor sem tudtam, de örököltem anyámtól egy jó adag humorérzéket. Nekiálltam, és néhány hónappal később már elkezdtem a rajzaimmal bombázni a szerkesztőségeket. Persze mindenhonnan kirúgtak, hiszen remek karikatúrákkal volt tele a hazai sajtó. Én viszont addig jártam a szerkesztők nyakára, míg a Fülesben megkegyelmezett Hidvéghy Feri jeles költő és szerkesztő, és 1960 szeptemberében megjelentette az első rajzomat. Aztán egyszer csak elindult a szekér, sorban jelentek meg zsengéim szinte minden Budapesten megjelenő hetilapban. Ludas Matyi, Ország-Világ, Lobogó, Nők Lapja, Magyar Ifjúság stb. Ez akkor szakadt meg 1965-ben, amikor már nagyon sok munkám lett az MTI Fotónál, és a kettőt nem tudtam párhuzamosan ellátni.

Nem nagyon juthat ma eszünkbe a hetvenes évek Magyarországa anélkül, hogy ne villanna be azonnal néhány a reklámplakátjai közül. Milyen út vezetett a reklámfotózásig?

Éppen úgy kerültem a fotós szakmába, mint a karikaturisták világába: minden előképzettség nélkül. A hatvanas évek elején hatalmas szerencsével felvettek az MTI Fotóhoz, tanulónak. Nem tudtam én akkor a fotózásról semmit. Viszont a kor legnagyobb fotósaitól tanulhattam. Cipeltem Vadas Ernő táskáját, aki zseniális fényképész volt, ha kiment volna ő is külföldre, egy lapon emlegetnék André Kertésszel és a többi idegenbe szakadt hazánk fiával.

A legnagyobb hatással rám Németh József volt. Az az elegancia, átgondoltság és magabiztosság, amivel ő fényképezett, azt szavakkal nem lehet elmondani. Előbb végiggondolta a feladatot, készített hozzá egy vázlatot, összegyűjtötte a kellékeket, majd a legnagyobb egyszerűséggel lefényképezte. Sokszor mindössze egyetlen expozíciót csinált, majd odaadta, hogy vihetem is előhívatni. Mikor megkérdeztem, hogy a biztonság kedvéért nem csinál-e egy duplikátot, a legnagyobb természetességgel kérdezett vissza: ’De hát egy kép kell, nem?’

A húszas évei elején, minden tapasztalat nélkül került be a nagynevű kollégák közé. Hagyták kibontakozni?

Az MTI-nek zseniális fotósgárdája volt, akik nagyon hagyományosan gondolkodtak a fényképészetről; már a háború előtt élték a fotográfusok akkoriban megszokott életét, fotósétákra jártak, készítették az úgynevezett magyaros stílusú képeiket. Németh József kivételével egyikük sem igen csinált reklámfotót, igaz, nem is nagyon volt még divatban a fotóreklám akkoriban, még a hatvanas évek elején is főleg grafikák voltak a reklámillusztrációk.

Ebbe a közegbe érkeztem én tanulóként, egy 20 éves taknyos, akinek fogalma sem volt a fényképezésről, se a reklámról. Hamar kiderült viszont, hogy a karikatúrákban gyakorolt asszociációs készségem és humorérzékem a reklámban jól hasznosítható... Mindenről eszembe jutott valami, jellemzően valami váratlan, szokatlan. Nem is annyira maga a fényképészet érdekelt, inkább a megoldandó feladat, az ötletelés és a megvalósítás.

Szerencsém volt, mert az MTI Foto vezetőjének, Horvát Tamásnak tetszett, hogy van egy fiatal gyerek, aki 30 évvel fiatalabb, mint a nagyok, és mindenféle nem megszokott jut az eszébe. Ahogy csak tudott, támogatott – pedig nem volt könnyű dolga, mert nem minden kollégának tetszett, amit csináltam, fúrtak is rendesen. Mégis olyan önálló voltam az illusztrációs rovaton belül, mintha nem is lett volna főnököm. Hagytak szabadon kísérletezni. Elsőként fényképeztem például indirekt reklámokat, ahol a termék maga meg sem jelent – ilyen volt a Medimpexnek készített gyógyszerreklám-sorozatom.

A hatvanas években a hiánygazdaság időszakát élte az ország, a kanyarban sem volt még a piaci verseny. Mi szükség volt reklámra?

Nem volt rá szükség egyáltalán. Azt szoktam mondani, azért csináltunk sok száz plakátot, mert egyébként üresek lettek volna a hirdetőoszlopok. Inkább dekorációk voltak, reklámként nem volt sok értelmük: egyféle túró volt, egyféle tejföl… Szórakozás volt számomra az egész, játék, amiben megvalósíthatom, ami eszembe jut. Együtt dolgozhattam a korszak legkiválóbb manökenjeivel – voltak vagy harmincan, és mindegyikük nagyon más egyéniség.

Az ügyfelek azonnal vevők voltak a szokatlan asszociációkra?

