Menü

Doisneau, aki a valóságba volt szerelmes

07 • 10 • 20Punkt

Az Atelier Robert Doisneau anyagából válogatott kiállítás 2020. szeptember 20-ig volt látható a bolognai Palazzo Pallaviciniben. A francia humanista fotográfus sokrétű életművét október közepétől a Mai Manó Ház látogatói is megismerhetik a Fotóhónap 2020 keretében. Ginevra Barbetti újságíró Robert Doisneau lányával, Francine Deroudille-lel készített interjút 2020. júliusban, mely az olasz Domus magazin online kiadásában jelent meg. A magyar fordítást most a kiadó engedélyével közöljük.  

A gyűjteményt a fotográfus két lánya, Francine és Anette Deroudille hozta létre 1986-ban, akik a hatvanéves életmű 450 ezer negatívját dolgozták fel, az általuk kiválasztott képeken keresztül pedig Doisneau élete is megelevenedik előttünk. „Az elképzelésünk egyszerű, mégis nagyszabású volt: szerettük volna összefoglalni édesapánk 60 éves fotóművészi munkásságát néhány képpel. Az első fényképeket a régi nyomatok törzsanyagából válogattuk ki a nővéremmel. Ösztönösen és gyorsan választottunk, az alapműveket akartuk összeszedni, majd kevésbé ismert felvételekkel vegyíteni azokat, hogy a végeredmény jól tükrözze apánk fototropizmusát a mindennapi élet szépségei iránt. Egyúttal akaratunkon kívül elmeséltük élete történetét is.”

0103

Robert Doisneau: Kiégett autó, 1944, 21x26 cm, zselatinos ezüst © Atelier Robert Doisneau

0103

Robert Doisneau: Anita kisasszony, La Boule Rouge, Párizs, 1951, 18x18 cm, zselatinos ezüst © Atelier Robert Doisneau

G.B.

Az édesapja, Robert Doisneau minden konvenciót elvetett művészetében, úgy tartotta, azok „beszennyezik” az érzéseket. Hogy volt ez a magánéletében? Milyen apa volt?

F.D.

A szakmájában és a magánéletében egyaránt elutasította az értelmetlennek tartott szabályokat, mindamellett elképzelései világosak voltak. Az életében a képzelet folyamatos és erős jelenlétét követelte meg. De pusztán a kreativitás nevében sohasem tett semmit. Ellenkezőleg, szigorú és felelősségteljes ember volt. Optimista hozzáállása olyan alapértékekre épült, mint a munka szeretete, a másokra való odafigyelés és a környezete iránti hűség. Biztonságban éreztük magunkat mellette, de sokat bolondoztunk is, és mindez megerősítette jellemünk állhatatosságát. Otthon és a műhelyében ugyanaz az ember volt, és ugyanazokat a tulajdonságokat tartotta fontosnak: a kreativitást, a szabadságot és a függetlenséget. Mindig odaadóan és nagy figyelemmel végezte a feladatait. Jóindulata közismert volt, mindenki kedves, szellemes, fantáziadús emberként írta le. Kedvessége könnyen elfeledtette, milyen filozofikus természetű, független ember volt. Semmit sem gyűlölt jobban a tekintélynél, a gúnyhoz kiválóan értett, és mindig pártolta az engedetlenséget.

G.B.

Honnan eredt a kreativitása?

F.D.

Ehhez a kérdéshez kicsit vissza kell mennünk az időben. Talán a korántsem könnyű gyerekkoráért érzett bosszúból táplálkozott. Az 1914-ben kitörő háború alatt kemény és tragikus időket élt meg kisgyermekként. Doisneau hétéves volt, amikor az anyja meghalt, s a rideg környezet, amelyben nevelkedett, szinte fojtogatta. Elkezdett fényképezni, művészekkel, zenészekkel, festőkkel találkozott, és szabadjára engedte a képzeletét. Olyan volt, mintha rátalált volna az ígéret földjére. Innentől fogva minden porcikáját átjárta az alkotókedv: a legkisebb munkában is ki tudta fejezni önmagát – de ezt sosem tette tolakodó módon. A kényszernek soha nem engedett, mindig megvédte a szellemi szabadságát. S tette ezt kedves és könnyed derűvel.

G.B.

Az apja milyen személyiségjegyeit fedezte fel önmagában?

F.D.

Észrevettem, hogy a testvéremmel mindketten – öntudatlanul – ugyanúgy csinálunk mindent a laborban, ahogy tőle láttuk. Kemény munka és elszántság kell ahhoz, hogy a műhely jól működjön, de azt sem felejtem el soha, hogy egy jó adag vidámság legalább ilyen fontos a sikerhez. Apánk ebben is itt van velünk. Az elhivatottság érzése szintén a felfogásunk része, de kategorikusan elhatárolódunk attól, amit én „a komolyság szellemének” neveztem el. Apámmal együtt én sem állhatom az amatőröket, mint ahogy nem állhatom azokat sem, akik túl komolyan veszik magukat. Dolgozzunk sokat, de mulassunk is sokat, ez egy fontos életelv nálunk.

0103

Robert Doisneau: A csók a városháza előtt, Párizs, 1950, 18x24 cm © Atelier Robert Doisneau

0103

Robert Doisneau: Saint-Germain kereszteződés, Párizs, 1945, 18x18,5 cm, zselatinos ezüst © Atelier Robert Doisneau

0103

A pillangógyerek, Saint-Denis, 1945, 23,5x25 cm, zselatinos ezüst © Atelier Robert Doisneau

G.B.

