Az vagy, amire figyelsz – interjú Tarr Hajnalkával

És hogyan élted túl?

Ez a „mélyrelátás” habitussá vált, mint amikor valakinek a szeme máshová fókuszál, beljebb, és úgy marad: egyszerűen a felszínt nagyjából nem érzékelem, a dinamikus szerkezetet látom mindenben. Minden, ami a felszínen van, csak okozat: megnyilvánulása magának a változásnak, mint anyagnak. Mint hóban a nyom. Gyerekként sokat rajzoltam, ez egy eszköz volt arra, hogy időt nyerjek a történések saját tempójú megemésztésére. A gyöngyeimet nem felfűztem, hanem a különbségeiket néztem, az eltérő mintázataikat egymás mellett. Figyeltem, hol van a rés a rendszeren, hol lehet behatolni, és egyben látni az egészet, vakfoltok nélkül.

A művészeti pálya tudatos döntés volt: garancia arra, hogy továbbra is fenntarthassam a megfigyelés-megértés biztonságát. A művészetkreálás a valóságemésztő-rendszerem. Képi gondolkodó vagyok, és amiről nincs „képkártyám”, azt nem tudom értelmezni.

El lehet azt mondani szavakkal, hogy mik vannak a dunaújvárosi kiállítás „képkártyáin”?

A mostani mozaikok és a 2018-as Tárgykapcsolat című szőtt sorozatban használt fotók ugyanazok. Geometrikus vagy organikus tárgyakat fogok rajtuk. A geometrikusat zárt, míg az organikusat nyitott rendszernek feleltetem meg. Ezeket fogom a kezemben, mint egy-egy attribútumot. Minden, amihez kapcsolódunk, részben felülírja az aktuális identitásunkat. A kezemben tartott dolgok a fotórészletek ismétlésének köszönhetően velem együtt bemozdulnak, vagyis én és a tárgyam egy homogén identitássá absztrahálódunk. Egy munkán belül 3x3 vagy 4x4 egyforma fotót vágok fel üvegestől, és rendezem egybe őket. Az adott alapfotó úgy hatványozódik 9 vagy 16-szoros nagyságúra, hogy közben ugyanakkora marad, mint eredetileg. A számossága nő meg, ismétléssel nagyítódik. Ettől szét is esik és egyben is marad, meg is nő, de ugyanakkora is. Egy és sok, kicsi és nagy egyszerre.

Ilyen is-is állapot a valóság?

A dolgok vannak is meg nem is. Ezt az is-is állapotot nehéz megfogalmazni, mert a definícióink statikusak, és hiába is tudjuk egy adott dologról, hogy mozgásban van, statikus dologként viszonyulunk hozzá.Nem tudunk másképp: pontszerűen mutatunk rá valamire, vagyis azt kell hinnünk, hogy a dolog egy adott térbeli ponton, adott időben ténylegesen, és nem „éppen” ott van. Amúgy hova is mutatnánk, „hova gondolnánk”? Az értelmezési masinánk mintha nem egy konstans változó valóság feldolgozására volna kifejlesztve. Nehéz a dolgok dinamikáját, az elmozdulást rámutatható valamiként megragadni, az üvegmozaikok ezt kísérlik meg. Ráadásul nem egyenletesen fekszenek fel a táblára, így a reflektálódó környezet is megállás nélkül mozog bennük.

Az In Vitro cím is erre az üvegre utal?

Az In Vitro kifejezés arra a kísérleti technikára utal, amikor a kísérleti folyamat nem az élő szervezetben, hanem azon kívül, ellenőrzött körülmények közt zajlik le, például kémcsőben vagy Petri-csészében. A saját figyelmem tárgylemezén a saját létezésem hever, illetve velem együtt a rajtam keresztül megtörténő valóság. Az egyén számára nem létezhet olyan valóság, ami nem rajta keresztül történik meg. Én vagyok az észlelő, a befogadó, az információfeldolgozó. Az In Vitro kifejezés emellett a lombik programokra is utal, amelyekben részt vettem és ami nagy hatással volt rám. E program neve egy mozaikszó: IVF, azaz az in vitro fertilization.

