5kérdés – Molnár Zoltán

5kérdés rovatunkban ugyanazt az öt kérdést tesszük fel a hazai fotográfiai élet meghatározó szereplőinek. Ezúttal Molnár Zoltán fotóművészt, művészeti tanárt kérdeztük.

1.     Mely fotográfusok inspirálták, és hogyan befolyásolták az alkotói folyamatokat?

André Kertész múló, mégis erőteljes pillanat-megragadásai voltak rám nagy hatással. A nagyváros mindennapi életében jelentkező varázslatos véletlenek és rejtélyes jelenségek szürrealista érzete mindig inspiratív hatással van rám, mint pl: a Meudon című képén belüli történések együttállásánál.

Henri Cartier-Bresson a spontán kifejezésmód nagy mestere. A pillanat az ő meghatározásában egy esemény jelentőségének, illetve az eseménynek megfelelő kifejezést biztosító formák pontos elrendezése, ennek az egy másodperc tört része alatt belénk hasító vizuális élménynek a felismerése. Nagy élmény volt számomra élőben látni a képeit, rajzait a felesége Martine Franck fotográfus, és lányuk Mélanie által alapított Henri Cartier-Bresson Alapítványban, Párizsban.

Josef Koudelka képeiben elvarázsol a valóság és a látomás szintézise. A világvégi depresszív látomásainak egyéni kifejezésmódjában teremtette meg a saját vizuális nyelvét a dokumentarista fotográfiában. Képeinek alapanyaga a pillanatban rejlő esetlegesség, a hangsúlyos, mély fekete tónusgazdagság, és a szemcsék expresszív világa.

Walker Evans amerikai fotográfus olyan jeleneteket és tárgyakat keresett, amelyek valamilyen történetet sugalltak, vagy a modern élettel kapcsolatos viselkedés metaforájaként működtek. Bebizonyította számomra azt, hogy mennyi minden kifejezhető a világosan, érthetően megkomponált fotográfia nyelvén. Nagyra tartom a szenvtelen, érzelmektől mentes látásmódját. Képei időtlen univerzumba emelték a szegénységet és az amerikai gazdasági válság hatásait.

Robert Frank egyéni vizuális stílusa is megfogott. A határozatlan pillanatok, látszólag rögtönzött, előkészítetlen, gyakran szándékosan elmosódott, tökéletlen képi világa egy új fejezetet nyitott a dokumentarista fotográfiában, ezzel megkérdőjelezte a képes sajtó dokumentarista fotográfusainak magabiztosságát. Különleges képei a hűvös, önmagába mélyedt lázadást hangsúlyozzák a kicsinyes, fogyasztói társadalom konformizmusával szemben. Egyetértek azzal a gondolatával, hogy a fényképezés magányos utazás és ez az egyetlen lehetőség a kreatív fotográfus számára a világ megismerésének útján.

William Eggleston színes fotográfiái is nagy hatással voltak rám. Képei a hétköznapi színvilág és színkezelése miatt tetszenek leginkább. Alkotásain a szín és a fotográfia tárgya összesimulnak a világ és a kor izgalmas, szubjektív lenyomatává. A színekkel, a képkivágásokkal, az emberek mozdulataival átértelmezte a látványt. Az így létrehozott fotográfiákon az új tárgyakat képi metaforaként értelmezte.

De ugyanilyen fontosak Benkő Imre alakjai, akik megjelennek fotográfiáin, az emberek, és ez az, ami miatt rajongója vagyok életművének. Benkő ismerni és megismertetni szeretné az embereket, életterüket, akiket és ahol fényképez. Sziget-arcai, acélváros képei, utazásai során készült fotográfiái, Budapest fotóesszéje, az ikrekről készített portréi a magyar fotográfia meghatározó képsorozatai. Számos fotográfust késztetett, vagy indított el ezen a pályán. Könyvei, fotóesszéi tanúskodnak a korról, az időről, arról a világról és társadalomról, amelyben élünk. Benkő Imre visszafojtja lélegzetét a megfelelő pillanatért, hogy mi nézők tovább lélegezhessünk, vagy éppen elálljon a lélegzetünk is, ha meglátjuk az ózdi pusztuló környezetben az esendő ember tekintetét, az emberi lélek őszinte, észrevehetetlen rezdüléseit, érzelmeit, ugyanúgy, mint a Havanna lakótelepen vagy a Szigeten készített fotográfiáin.