A hatvanas években az ún. propagandisták – a mai marketingesek elődjei – voltak a megrendelők.  Zömében nők, alig volt közöttük férfi. Engem is meglepett, hogy milyen elképesztő nyitottsággal reagáltak a legvadabb ötleteimre is. Mindig részletesen elmeséltem előre, hogy mit tervezek. Nem csupán az ötlet megvalósítása volt a fontos, hanem az is, hogy ők is a magukénak érezzék azt, amit csinálok.

1963-ban készítettem egy termosz-reklámot az Elektroimpexnek, ami minden volt, csak hagyományos nem. Megszerették, szájról-szájra járt utána a hírem, főleg az impex-vállalatoknál. Dolgoztam éjjel-nappal. Nagyon máshogy készült akkoriban egy reklám, mint manapság. Felhívott Somos Kati a Tannimpextől, hogy "Füleském, kellene nekünk egy cipőreklám".  Ennyi volt a brief. Mivel nem volt piacgazdaság, konkurencia se.

1970-ben, 30 évesen otthagyta az MTI-t és szabadúszó lett. Szokatlan döntés lehetett ez akkoriban…

Nem is igen hitte el senki, hogy komolyan gondolom. De addigra már nagyon jó személyes kapcsolataim voltak a propagandistákkal, sőt, többekkel baráti viszonyban voltam. Szerették, amit csináltam, így belevágtam. Nem is csalódtam bennük, sorra kaptam a jobbnál jobb megbízásokat. Meg sem álltam 350 plakátig, tele volt velem a város. Jellegzetesek voltak, felismertek róluk az emberek, sokan a mai napi felemlegetik, hogy kinn lógtam náluk a konyhában meg a garázsban. Ráadásul a plakátok mellett egy sor egyéb feladattal is el voltam látva. Komplett prospektusok, naptárak, újságcímlapok, illusztrációk stb. Képszerkesztőként tevékenykedtem több budapesti lapnál, óraadó voltam a MÚOSZ újságíró iskolája fotó- és tervezőszerkesztő osztályaiban, fotó- és reklámelőadásokat tartottam országszerte.

A fotóin sokszor olyan kompozíciókat látunk, amik Photoshoppal ma már könnyen megoldhatók, de akkoriban ezek komoly kihívást jelenthettek.

Valóban. Ötleteim őse a festő Archimboldo szürrealisztikus képei. Csakhogy egy festő bármit bármivel összerakhat, de akkoriban egy fotós Photoshop hiányában csak méretarányos tárgyakkal operálhatott.

Az Őszi Megyei Könyvhetek plakátjához először vágattam favágókkal egy farönköt az erdőben, ami 19 cm magasra sikerült Adódott a feladat, hogy pont ekkora könyvet kell keresnem. Be is mentem colstokkal egy antikváriumba, és elkezdtem méricskélni. Hamar rám szóltak, hogy mégis mit művelek, mire félrevontam a boltvezetőt, és elmeséltem neki, hogy az az én nagy problémám, hogy ajándékot keresek a feleségemnek a születésnapjára, de nem viseli el, ha az egyik könyv magasabb, mint a másik, nálunk otthon minden könyv egyforma. Szó nélkül hagyott méricskélni tovább. Máskor egy kislányra álmodtam meg egy női cipő reklámját – ötvenes méretben kellett a cipőt legyártatnunk, hogy úgy mutasson fotón, ahogy elképzeltem.

Óriási kelléktáram volt, mindig inkább eszközökre költöttem, mint fényképezőgépre, folyton jártam az ócskapiacokat. Ha kellett, szétszedtem a saját zongorámat, de olyan is volt, hogy a Természettudományi Múzeumból csempésztem ki egy kitömött madarat, cserébe adtam 500 forintot a raktárosnak, aztán a fotózás után visszavittem. Fényképezőgépből viszont sosem volt egynél több, ma sincs. Egy bőven elég.

Gondolom a rendszerváltozás nagy fordulatot hozott.

Azonnal egyértelmű volt, hogy annak, amit eddig csináltam, vége van. Mondtam is a kollégáknak, hogy itt ránk már nemigen lesz szükség: óriási lesz a konkurencia, beözönlenek a külföldi cégek, akik hozzák magukkal a saját reklámjaikat, és azokat adaptálják majd Magyarországra. Igazam lett. De nem az a fajta vagyok, aki ilyenkor a kardjába dől. Ötletben továbbra sem volt hiány, így hát elkezdtem könyveket készíteni.

Az elsővel a szakma iránti tiszteletemet akartam kifejezni, utána pedig a legkülönbözőbb koncepciókkal jelentek meg könyveim, mindig arról, ami éppen foglalkoztatott – a középkori keresztény templomoktól Magyarország zsinagógáin át Budapest rejtett titkaiig.

2001-ben jelent meg a Magyar fotóművészek arcképcsarnoka, amiben 80 magyar fotográfusnak állít emléket. Könnyen belementek, hogy átálljanak a fényképezőgép túloldalára?

