Menü

Ín – Perlaki Márton kiállításáról

13 • 11 • 20Cserna Endre

Kevés olyan, körültekintő gondossággal épített és megbízható minőségű kortárs oeuvre van itthon, mint Perlaki Mártoné. Ennek mostani állomása a Trafó Galériában megrendezett hazai visszatérés, amely az utolsó itthoni kiállítás óta készült munkákból válogatva mutat izgalmas, új fejleményeket a művész kilengésektől mentes gyakorlatában.

Bár a négy évvel ezelőtt a Capa Központban kiállított Bird, Bald, Book, Bubble, Bucket, Brick, Potato című anyag is a mostani anyaghoz hasonlóan misztikus volt (aki látta egyszer Elemért, nem felejti el), és már a címében is egy krimi-szerűen bonyolult, felfejthetetlen asszociációs kapcsolati hálóra terelte a figyelmet, sokkal több esztétikai érzékenységünkre és a primer “szépérzékünkre” játszó eye candy-t kapott a látogató, mint most, a Puha sarkok képei között. Perlaki vizuális világa nyilvánvalóan építkezik az alkotó divatfotós-másik énjének praxisából, műveinek ez a megnyerő, csavaros tulajdonsága az, ami kapudrogként behúzza a tekintetet. Ez a tulajdonság persze azt a lehetőséget is magában rejti, hogy egy ilyen szerzői sorozatnál a kiállításlátogató megreked a képek legfelső layerén, nem gondol tovább, tetszik neki, kielégített szemekkel hazamegy.

0103

Perlaki Márton: Puha sarkok, kiállítási látkép, Fotó: Biró Dávid

0103

Perlaki Márton: The Order of Appearance II, 2019. C-type print, 130 x 172,2 cm

A Trafó Galériában megrendezésre került tárlat már elrendezését és intimebb terét tekintve is egy visszafogottabb, érzékenyebb (puhább) koncepciót sejtet. Kevés támpontot kapunk ugyan most is, de valahogy a technikájában és témájában is sokszerű, szétágazó képeket sorozattá összetartó érzékiség miatt elsőre fel sem merül, nem igényeljük, hogy az asszociációk útvesztőjében egyáltalán elinduljunk. Az az érzésünk támad, hogy nyugodtan hagyjuk kimondatlanul, kigondolatlanul az élményünket, a gondolataink és a jelentéstartalmak pár nappal később majd úgyis lecsapódnak.

0103

Perlaki Márton: Puha sarkok, kiállítási látkép, Fotó: Biró Dávid

0103

Perlaki Márton: Parents (blue), 2018., akrilfesték és szénceruza papíron, 131x163 cm, Fotó: Biró Dávid

0103

Perlaki Márton: Parents (black), 2020., akrilfesték és szénceruza papíron, 132x162,3 cm, Fotó: Biró Dávid

A kiállítótérben állva azonban elkezdett izgatni a kérdés: hová helyezhetem el a külföldön dolgozó Perlaki művészetét a magyar mezőben? A kérdés azért is merül fel bennem, mert minden pejoratív felhangtól mentesen állítható, hogy a művész munkái olyannyira maiak, hogy ugyanúgy működni tudnak egy fehérkockában konceptként, mint egy blogon editorialként. A kategóriák feloldódása, a mid-cult a magyar művészetben egy igencsak kevéssé ismert (vagy ha ismert – lenézett) jelenség. Ez az átjárás, átjárhatóság a kontextusok között, noha nem elsősorban bennem, de itthon mindenképpen gyanakvást kelt a fotográfia egyébként is kétes, kibeszéletlen elhelyezkedése miatt. Főleg, ha a műveken érzékelhető, hogy az alkotó módszerei az alkalmazott műfajokban gyökereznek. Mi, mitől, mettől, meddig és hogyan képzőművészet? És hogyan viszonyul, hol helyezkedik el ahhoz képest a kortárs fotográfia, amely beenged a saját terébe sokszor nem-művészetet is?

Perlaki alkotóként több világnak a polgára és ezen személyiségeivel jól egyensúlyoz, a köznyelvben ezek a személyiségek mégis gyanúba keverik egymást. Szerencsére a Szalai Borbála kurátori gondozásában létrejött kiállítás jó példája annak, hogyan lehet mély egy anyag annak ellenére, hogy a formanyelve divatos. A képi világ trendisége és profizmusa megmaradt, de új témák jelentek meg Perlaki művészetében. Eddig tőle nem látott technikákat és gesztusokat mutat fel az alkotó a fotó határterületeiről, és azon túlról, szénrajz- és fotogramkísérletek formájában, miközben váratlanul a privát is helyet kap. Azokat a sarkokat világítja meg a maguk természetességében, amelyeknél megfogva puhák maradunk.

0103

Perlaki Márton: Left Hand (Mother), 2018., giclée nyomat postalapú papíron, 73x64,2 cm, Fotó: Biró Dávid

0103

Perlaki Márton: The accident, 2018., giclée nyomat rostalapú papíron, 84,65x73 cm, Fotó: Biró Dávid

A személyesség behozása, a családi arcképek, a burjánzás, a begyógyult sebek, az olvadás előtti utolsó pillanatok, a kontúrokká válás és a puhaság érzetei mind a sebezhetőség, a kiszolgáltatottság és leginkább a végesség irányába mutatnak. Viszont nincs szó memento mori-szerű riogatásról, nincs giccses szembesítés az elmúlással. Az alkotó egyik védjegyének számító meghökkentő, váratlan helyzetek és kapcsolások kissé háttérbe húzódnak az egyes alkotásokon belül és egy tisztább, összpontosítottabb szimbólumokkal dolgozó anyag jön létre – és az elkent, feloldott kontextus-zsonglőrködés így a sorozat egészén belül mutatkozik meg.

Ebben a tekintetben rájöttem, hogy nem csak az általam végül lekésett megnyitó utáni galérialézengés atmoszféráját érzem, hanem a képek gömbölyű, békés, lebegő formáinak mindegyike igencsak közel áll a kipukkadáshoz. Hogy miért olyan bizarrak a felvételek, a kompozíciók és az installációs technika közei, miközben esztétikailag minden olyan tetszetős, nyugodt és egyáltalán nem meglepő. Hiszen semmi új nincsen egy wolfgangtillmansos luminogramban vagy egy tükrös önarcképben, esetleg egy buborékban. A meglepő az, ha ezekből építkezve valaki meg tudja villantani a saját és mindenki Achilles-ínét, a puha sarkot.

0103

Perlaki Márton: Ice Cube (blue), 2018., giclée nyomat rostalapú papíron, 59x64,2 cm, Fotó: Biró Dávid

0103

Perlaki Márton: Self portrait (blue), 2020., kromogén nyomat, 58x63,2 cm, Fotó: Biró Dávid

Jegyzetek

A kiállítás jelenleg zárva tart a járvánnyal kapcsolatos kormányrendelet értelmében. A kiállítás a Fotóhónap 2020 eseménysorozat része.