Mennyire fontos a fényképészetben, hogy a valóságot újraalkossa?

F.D.

A fényképészet az illúzió művészete. Fontos, hogy valamilyen módon segítsen elviselni a csupasz valóságot. Újra el kell azt varázsolnia, s hogy itt a realitás búskomorságáról vagy megzabolázhatatlan életörömről van-e szó, az időnként csak a saját történeten múlik. Mindenkinek megvan a maga szemüvege. Apám egész életében azon dolgozott, hogy elviselhető képet nyújtson számunkra magunkról, és boldog volt, ha sikerült megörökítenie egy barátságról szóló vagy bájos momentumot. Fülembe cseng, ahogy Jacques Prévert költő barátját idézi nekünk: „meg kell próbálnunk boldognak lenni, ha másért nem, hogy jó példát mutassunk.”

G.B.

A kiállítás gazdag anyaga kirajzolja Doisneau egész életútját. Hogyan született meg az Atelier-projekt?

F.D.

Szeretem apám munkáiban, hogy azonos arányban van jelen bennük az önéletrajzi vonatkozás és a fikció. Mindegyik képről tudnánk egy anekdotát mesélni, részben azért, mert a mindennapjaihoz szorosan kapcsolódó helyeken, általa ismert embereket fotózott, akik valamelyest kötődtek a saját történetéhez. Élete darabkái tehát történetekké váltak, amelyeken keresztül egy elképzelt világot akart elmesélni. „A világ, amelyet megmutatni igyekeztem, olyan hely, ahol jól érezném magam, ahol az emberek kedvesek lennének, és rálelnék arra a gyengédségre, amelyre én is vágyom. A fotóim azt bizonyítják, hogy ez a világ létezhet” – mondta Frank Horvatnak 1990-ben. Tehát a valóság rideg rajzolatát megpróbálta némileg kiigazítani. Ezt az „igazság a hazugságban” dolgot különösen szeretem a műveiben.

G.B.

Neki melyik fénykép volt a kedvence?

F.D.

Van egy fotó a kiállításon, amit ő mindig önarcképként aposztrofált: A pillangó-gyermek. Egy kisfiút ábrázol, aki a sáros, sötét háttér előtt mintha épp felröppenni készülne valahol Saint-Denis és Aubervilliers között, 1945-ben. Azt hiszem, ez a kép a 25 évvel azelőtti gyerekkorára emlékeztette Gentillyben.

„Nem szokásom tanácsot vagy recepteket közreadni, de a nézőt bizonyos mértékig mindig hagyni kell, hogy maga fejezze be a fotót. Egy magot kínáljunk fel, amely kisarjadva megnyithatja a képzeletet.” (Robert Doisneau)

0103

Robert Doisneau: Fehér autó és ecset, Palm Springs, 1960, 42x62 cm, c-print, dibond © Atelier Robert Doisneau

G.B.

Sokat gondolt azokra, akiket lefényképezett? Megőrizte emléküket?

F.D.

A képeken lévő emberek mintha családtagok lennének. Anita kisasszonnyal, akit apám 1951-ben fényképezett le a Cabaret La Boule Rouge-ban, a Bastille-negyedben, sosem találkoztam. Mégis, mivel olyan sokáig élt velünk a képe, úgy érzem, közelről ismerem őt. Nagyon érdekesnek találom a fényképekben azt, hogy ha gyakran nézzük őket, jelenlévővé teszik a rajtuk szereplő embereket az életünkben. Mi a valódi, és mi nem az?  Lapul ebben egy erős és feloldhatatlan drámai dimenzió.

G.B.

Foglalkoztatták más művészeti formák is?

F.D.

Az irodalom elsősorban. Odavolt az írott szóért. Legnagyobb barátságait szerzőkkel kötötte. Blaise Cendrars, Jacques Prévert, Daniel Pennac – fantasztikus cinkosai voltak. Tehetséges író volt ő maga is, élete utolsó éveiben igen sokat írt. A fotói maguk is narratívák, történetek egyben. Sokkal jobban érdekelte a fotográfiának ez az oldala, mint a minél plasztikusabb kompozíció. Művészi magatartásával szándékosan fordított hátat a formai finomságoknak, és adta át a gyeplőt a váratlannak. Elutasította az egzotizmust, nem különben az elkötelezett fotóriportokat, amelyeket nem ritkán brutális és túl színpadias rágalmazásként értékelt. „A forma nem más, mint a felszínre hozott lényeg” – fogalmazott Victor Hugo. Apámnak a lényeg számított igazán. A forma csak a narratívát, a tartalmat szolgálta.

G.B.

Hogyan fejlődik tovább az Atelier Robert Doisneau?

F.D.

A műhely folyamatosan fejlődik, többek közt a beérkező kérések nyomán. Az utóbbi években a legnagyobb fejlődés az utazó kiállítások terén történt. Az én álmom, hogy legyen időm új lehetőségek megteremtésével tovább gazdagítani az életmű emlékét, amely épp olyan élő ma is, mint amilyen fontos.

Jegyzetek

A kiállítás megtekinthető 2020. október 13. - 2021. január 10. között a Mai Manó Házban.

Az interjút fordította: Bodóné Hofecker Zsuzsanna