Az anyává válás és a gyermek létrejövetele köré emocionális, misztikus, spirituális gondolatokat teszünk. De amikor ott ülsz más nőkkel a Kaáli Intézetben, ahol az egész téma molekuláris szinten van kezelve, az ad egy egészen lehengerlő, addig ismeretlen olvasatot az egészről. Anyagság, kisgyermek, Madonna gyermekkel? Én úgy éreztem magam ott, mintha a svájci részecskegyorsító várótermében ülnék. Gyerekek helyett sejtek vannak, amiket nem látsz szabad szemmel, egy zárt laborban, ahova még orvos sem mehet be, csak biológus. Atom babák, pre-bölcsőde! És ezek a sejtek, nevezzük őket „pontok”-nak, a burjánzó és brutálisan komplex emberi létezés kiinduló pöttyei. Az intézményben ülő nők szeme azért lábad könnybe, mert belenéztek egy mikroszkópba, amiben láttak egy karikát, benne 6-8 kis karikával. Mint egy kis virág, olyan! 8 sejtes embrió. Én is láttam és nekem is könnybe lábadt a szemem, és azt találtam rikkantani, hogy úristen, de aranyos! Hat-nyolc karikára. Azt éled meg valóságnak, amit gondolsz, érzel, társítasz valamihez. Karikához. Majd kapsz egy apró, rossz minőségű ultrahang fotót a méhedről, ami leginkább egy autó ködös szélvédőjéhez hasonlít, benne 2 kis fehér ponttal. Ott vannak. A Gyerekek. A pontocskáim. És nem tudod levenni róla a szemed. Na mi ez, ha nem a koncept művészet csúcsa? A konkrét-absztrakt netovábbja! Találkozni az emberi létezés ennyire konkrét elemekből álló kezdetével és bámulni rá a magad végtelen absztrakt komplexitásából – ennél különbözőbben „ugyanazt” sosem láttam. Felfoghatatlan. A valóságnál nincs meredekebb dolog!

Amennyiben az „absztrakt” szó ellentéte a tényleges, a konkrét, a valóság nem lehet más e kettő közül, mint absztrakt. Vicces, de ehhez képest az absztrakt szó definíciója így szól: „a valóságtól elvonatkoztatott”, vagy művészeti értelemben „a természetes ábrázolásától eltérő”. A csavar az, hogy a valóság természetes és valódi formája absztrakt. Ténylegesnek, konkrétnak kezelni belőle bármit is pedig a „természetes ábrázolástól” eltérő. Mivel konkrétként kezelünk egy absztrakt természetű dolgot, a konstans zavarodottság és csalódás elkerülhetetlen.

Nagyon sokáig nem készítettem figurális munkákat, aztán elkezdtem rajzolni magam, de gyorsan eljött a pont, amikor beláttam, hogy a jelenségek – köztük én magam – önmaguk totalitásában eleve absztraktak, miért írnám ezt át egy újabb absztrakcióval? A Tárgykapcsolat és az In Vitro sorozat esetében úgy döntöttem tehát, hogy felhagyok azzal, hogy ún. absztrakt formanyelvvel mutassak meg valamit magamból akkor, amikor a konkrét megmutatás sem leplez le sokat az emberi létezés dinamikus bonyolultságából. Így jött a fotó. Ha egy fotós lefotóz a létező legjobb felbontású kamerával anyaszült meztelenül – ahogy Aknay Csaba által az In Vitro képeknél ezt meg is tette –, akkor sem lesz a létezésem lényegéből egy ezredszázaléknyi egység sem dokumentálva. Ott vagyok meztelenül, de ha mindent le is szedek magamról, akkor sem leszek „megmutatottabb”.

Tehát a fotográfiában csak annak dokumentációs-, referenciaszerepe érdekel?

Nekem az kell, hogy legyen egy dublőr-felületem, -tárgyam, amit fizikailag manipulálhatok, magammal ezt nem tehetem meg. Az In Vitro képek ilyen értelemben kicsit performanszok is, mert nem tudom megtenni a saját testemmel azt, amit a mozaikokban láthatunk. Nem tudok személyesen tizenhat felé felszaporodva, széthullva majd egy matematikai rendszer alapján összerakva lenni, vagyis úgy, ahogy érzékelem a létezésem. A fotó-mozaikkal viszont megközelítem ezt. Amikor ránézek, az az érzet megfelel annak, ahogy „belül” vagyok. Konkrét kontúrok nélkül, hologramszerűen. Tehát ezek valójában hiperrealisztikus portrék rólam, amik a többdimenziósságot, a rendszerben maradó változást mutatják.

Mondhatjuk, hogy egy önmegmutatás ez a kiállítás? A képeid között vannak olyanok, amelyeken csak Te vagy egyedül, attribútum nélkül.

Most, hogy kérdezed, inkább az jut eszembe: mi nem az? Minden megnyilvánulás önmegmutatás, akarva-akaratlanul. Szuper lenne, ha ténylegesen meg tudnám mutatni magam, mondjuk első körben legalább magamnak. De ez nem lehetséges abszolút értelemben. Annyira sűrű és bonyolult a létezés. Ami megmutatható, az az, hogy éppen mit látok, és mi hozzá a viszonyom. Miután felismered a megmutathatatlanság tényét, az olyanná válik, mint egy szkafander. Ennek bizonyosságában nyugodtan le lehet vetkőzni. Ezek az aktok nem azt jelentik, hogy levetkőztem, hanem azt, hogy nem öltöztem fel. És ez számít. A felöltözés gesztusa a külvilághoz való szociális, fizikai kapocs következménye. Aki belül vagyok, aki figyel, aki érez, tapasztal, az nincs ruhában. Nincs a meztelenség-koncepcióhoz köze.

