Beszélő viszony

A kaposvári Rippl-Rónai Művészeti Kar több mint két éve indult Fotográfia mesterképzésén tavaly és idén végzett fotográfusok munkáiból kínál ízelítőt a Beszélő viszony című kollektív kiállítás a budapesti K.A.S. Galériában.

„There are two Americas, and they are not on speaking terms” – jelenti ki a Facebookon a Clergy Coaching Network által megosztott cikk címe. Bár a szöveg a tengerentúl egészen más jellegű és eredetű megosztottságát fejtegeti, nehezen kerülhető el, hogy áthallásosnak érezzük a hazai közbeszéd, kultúra, oktatás és művészet viszonyaival kapcsolatban. A beszélő viszony (vagy annak hiánya) kulcsfogalom – ezt dolgozza fel a most már Szent István Egyetem Kaposvári Campusnak nevezett, leánykori nevén Kaposvári Egyetem Rippl-Rónai Művészeti Karán az elmúlt két évben fotográfia mesterképzést végzettek kollektív kiállítása is.

Ha elfogadjuk a feltételezést, hogy a művészetnek – többek között – az a szerepe, hogy olyan utakat nyisson meg, amelyeken keresztül szabadon szerezhetünk valós és érvényes tapasztalatokat, akkor jogosan foglalhatjuk kérdésbe a kiállítás címében szereplő fogalmat: vajon beszélő viszonyban vagyunk-e a világgal, egymással, önmagunkkal, a művészettel? Vagyunk-e olyan helyzetben, amelyben megszólíthatjuk, meghall(gat)hatjuk egymást? Beszélünk-e közös nyelvet? Tudunk-e párbeszédet folytatni, vagy inkább a másik kioktatására, leuralására, figyelmen kívül hagyására törekszünk? A fotográfia, írják a kiállítók, „a környezetünk változásainak egyik legérzékenyebb szenzora: olyan médium, amelyik a legösszetettebb módon reflektál a körülöttünk lévő változásokra technikai, technológiai, kulturális, szociális, gyűjtői és alkotói szempontok alapján.”

A Kaposváron végzett fotográfusok bátran beállhatnak a kortárs sodorba, többek között a Nyakas Ilona vezette K.A.S.-ban immár negyedik éve rendszeresen megszervezett csoportos és egyéni kiállításaik miatt is. A Fotográfia mesterképzés egyik fontos célkitűzése, hogy a hallgatók megőrizzék a kritikus szemléletüket a média alkalmazásának terén. Ezt szolgálják az elméleti és tervezési kurzusok, a csoportban folytatott műhelymunkák, a kísérletezés, az alkotói személyiség fejlesztése, az átjárás a különféle vizuális területekre. „A mesterképzésünk nyitott oktatási forma, amelyben kérdéseink nem állandóak, hanem folyamatosan változnak a világ rezgésétől függően. Hallgatóink nem csupán képalkotói problémaként képesek kezelni a különböző fotográfiai műfajokat és médiafelületeket, hanem kommunikációs és információs struktúrában is gondolkodnak.” – olvashatjuk a kiállításról szóló faliszövegben.

A galéria terében körülnézve e kijelentést igazolva is szembeötlő, hogy a fotográfia mennyire széles spektrumot ölel fel napjainkban – noha a rendkívül komplex projektekből a galéria terének korlátossága miatt csupán ízelítőt kapunk (szemben például a tavalyi, a FUGA pincéjében megrendezett diplomakiállítás jóval bővebb lehetőségeivel). A hagyományosnak tekinthető képalkotásra törekvő művek – Balogh Viktória Unknown-sorozatának két és A Fehér Vera Fekete éden-sorozatának hat fotográfiája – mellett többségben vannak az interdiszciplináris munkák. Ilyenek Eiter Tamás Time-Movement és Fototaxis című alkotásai, Nyíri Barbara Hz-projektjének négy printje (sajnálatos módon maga a videoinstalláció nem), Körmendi Gábor Halo projektjének egy videója és három printje, Vadászi Zoltán 1/0 projektjének három videója és három digitális 3D-nyomtatott objektje, valamint Steidl Zsófia Kísérletek tánc és fotográfia kapcsolatára című projektjének két printje. A technikai diverzitás és az erős személyességet tükröző tartalmi sokszínűség egyaránt megjelenik a munkákban.

Ha a személyességet helyezzük érdeklődésünk előterébe, akkor A Fehér Vera magánéleti történéseken alapuló, a kiállított fotókon túl művészkönyvben is megjelent sorozata ragadhatja meg a figyelmünket. Balogh Viktóriának a tárgyakon keresztül a fejlődéssel párhuzamos felejtés, a kontextusvesztéssel párhuzamos értelemvesztés kérdését vizsgáló, monumentális hatású képei kifejezetten erős emlékművekként állnak előttünk. Steidl Zsófia szkenneren és fotópapíron rögzített balettcipős tánclépései a mozgás leképezésével a térbeli és időbeli változás és változatlanság ellentétére építve alkotnak kortárs degas-i képkísérleteket.

Ha a tartalmiság mellett a technikai kísérletezés új hangjait keressük, akkor Nyíri Barbarának a hangot a – szintén frekvenciákon alapuló – képiségben megörökítő, a performativitást sem nélkülöző művészi projektje, valamint Eiter Tamás Steidl Zsófiáéhoz hasonló szkenneres kísérlete lehet számunkra érdekes. Eiter másik munkája a látás lehetőségeinek kibővítésén túl annak újraszerkesztésére is vállalkozik, ráadásul mindezt a trash-jellegű objektként is értelmezhető lyukkamera mellett az azzal kontrasztos high-end videón randomizált hanggal is kombinálja, valódi újmédiás alkotásként.

Vadászi Zoltán Eiterhez hasonlóan a látás kiterjesztésével kísérletezve, a fotográfiába mérnöki tudását is bevonva mutatja meg, milyen csodálatos is lehet a „semmi”, azaz a levegő, a művészi fotográfiában nem szokásos orvosi képalkotó modalitások alkalmazásával leképezve azt, ezúttal 3D-nyomtatással létrehozott plasztikaként is bemutatva. Körmendi Gábor projektje a Claire Bishoptól ismert multitemporális újraértelmezés elgondolását is követve vállalkozik a jelenségként nem ismeretlen képrombolás kortárs, digitális újraértelmezésére, amelynek eredményeként, ahogy írja, „a romboló szándék és folyamat új alkotást eredményez” úgy, hogy közben megtartja a rombolni kívánt klasszikus toposzok, Dávid, Vénusz és a Diszkobolosz eredeti jelentését, sőt, elképesztő részletgazdagságú, Olga Tobreluts hálóképeire rezonáló printjeivel új esztétikai tapasztalást kínál.

2020 őszén – mégha csak rövid időre és rendkívül erősen válogatott, a fiatal kiállítók munkássága és projektjeik kapcsán legfeljebb ízelítőt kínáló, ám a csoport munkáját jól összefoglaló, kompakt tárlat formájában is – abszolút ideje beszélő viszonyba kerülnünk e fotográfusokkal, műveikkel is – újabb tapasztalások, megértések, a szabadság reményében.