Fésülködés jégért és jádéért – Kurt Tong fotókönyvéről

Nehéz úgy vizsgálni bármilyen, Kínával foglalkozó alkotást, hogy azt ne az elnyomás és megfigyelés, a befogadó értelmezési terében is mindent leuraló asszociációikon keresztül tegyük. Az utóbbi idők (sokszor pszeudo-) intellektuális trendjei mentén számos esszé és kötet taglalja azt a szociokulturális jelenséget, hogy a világ legnépesebb országában milyen stratégiák mentén pörög fel a totális ellenőrzés rendszere, és ez a „Kína-kép”, amely a mainstream médiában már egy kendőzetlenül hatásvadász cyberpunk disztópiaként jelenik meg rendre, szinte teljes mértékben beárnyékolja (az én fejemben is) a más csapásirányokon való gondolkodást, értelmezést.

Nem mintha alá akarnám becsülni a nagy nyugtalanítót, viszont ebben a Kínával kapcsolatban kialakult „közhangulatban” félő, hogy a munkák elveszítik emocionális hatásukat – mi pedig elveszítjük készségünket és képességünket arra, hogy a személyest is meglássuk a politikus mögött.

Kurt Tong a PaperLab Galériában kiállított Combing for Ice and Jade című könyvinstallációja a kortárs fotó egyik egyre divatosabb eljárását alkalmazza: az alkotás főszereplőjét a középpontba állítja, de nem rá céloz, hanem mint a vándorcirkuszok zsonglőr késdobálója, „körbelövi őt”. Kurt Tong dadájának élete és vele együtt a „kifésülködött hajadonok” modernkori sorsa archív felvételek, korabeli újságcímlapok és a dada ruhái, tárgyai, életének helyszínei mentén körvonalazódik. A budapesti galérialátogatóknak eszébe juthat Kudász Gábor Arion Memorabilia című könyve és kiállítása, amely nagyon hasonló alkotói logika mentén jött létre (és amely szintén a Mai Manó Házban került bemutatásra és kiadásra – a szerk.)

Másik, gyökeresen kortárs jellemzője a munkának a fotóalbum dzsentrifikációja. Már nem is album, hanem fotókönyv jön létre/születik a témából – ami a legszemélyesebb témát is képes automatikusan a multimédiás alkotás kategóriába exportálni. Érzek ebben némi feszültséget, hiszen ezáltal létrejön a műben egyfajta lefelé és visszafelé irányuló, persze együttérző és empatikus tekintet, ahogyan az Angliában kikötött alkotó talán maga számára is értelmezni kívánja a tér- és időbeli múlt relációit a babysitterének életén keresztül.

Tong dajkája a kényszerházasság elől menekülve választotta a fésülködő hajadonok életformáját még a húszas évek Dél-Kínájában. A kultúrantropológiai szempontból is végtelenül érdekes szertartás során a családjától és a ráerőltetett ultrapatriarchális rendszer elől menekülő nő eperfaleveles fürdőt vett, majd egy nőtársa megfésülte őt – ezen esküjével „írta ki magát” a kínai társadalom nőszerepéből. A közel mitikus újjászületés után többé nem tartozott felelősséggel családjáért, sem ők érte, illetve a saját családalapítás is tiltottá vált számára. Persze, ez a függetlenség az egyedül boldogulás terhét is rárótta – így került Hong Kongba, majd állt Tong családjának szolgálatában közel negyven évre. Ez az első hallásra mágikus realista történet a képek és a beillesztett szöveg- és interjúrészletek hatására válik csak küzdelmes rögvalósággá. A könyv ambivalenciája pont ebben rejlik.

Az európai, egzotizáló (és esetemben férfi) perspektíva számára a könyv és a kiállítás felütése egy újabb izgalmas keleti mese történetét ígéri, amiben van minden, mint a Mulánban. Erre a romantikára rá is játszik, „love note”-ként hivatkozik a munkára Tong, emiatt felmerül a kérdés, hogy vajon a ”nyugaton” szocializálódott alkotó mennyire tudta függetleníteni magát a western gaze-től (az azon keresztül látástól és annak kiszolgálásától egyaránt), amennyiben érezhetően a saját, azelőtt kevéssé ismert gyökereinek megtalálása és megismerése is célja volt. A könyvbe ékelt magazinrészletek nem csak felidézik az újságcikk-kivágások letűnt műfaját^[1], de időrendben végigkövethető rajtuk a prekommunista időktől majdnem napjainkig a kínai társadalom (vagy hát a mindenkori kínai hatalom médiumain keresztül artikulált) érték-mintaképei és elvárásai a nők felé. Így megint csak egy „körüllőtt” képet kaphatunk arról, hogy a dajka és a kifésülködött hajadonok közössége mivel szemben, mi ellen határozta el magát és választott egy közel társadalmon kívüli életet. Ezeknél a részeknél izgalmasan elemelkedünk a priváttól. Viszont Tong dajkája a családi fotók széléről a képekben előrehaladva szép lassan központi alakká válik, ezzel párhuzamosan az általa hátrahagyott, de távolról segített családjának siker- és kudarctörténeteit is megismerjük. A dajka akarva-akaratlanul is egy klasszikus, tanmesébe illő, mondhatni sikeres ívet bejáró főhőssé válik a szerkesztés által. Mintha az alkotói eljárás, a mű ambíciója elkerülni szerette volna ezt a könyv elején, de végül az érzelmeinek nem tudna gátat szabni, esetleg tudatosan elengedné saját szabályait. Az utolsó kép Kurt Tong és dajkájának közös, kioldós-önarcképe leharcolt fehércsempés (talán kórházi?) háttér előtt.

Egy ilyen nagyszabású és sok éven keresztül készülő vállalkozáshoz hozzátartozik, hogy időnként új irányokat vesz, sőt a személyes fotó műfajának ezek levetkőzhetetlen tulajdonságai: nem szakad le a privátról, de a politikai kontextusa domborodik ki leginkább. (Ha csak Nan Goldin jut eszünkbe.) A Combing for Ice and Jade zavarba ejtő személyessége kevésbé érdekes, mint a nemi és társadalmi kérdések – illetve számunkra nyugatabbra akár ismeretlen – viszonyok, melyeket feltár előttünk, és erre ráerősítenek a közelmúlt és a jelen politikai eseményei mind Kína tekintetében, mind nálunk Európában, de főképp a köztes térként is értelmezhető Hong Kongban.

Arról nem is beszélve, hogy a könyvesbolt sarkában, pont a képek között, szinte installatíve egy biztonsági kamera figyel.

 A kiállítás október 26-ig látható a PapeLab Galériában, a könyv megtekinthető és megvásárolható a Mai Manó Ház Könyvesboltban.