Kovalovszky Dániel: Beavatottak – portrék halálközeli élményt átélt emberekről (2013-2014)
21 • 03 • 07Kovalovszky Dániel
Életem nagyobb részében csak felszínesen foglalkoztatott az elmúlás kérdése, de amikor 29 évesen elveszítettem édesanyámat, az élet rákényszerített arra, hogy szembesüljek vele. Addig ő jelentette számomra a legfőbb éltető energiát és biztonságot, neki köszönhetem az életem. Sokáig nem tudtam mit kezdeni azzal a végtelen űrrel és mély fájdalommal, ami a halála után ittmaradt. Dühöt és haragot éreztem, amiért ki kellett szakadnia ebből a szerető családi közegből. Nem volt más választásom, helyet adtam a gyásznak és elkezdtem feldolgozni a veszteségét, hogy tovább élhessem az életem. Lezárult egy korszak, végleg felnőtté váltam. Sokáig képtelen voltam elfogadni, hogy édesanyámat földi valójában már soha többé nem láthatom viszont. Talán csak valamiféle megnyugvást kerestem, hogy jó helyen van, hogy már nem fáj neki semmi és halálával nem szűnt meg létezni. Hinni szerettem volna, hogy továbbra is lát minket, tud rólunk. Nyugtalanító kérdések sokasága szakadt rám, amelyekre nem találtam választ.
Ha nem is gondolunk nap mint nap a halálra, mégis állandóan ott lebeg a fejünk felett. Ennek ellenére úgy éljük mindennapjainkat, mintha sohasem térne véget az életünk. Képtelenek vagyunk elképzelni a saját halálunkat, hiszen az életre lettünk kódolva. A keleti kultúrákban az elmúlás folyamata legalább annyira intim és természetes, mint a születésé. Ennek ellenére a mi túlcivilizált világunkban a halál fogalma örökre tabu marad, melyhez számos negatív érzés és félelem társul. Mivel a testet és a lelket elválaszthatatlan egységnek tekintjük, annak a tudata, hogy a halállal ez kettéválhat, a legtöbb emberben félelmet kelt. De vajon mitől félünk jobban mi emberek? A létünk teljes megszűnésétől vagy a folytatástól? A halálunkat követően a fizikai testünk ugyan megsemmisül, de mi történhet azzal a részével az egységnek, amit mi léleknek vagy tudatnak hívunk? Ezekre a nehéz kérdésekre kerestem a választ a saját szubjektív hitrendszeremen keresztül.
Az egyetlen út, amiben hittem és ami komoly áttörést jelentett a veszteségem feldolgozásában, nem volt más, minthogy olyan emberekkel beszéljek a halálról, akik már a közelében jártak, vagy valamilyen formában át is élték azt. A fotósorozatom szereplőit vallási, egzisztenciális, társadalmi hovatartozás nélkül választottam ki. Ezek az emberek a halálközeli élményük előtt sohasem találkoztak, nem ismerték egymást, mégis abban amit elmeséltek, nagyon sok hasonlóság volt. Ilyen a végtelen szeretet és béke érzése, az időtlenség, a korábban elhunyt rokonokkal való találkozás, a rendívül erős, de cseppet sem vakító fény érzékelése, valamint a megdöbbentő szembesülés földi tetteik következményeivel. Sokan úgy érezték, hogy tudatuk kiteljesedett, és abban az állapotban a „mindentudás” birtokában voltak. Ebből a számukra természetes, familiáris közegből senki sem akart visszatérni. A visszatértek közül szinte mindenki áthozott magával valamit odaátról és otthagyott valamit ebből a világból. Gyógyulásukat követően életük gyökeresen megváltozott. Minden átértékelődött, átrendeződött: az emberi kapcsolataik, azok mennyisége és minősége, az anyagi világhoz és a pénzhez való hozzáállásuk. Egyértelművé vált számukra, hogy semmi más nem fontos annyira, mint a feltétel nélküli szeretet, a megbocsájtás és a tudás. A földi életet egyfajta iskolának tekintik, amely egy lehetőség a fejlődésre, változásra.
A találkozásaim ezekkel az emberekkel alapjaiban megváltoztatták a hozzáállásomat az élethez és halálhoz egyaránt. Hálával tartozom sorozatom szereplőinek, amiért őszintén megosztották velem életük és haláluk megrázó pillanatait.
A portrék mellé illesztett képekkel egy-egy számomra fontos mozzanatot, dokumentumot, szimbólumot emeltem ki beszámolóikból. A téma szubjektivitása megkívánta tőlem, hogy egy általam elképzelt szürreális atmoszférát teremtve próbáljam megmagyarázni a megmagyarázhatatlant, mindezt a fotográfia nyelvére fordítva. A személyes történetek szó szerinti idézeteit egyenrangúan kezelem a fotográfiákkal, hiszen azok segítségével válik érthetővé, kerek egésszé a történet.