5kérdés – Szilágyi Lenke

Új rovatunkban ugyanazt az öt kérdést tesszük fel a hazai fotográfiai élet meghatározó szereplőinek. Ezúttal Szilágyi Lenke fotóművészt, érdemes és kiváló művészt kérdeztük.

1.     Mely fotográfusok inspirálták, és hogyan befolyásolták az alkotói folyamatokat?

Klasszikusokon nevelkedtem, mondhatjuk így. Az első nagy kedvenc Josef Koudelka és Henri Cartier-Bresson volt. Aztán Diane Arbus, Brassaï, August Sander furcsa figuráit szerettem meg, és Salgado hibátlan kompozícióit. Itthon pedig Benkő Imre, Telek Balázs és Dezső Tamás munkáit becsülöm nagyra, és persze sokan mások is vannak, de ők azok akik bármikor elsőként eszembe jutnak. De hát ma már nem albumokat nézegetnek az emberek, hanem az Instagramot. Modernebb szelek fújnak, nagyon sokféle műfaja van a fotográfiának, és mindegyiknek vannak mesterei. Tömegével nézzük a képeket, és nehéz is besorolni, hogy mi, hová tartozik, nincsenek szigorú határok. Bárki kiteheti a képeit közszemlére, aztán aki látja az majd eldönti hova tegye. Ez egy ilyen kor. Az alkotói folyamatom a körülményektől függ, nincs rá receptem, legfeljebb az, hogy a spontán helyzetek jobban bejönnek nekem, mint a tudatos tervezés, mások módszereit meg nem nagyon ismerem.

2.     Melyik fotóalbum vagy kiállítás volt a legmeghatározóbb az életében?

Nehéz a sokból kiemelni egyet, de akkor legyen az egyik első kis gyűjtemény, ami megvan nekem. René Magritte-ot a festészetéről ismerjük, és arra már nem emlékszem, mikor vagy hol láttam először a fotóit, de még iskolás voltam. Egy ismerősöm utazott Párizsba, és megkértem, hogy vegye meg nekem azt a könyvet, amiben ezek benne vannak. (Die truglosen Bilder) Nem is igazi album, puha fedelű és kicsi, a képeken pedig játékos kedvű felnőttek bohóckodnak tulajdonképpen. Ezek privát fotók leginkább, semmi technikai bravúr vagy művészkedés nincs bennük, de talán pont a profizmus teljes hiánya miatt éreztem nagyon közel magamhoz. 2003-ban Kecskeméten ki voltak állítva a Fotográfiai Múzeumban, és azt is nagy élmény volt valamivel nagyobb eredetikben látni.
Tavaly a Magyar Nemzeti Galériában volt Farkas István életmű-kiállítása. Ami persze nem fotográfia, hanem festészet, de inkább azt mondanám, hogy nagy erejű képek, nekem legalábbis sokat jelentenek már vagy negyven éve, meg is néztem háromszor. Jó volt együtt látni őket, és örülök, hogy ilyen komoly nyilvánosságot kapott, és annak is, hogy még éppen a járvány kitörése előtt sokan is láthatták a kiállítást.

3.     Mikor és hol volt az első egyéni kiállítása?

A BME Bercsényi Klubjában 1981-ben volt a Rend című kiállításunk Fákó Árpáddal közösen.

4.     Analóg vagy digitális fényképezőgépet használ?

Mivel a munkához már digitálisat használunk, nyilván az van nálam, bár fekete-fehérben jobban szeretem az analógot, és néha használom is, de nem nagyon fér bele az időmbe. Folyton a számítógép mellett kell ülni, nem lehet olyan anyagokat kapni, amik régen megvoltak hozzá, kevés munkához nem érdemes megcsinálni a vegyszereket, mert elromlanak, szennyezik a környezetet, és sokba is kerül, szóval nem túl praktikus, legfeljebb annak, aki nagyon ráér vagy esetleg digitalizálással kombinálva.

5.     Milyen fényképet készített legutóbb?

Többször láttam a vonatból egy elhagyott gyártelepet, egyik hétvégén elmentem megnézni közelebbről, és ott fényképeztem.