2.     Melyik fotóalbum vagy kiállítás volt a legmeghatározóbb az életében?

Josef Koudelka Gypsies című könyve, ami megerősítette bennem azt a felfogást a romákról, amit korábban én is megtapasztaltam az Erdélyben élő roma közösségek fényképezése során. Koudelka számomra az első olyan fotográfus, aki a roma kultúrának az összeomlás gondolatával egy új vizuális ábrázolást hozott létre. A nomád élet romantikájával átitatott 19. századi etnográfiai-jellegű fotográfiák elsősorban az erdélyi cigányok világával ismertettek meg. A cigánysággal kapcsolatos sztereotípiák – szabadságvágy, kalandos vándorélet, bizonytalan egzisztencia – a  20. században a szegénység, kirekesztettség tapasztalataival egészültek ki. A dokumentarista fotográfia egyik kiemelkedő képviselője Josef Koudelka nyúlt a téma legegyénibb szociografikus, és dokumentarista feldolgozásához. Az 1962 és 1968 között készített fotósorozata a Szlovákiában, Moráviában (Csehország keleti része), Bohémiában (Csehország nyugati része), Romániában, Magyarországon, élő romákról szól.

Robert Frank The Americans című könyve meghatározó volt a fotográfiai tanulmányaimban. Frank a megjelent gyűjteményében átalakította a háború utáni amerikai jólét szimbólumait. Például az autót és a televíziót, autópályákat, telefonokat, az egyes embereket egymástól és a szélesebb társadalomtól. Képei szemcsések, néhol elmosódottak, a kompozíciók dőlnek, ezzel rögtönzött jelleget kölcsönöz a vizuális világának, és ezzel a szabad, kockázatos kamerakezeléssel keveri a fokozott intenzitást. Korszakalkotó és örökérvényű műnek tartom.

Benkő Imre az Ózdi Kohászatról (1986-2016 között) című könyve is fontos számomra. Kitartó, türelmes dokumentarista fotográfusként végigkísérte a kohászati iparág széthullását. A rendszerváltást követően a gyár megszűnt. A munkások munka nélkül maradtak. Képeinek tárgya az emberi kapcsolatok, az elesett emberekhez való odafordulás nyitottsága. Fotográfiái szellemi magasságának bizonyítékai. Benkő Imre fotográfiáinak magasságát a képeinek mélysége jelenti. Nem kíván szerteágazó célok után loholni, számára az a fontos, hogy mindig megmaradhasson önmaga.

Az első kiállítás, ami bebizonyította számomra, hogy a dokumentarista fotográfiák is képesek műtárgyként működni, az Anthony Suau ‘A Fal mögött’ című kiállítása volt a World Press Photo kísérő kiállításaként a Néprajzi Múzeumban 1999-ben. Suau szétomló szocialista országok tíz évet átölelő fotográfiai munkáiból válogatott színes és fekete-fehér képeket. Akkor láttam életemben először színes képet úgy installálva, hogy merített papíron, színes szitanyomással lebegtek a képek a mélyített keretekben.

Egy másik kiállítás Párizsban a Jeu de Paume kiállítóterében talált meg Diane Arbus fotográfiáival. A kiállításon a saját fekete-fehér brómezüst-zselatin nagyításait láthattam, ami lenyűgöző volt számomra. Az alkotói folyamat során olyan közvetlen vizuális nyelvet dolgozott ki, amely nemcsak a társadalom peremére szorult emberek életét ábrázolja, hanem a középosztály elkényelmesedett, álarc mögé rejtőző nyárspolgáraiét is. Fotográfiái nem tisztán csak dokumentarista fotóművek, hanem olyan pszichológiai viszonylatokat tárnak elénk, amelyekben nagyobb hangsúlyt kap a személyes jelleg, mint a társadalmi valóság. Képein a sokszor borús, zavarba ejtő hangnem nyugodt és tárgyilagos figyelemmel párosul, amely lehetőséget ad a nézőnek, hogy kissé eltávolodjon a képtől.

3.     Mikor és hol volt az első egyéni kiállítása?

A Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolába jártam fotó szakra 1989-1993 között. 1992-ben, középiskolásként rendeztem első önálló kiállításomat a legjobb képeimből, nagyításaimból a nagymarosi Művelődési Házban.

4.     Analóg vagy digitális fényképezőgépet használ?

Túlnyomórészt analóg technikát használok. A fekete-fehér képeimet filmre exponálom. Színes képek készítésénél használok digitális technikát, de bizonyos színes képanyagoknál előfordul, hogy színes negatív filmre készítem a képeimet. Ez attól függ, hogy mit fényképezek és milyen formátumú fényképezőgéppel.

5.     Milyen fényképet készített legutóbb?

A Budapest Anzix munkacímű fotósorozatomban a témám a városi táj vizuális ábrázolása Budapesten, mely az ember és a természet kapcsolatát, korunk társadalmi struktúráját vizsgálja. A fotóesszé kitér a múlt és a jelen folytonosságára, a táj reprezentációjának konstruált voltára. Sorozatomban egy közös vonatkozási rendszer, a városi táj rajzolódik ki.