Bartis Attila – Régi és újabb munkák (2014-2019)

Bartis Attila egyszerre író és fotográfus. Tehát a világot, a világát egyszerre írja le fogalmakkal, történetekkel, és képpel. A fotográfiának a legklasszikusabb szemléletét képviseli. Hisz a technika és az anyaghasználat megválasztásának a fontosságában, a mívességben, a mesterségbeli tudás szükségességében még akkor is, amikor nyugodtan támaszkodhatna az automatikára. És ugyanígy hisz a fekete-fehér absztrakciós erejében, a fény transzcendenciájában, az árnyékok metafizikus jelentésében. Képei a művészettörténet klasszikus kompozíciós elveire épülnek, kiegyensúlyozottak, mintha a mindennapi valóság tálcán kínálná azokat a pillanatokat, azt a rendet, amelyek a festészet gondosan megtervezett műveinek felelnek meg.

A fotográfiák nagy része Jáva szigetéhez kötődik ugyan, ahhoz a környezethez, ahol Budapest mellett Bartis az utóbbi években él és alkotott, de a legkevésbé sem dokumentarista képeket látunk. A távoli szigetvilág számára nem egy egzotikus helyszín, amit hazatérve kuriozitásként megmutat, hanem az élet vegytiszta értékei megtapasztalásának a tere. Egy olyan, Európában már-már teljesen kiveszett létforma és felfogásmód terepe, ahol a természet és az ember egymáshoz való közelsége még a misztika eredeti, elementáris erejét mutatja.

Ha valaki e művek alkotóját mostanig kizárólag a számára nemzetközi hírnevet hozó regényei alapján ismerte (A séta, A nyugalom, A vége), az nyilván a képben is keresi a mondatot. A kimondhatót. A történetet. Majd azzal szembesül, hogy a fotográfiák mintha szándékosan a megfogalmazhatóság ellen születtek volna. Lényegi tartalmuk kimondhatatlan. A szavak alkalmatlannak bizonyulnak arra, hogy a látott együttállások és fényviszonyok pontos közvetítői legyenek.

Bartis kiszakítja a nézőt a racionális, analitikus gondolkodás kényszeréből, és arra ösztönzi, hogy valamiféle zsigeri, az értelem számára megfogalmazhatatlan, transzcendenciára éhes nézőpontból tekintsen a létre, a saját létezésére. Ez a nézőpontváltás Bartis számára az igazi inspiráció, amikor a nyelv helyett a képpel dolgozik. Ez adja a fotográfiái erejét. A színek hiánya nem archaizálás, nem fotográfusi nosztalgia, nem a tapasztalati valóságtól való elrugaszkodás, hanem az összpontosítás lehetősége. A fekete-fehérben olyan részleteket látunk, amelyeket nem tapasztalunk a mindennapokban, olyan rajzolatot és kontrasztokat, fényeket és árnyékokat, amelyek azt sugallják, hogy a világ, amelyben élünk, egy felfoghatatlan és leírhatatlan erő által teremtett világ, és mint ilyen leginkább egy tökéletes műalkotáshoz hasonlítható.