Mindig nagyon odafigyeltem arra, mit csinálnak a többiek, nem is feltétlenül csak a nálam idősebbek, ugyanúgy érdekelnek a fiatalok is. Nagyon sok remek kolléga van és engem pedig inspirál a munkásságuk. Ezzel a könyvvel a saját korosztályom, illetve a mestereink előtt akartam tisztelegni.

Mivel mindenkit, aki a könyvben szerepel, jól ismertem, nem volt nehéz dolgom. Elmentem hozzájuk, először gép nélkül, és elmondtam, milyennek látom őket, milyen képet készítenék róluk. Egyikük sem vétózta meg az elképzelésemet. A könyvben képpárok szerepelnek: egy kép arról, milyennek látom az adott fényképészt, mellette pedig az ő egyik saját képe, amit az ő munkásságából jellegzetesnek gondolok. A portrék alá írtam néhány mondatot, arról, mit jelent ő nekem. A teljes anyag, negatívokkal együtt a Magyar Nemzeti Múzeum nagyszerű fényképtárát gyarapítja.

A többi könyv felkérésre készült?

Soha nem készítettem könyvet megrendelésre. Sokat kirándultam a barátokkal, beszélgettünk, nézelődtünk, bejártuk az országot. Ilyenkor sosem fényképeztem, de összegyűlt a fejemben az évtizedek alatt egy sor helyszín és ötlet – ezekből készültek a könyveim. Elkészítettem a fotókat, majd mikor egyben volt egy-egy könyv anyaga, kerestem kiadót, illetve szponzorokat. Könyveim szövegeit a nagyszerű Podonyi Hedvig, és jóbarátom Sperlág Sándor írta.

Először lefényképeztem Magyarország fennmaradt középkori keresztény templomait. Volt, amelyikhez többször is visszautaztam, megnéztem, milyen télen, milyen nyáron, mikor legjobb a világítás. Fontos volt, hogy ne csak azt mutassam meg, mennyire sokfélék, milyen szépek ezek az épületek, de azt is, hogyan kapcsolódnak a környezetükhöz. Személyes viszonyom lett ezekkel a templomokkal, van, amelyikhez a mai napig visszajárok – igaz, azóta sem fényképeztem le újra.

Petőfi Sándor és Radnóti Miklós verseihez is készített fotóillusztrációkat, ezekből is könyv született. Miért pont ők?

A tizedik születésnapomra kaptam édesanyámtól egy gyönyörű Petőfi-kötetet, ami a könyvtáram kultikus kötetévé vált. Most az unokámnál van, aki remélhetőleg tovább adja egyszer saját gyermekének. Petőfi egy senkihez nem hasonlítható, összetett jelenség, egy szimbólum – költő, szabadságharcos hazafi, minden fontos benne van ebben a figurában. Mindig is izgatott, hogy egyszer készítsek majd egy könyvet, amiben megpróbálom illusztrálni a számomra legkedvesebb verseit. Ebből lett a Petőfi fényképezőgéppel. Úgy fotóztam, mintha az 1840-es években járnánk, minden, ami a képeken szerepel, autentikus.

A Radnóti egy kicsit későbbi szerelem. Az ő költészete volt az, ami a gimnáziumban a leginkább megragadott. Más volt, mint a korábbi nagy klasszikus költők. Közérthető, mégis modern. A születésének századik évfordulójára elhatároztam, hogy csinálok egy könyvet. Azt akkor még nem tudtam, hogy özvegye, Gyarmati Fanni senkinek nem engedi a versek illusztrálását.

Hogy lett belőle mégis könyv?

Hiába mondták az ismerősök, hogy esélytelen a vállalkozás, én egy erőszakos pali vagyok, Gyarmati Fanninak pedig, a legnagyobb meglepetésemre, benne volt a száma a telefonkönyvben. Felhívtam, bemutatkoztam, elmondtam, hogy mit szeretnék, mire ő azt felelte, hogy nem. Akkor legalább a szerelmesversek ihletőjét hadd ismerjem meg, mondtam. Ha kíváncsi egy 98 éves öregasszonyra, csak jöjjön, szólt a válasz. Ebben maradtunk. Egy csokor sárga rózsával becsengettem a Pozsonyi úti lakásába, beszélgettünk, a könyvről szó sem esett. A házvezetőnő már terített az ebédhez, épp indultam volna, amikor rákérdezett, hol vannak a képek. Elővettem néhányat a táskámból. Meglátta a tervezett címlapképet, mire annyit mondott: ’Hát ez fotó! Ezt imádom! Azt hittem, valami irkafirka. Tudja mit, csinálja.’ A kiadó is alig hitte el. Amikor elkészültek a képek, felvittem hozzá, gondosan végignézte, végül kettőt kifogásolt, azokat meg is változtattam.

Minden könyvem belső indíttatásból született. Szeretek mesélni… Mindig az a célom, hogy olyat fényképezzek, ami még nincs agyonfotografálva és amiről azt hiszem, másokat is érdekel. Szeretem a szép képeket, persze, ha még szellemes is, az sem kizáró ok. Születési hiba.