“A projektjeimben mindig jelen vannak az extrém társadalmi különbségek” – interjú Schmied Andival

Hogyan befolyásolta az alkotói folyamatodat, hogy egy alteregó álcájában kellett végig jelen lenned?  Mennyire volt nehéz szerepben maradni és közben arra is koncentrálni, hogy felvételeket készítesz?

Egyáltalán nem volt nehéz szerepben maradni. Onnantól, hogy beléptem egy-egy lakásba, tényleg átváltoztam egy magyar milliárdossá. Tök komolyan tudtam azon merengeni, hogy vajon a Calacatta Tucci vagy a Chinchilla Mink márvány lesz-e jobb az Empire State Buildingre néző fürdőszobám falán, és közben beleéltem magam, hogy a férjemnek fotózgatom a lakást a telefonommal.

Mindeközben mindig próbáltam arra is koncentrálni, hogy jöjjön egy pillanat, amikor az ügynök nem árgus szemekkel néz, és előkapjam a NIKON F-601-es viszonylag nagy, filmes gépet a kis filigrán retikülömből, és lőjek pár jobban beállított képet. Ez amúgy nem volt mindig könnyű. Egy-egy épületbe többször is vissza kellett mennem, ha nem voltam elégedett az eredménnyel.

Hogyan viszonyultak hozzád a megvezetett ingatlanügynökök?  Még ha egy privilegizált milliomos álcáját is vetted magadra, éltek a vadkeleti oligarchafeleség prekoncepciók, vagy ezen a szinten már nem játszanak ezek szerepet?

Nagyjából próbáltam magamat adni: az volt a legegyszerűbb útja a természetes hatásnak. Azt hiszem a személyiségem miatt ez a vadkeleti oligarchafeleség nem annyira jött be a képbe, de annak köszönhetően, hogy magyar vagyok (vagyis egy New York-i ügynöknek legtöbbször fogalma sincsen, hogy mire számítson), nagyjából bármi oké volt.

Egyébként csak simán ultraudvariasak és kedvesek voltak, sokat személyeskedtek, vagyis próbáltak mindenfélét kideríteni a családi hátteremről, hogy ennek a tudásnak a birtokában a lehető legrámszabottabb ingatlant tudják ajánlani. Néha egy-egy lakásnézés után egészen furán érintett mikor mentem hazafelé a brooklyni szuterénbe, ahol laktam, és valaki nem engedett előre a metrón. Könnyen meg lehet szokni a privilegizált bánásmódot.

Ha a sorozat közvetlenül nem is foglalkozik ezzel a kérdéssel, de felvillant egy láthatatlan szubkultúrát, egy “átlagember” számára elképzelhetetlen és elérhetetlen életszínvonalat, és a hozzá tartozó osztályt. Az Egyesült Államokban az elmúlt évek szocio-kulturális feszültségeinek hátterében pont ezt a “fent és lent” szituációt lehetett felfedezni. Neked milyen képed alakult ki a munka során az amerikai “egy százalékról”? Mit érzékeltél a társadalmi problémákból?

Egyrészt teljesen nyilvánvaló volt a lakásbejárások alatt is, hogy ennek a rétegnek esze ágában sincsen megérteni azt, ami körülöttük történik. Kinéznek az ablakon és ámulják-bámulják a szép kilátást, de ennél jobban nem “zoomolnak bele”. Ha picit is érdekelné őket, látnák a 61.000 hajléktalant onnan föntről, akik jelenleg Manhattanben az utcán laknak, (ez egy tavalyi adat: járvány óta ez több lehet), talán zavarná őket a kilométeres árnyék, amit az ő épületük vet a Central Parkra, aminek a déli részében a flóra és a fauna teljesen átalakult a napfény hiánya miatt az elmúlt pár évben, vagy észrevennék, hogy a kávé – és minden más – ára duplájára nőtt 5 év alatt azokon a környékeken, ahol ezek az ultraluxus felhőkarcolók épültek.

Egyébként mindez valószínűleg azért sem tűnik fel nekik, mert ezen lakások 70%-a lakatlan, vagyis nem elsődleges ingatlanként vásárolják őket, hanem befektetésként. Az ingatlanügynökök arcán a meglepettség – amikor mondtam, hogy mi tényleg ott szeretnénk lakni – egészen lenyűgöző volt.