Persze hamar felvetődő téma a nőiség megjelenése a képeken, női testben vagyok, ez elkerülhetetlen. De törekedtem arra, hogy a lehető legkevésbé kapjon ez a faktor kiemelt szerepet vizuálisan. Például ezért nincs a fotókon fanszőrzetem, hogy homogén felület legyek. Ha marad a fanszőr, az a legsötétebb folt lett volna a testemen, odavezeti a szemet. Amikor a létezésemet próbálom felfogni, akkor az, hogy egyébként egy női testben vagyok, részletkérdés, nem érdekel. Az emberi létezést mint ready made-et egyetlen aspektusával sem szeretném beszűkíteni. Én az egészet akarom felfogni, az egésznek a végső képletét keresem. Ha elkezdenék a nőiséggel foglalkozni, buknám az eddigi kutatásom.

És sikerült megtalálni a végső képletet, vagy akár a boldogságot?

A megtalálás nem az, amikor intellektuálisan felfogod, hanem az, amikor tényleg átjár. A nem-vagyok-és-vagyok izgalma, nem pedig a kétségbeesésé. Amikor a dolgok szüntelen változása jobban lenyűgöz, mint amekkora csalódást tud okozni az, hogy épp milyen formát ölt, az a boldogság. Az öregedéssel kapcsolatban azt gondolom, hogy ha megfelelő élethelyzeteket teremtesz magadnak, fejlődsz, akkor folyamatosan azt fogod érezni, hogy minden nap jobb, mert minden nap közelebb kerülsz az „egész” meglátásához, és ez az „egész” csodálatos és felszabadító. Fiatalon a rengeteg választási lehetőség feltérképezése, kimódolása annak, hogy mi való nekem és mi nem, rengeteg energiát vitt el, és zavart az inkompetenciám. Viszont egyszer csak elérkezik a redukció, amikor már tényleg csak 3-4 dolog érdekel, és ha jól csinálod, az van előtted amit a legszívesebben nézel. A női szerepek ebből a szempontból nem foglalkoztatnak.

A feminizmus is egy felesleges skatulya?

Számomra teljesen, és ráadásul ezer sebből vérzik, számtalan „böszme” vonása van, egy halom irritáló feszültség, indulat, frusztráció dől belőle. Nekem a női indulat és harcmodor semmivel sem szimpatikusabb, mint a férfi: agresszió mindkettő. Én a teret szeretném megismerni annak, ami. Ha szűkítek, azzal torzítom.

Akkor mit gondolsz a feminizmusról?

Mikor 2018-ban az acb Galériában volt kiállításom a szövött képekből, rögtön felmerült a női akt toposza, a női szerepek kérdése, a férfi-nő relációk, és az, hogy én tárgyiasítom-e magam. Akkor is mondtam, hogy én a figyelmem tárgya vagyok a bennem átáramló valósággal egybegyúrva. Nőiség ide vagy oda. Ennél kitüntetettebb dolgot nem nagyon tudok csinálni bárkivel vagy bármivel, mint hogy a figyelmem tárgyává teszem. Mert akkor az életidőmet, az energiámat, azt a pillanatot éppen vele töltöm. Az vagy, amire figyelsz! Az vagy. Ezért nagyon nem mindegy, hogy mire figyelsz.

Másfelől szerintem létezik olyan, hogy női bölcsesség, női rálátás, megközelítés. Ez nem szisztematizáló, inkább nagy lefedettségű intuícióból építkezik, és ez egy nagy érték. A feminizmus egy opponálás. Márpedig ha én azért hordok piros sálat, mert mások fekete sálat hordanak, akkor én a fekete sálasok egyik leányvállalata vagyok.

Nőként az a benyomásom néha, hogy félőrült élőlények vagyunk, és pont emiatt átjárásunk lehet olyan dimenziókba, amelyek hozzátehetnek a megértéshez, amennyiben elég tudatosak vagyunk. Azok a nők, akik eleget bontották le magukat majd épültek újra, esetleg felneveltek gyerekeket, és ebből jól jöttek ki, fantasztikusak, óriási dimenziók birtokosai. Ha a megfigyeléseiket tudják hasznosítani, akkor megtörténik a világ dinamikájának a globális megértése, annak jobbátétele, gyógyítása. A női bölcsességé a jövő, a dolgok harmonizálásáé, okos együttérzésé. A világ egy elhanyagolt gyerek, egy normális anyára van szüksége, nem pedig egy feministára, bozótvágóval a kezében.

Milyen a női művészet?

Például nagyon szeretem Emma Kunz munkásságát. Ő egy svájci gyógyító nő volt, aki magát kutatónak tekintette, ingával dolgozott, elképesztő geometrikus rajzokat készített. A Muzeum Suschban állították ki a munkáit többek között, illetve a neves Serpentine Gallery-ben, ahol a sztárkurátornak számító Hans-Ulrich Obrist a művészeti igazgató. Az, hogy a kortárs művészet egyik legmeghatározóbb kurátora egy olyan, 120 éve született gyógyító nőt kanonizál, aki még nem is művészként könyvelte el magát a saját korában, engem arra enged következtetni, hogy kezd leesni a világnak: van más női művészet, ami relevánsabb lehet, ami a valóság mélyebb és összetettebb layereit képes megragadni, és nem akad el az elsődleges nemi szerveken való rácsodálkozásnál.