“Sokszor gondolok arra, hogy az adott szituációban vajon mit csinálna Martin Parr” – interjú Sivák Zsófiával

Nehéz a valóságot ábrázolni?

Kezdetben a saját családomat fotóztam, ami olyan szempontból könnyebb volt, hogy a velük való kapcsolatom adott, így az ismerkedős fázist ki lehetett hagyni. Kinyitni a család témát a falura, ahol éltünk, majd később más településekre már sokkal kompikáltabbnak bizonyult. Illedelmesen próbáltam beszüremkedni ide-oda, közben rájöttem, hogy nagyon szeretek olyan embereket megismerni, akikkel a fotó nélkül nem feltétlenül kerülnék kapcsolatba. A munka ezen része ugyanolyan izgalmassá vált számomra, mint maga a fotózás, tehát a két dolog kéz a kézben jár. Azt hiszem, hogy ezt az őszinte kíváncsiságot és érdeklődést hamar megérzik a szereplőim is, emiatt tudok viszonylag könnyen elvegyülni egy-egy közegben.

Már az iskolában is ezzel a személyes-dokumentarista vonallal foglalkoztál?

Igen, azt hiszem minden sorozatomba belefonódik a személyes perspektíva, nem is tudok máshogy fotózni. Az első hosszabb távú munkámban egy kerecsendi roma család életét fényképeztem résztvevő megfigyelőként, ebből lett a Józsiék című sorozat. Ebben az időben gyakorlatilag több időt töltöttem velük, mint a saját családommal, tehát a bensőséges megközelítés elkerülhetetlen volt. A diplomamunkámban a roma identitással kezdtem el foglalkozni ünnepeken keresztül. Ezek a képek sem törekednek tárgyilagosságra, sokkal inkább az én nézőpontomat tükrözik, ugyanakkor sokkal kevésbé intimek, mint az előző munkáim. Az Áraink forintban értendők című sorozat kicsit más megközelítést igényel, hiszen egy-egy helyen nem feltétlenül töltök sok időt, de itt is azt veszem észre, hogy erősen szelektálok azzal kapcsolatban, hogy mi az, amit lefotózok. Közben azt, hogy mi lesz egy sorozat végső kifutása, sosem tudom igazán. Úgy érzem, hogy egyik anyag sincs lezárva, az összes témámat életem végéig tudnám folytatni, persze fordulópontot jelent, ha valami publikálásra vagy nagyobb bemutatásra kerül.

Hogyan kerülsz közel ezekhez az emberekhez?

Többnyire csak ösztönből és megérzésből cselekszem. Amikor úgy látom, hogy valaki hezitál, akkor leülök vele beszélgetni, kérdezősködök vagy csak nagyokat vigyorgok, ez teljesen helyzetfüggő. Tapasztalataim szerint az emberek ki vannak éhezve a figyelemre, szóval sokszor már az is elég, ha csak meghallgatom őket. Persze van, aki kevésbé beszédes típus, ilyenkor például megoldást jelenthet a zenegép. Egy jól kiválasztott Fenyő Miklós vagy Tankcsapda szám csodákra képes. Lesifotókat készíteni nem szeretek, minden esetben tudnak róla a szereplők, hogy fényképezek, már csak azért is, mert mindenhol vakut használok, amit lehetetlen nem észrevenni.

Szerinted nyílik mostanában az alkalmazott fotográfia a művészetek felé?

Abszolút nyílik, a szabadúszó munkáim nagy részében is azt tapasztalom, hogy haladunk a valóság beemelése és a személyes történetek felé. Fotózok például egy casting ügynökségnek, melynek küldetése, hogy alulreprezentált csoportokhoz tartozó embereket közvetítsen a médiába. Ezen kívül tavaly a látvány szekcióban és fotósként is dolgoztam egy nagyjátékfilmben (Császi Ádám - Háromezer számozott darab), mely öt roma fiatal életét mutatja be elég innovatív módon. Itt teljesen szabad kezet kaptam, így készülhetett a forgatásról egy teljesen szubjektív werk anyag, amit nagyon élveztem. Egyszerre volt szokatlan és szórakoztató díszletként viszontlátni azokat az elemeket, amikért egyébként a valóságban is rajongok.