„Nem mi foglalkoztunk a politikával, hanem a politika foglalkozott velünk” – Interjú Haris Lászlóval

Már hatéves korától maga hívta a negatívjait. Mi volt az, amit gyerekként fényképezett?

Én úgy kezdtem eszmélni, hogy a családban a követnivaló példakép a bátyám volt. Édesapám hadifogságba került, így hosszú ideig apa nélkül voltam. Hozzánk került ajándékba Hevesy Iván A fényképezés technikája könyvének első, ’43-as kiadása is. Kaptam karácsonyra egy kis Kodak boxgépet, és ezzel fényképeztem, a bátyámtól megtanulva, hogy hogyan kell előhívni a filmet. És mit fényképeztem? A barátaimat. A házban, akikkel játszottunk. Meg is vannak az első képek, például Ivancsics Bandiról, ezek elsős koromban készültek. Természetesen kezdetlegesek, inkább csak arra bizonyítékok, hogy valamiért engem kezdettől nagyon érdekelt a fényképezés.

Végigdokumentálta a gyerekkorát? Az ’56-os sorozat, amit nyolcadikos korában fényképezett, majd ezek a képek csak később kerültek elő, még szintén dokumentarista jellegű volt.

Fényképeztem, amikor lehetett: a film pénzbe került, nekünk pedig kevés pénzünk volt. Csak nagyobb általános iskolás koromra vezetődött fel igazán a fényképezés, majd nagyot lépett előre azzal is, hogy a bátyám vett magának egy Taxona nevű gépet, ami 24x24 mm-es képeket fényképezett kisfilmre, ezzel már komolyabban lehetett fényképezni. Már az első évektől kezdve többet használtam, mint a bátyám, az általános iskolai kirándulásokon fényképeztem vele. Az ’56-os képeket az események kényszerítették ki. Olyan dolgok történtek velem, amikről úgy gondoltam, hogy meg kell örökítenem. De eleve a fényképezésről is azt gondoltam, hogy arra való, hogy a fontos történéseket dokumentálja.

Hogyan fordult mégis a figyelme egy gondolatiságában összetettebb, konceptuális alkotói módszer felé?

Akkoriban a MADOME a fotóművészek szövetségét megelőző legrangosabb országos művészeti egyesület volt. Ide jelentkeztünk 16 évesen Berényi Jancsi barátommal, és nagy örömünkre fel is vettek bennünket. Sok ismert fotográfus volt tag, és ez nagy elismerés volt! Elkezdtünk ide járni, de irtó hamar rájöttünk, hogy nagyon unalmas. Nyilván szemtelenség volt ezt gondolni, de mi akkor már izgalmasabb dolgokkal foglalkoztunk. 1959-60-ban járunk. Akkor a legdurvább megtorlások már lejátszódtak ’56 után és elkezdődött egy a nagy terrorhoz képest enyhébb korszak, komoly előrelépés kulturális szinten. Miután leérettségiztem, elmentem dolgozni a porkohászat laboratóriumába 19 évesen, de addigra én már nagyon tudtam fényképezni, például én vezettem be náluk a színes fényképezést. A porkohászatban összepréselik a porból álló különleges darabokat, így különlegesen kemény anyagok készülnek. Az így készült csiszolatokon lévő kristályszerkezetek alakulását nagy nagyítású mikroszkópfelvételen kellett vizsgálnunk. Ez ott egy rutinmunka volt, de nekem valójában ez adott egy első olyan élményt a világról, hogy az végtelen, és nem csak az ég felé, hanem az anyag felé is.

Milyen volt a fogadtatása ezeknek a festményekből származó képeknek?

Valahogy akkoriban, abban a társaságban a fotográfia és a képzőművészet szemlélete sokkal normálisabb volt, mint mostanában, illetve éppen mostanában kezd újból normálisra fordulni a helyzet: végre ismét nincs akkora különbség. Az elkészült kép vagy jó, vagy nem jó, vagy megszólal, vagy nem. Ilyen szempontból a képzőművészetben elismert különböző műfajok között sokkal nagyobb a különbség, gondoljunk például egy bronzszobor vagy egy tusrajz közötti különbségekre.

Később fotográfusok is kapcsolódtak ehhez a munkához?

Nekem volt egy örömteli próbálkozásom a fotográfusok felé, amikor felvettek a MADOME-ba. De az ottani kiábrándulásom után évtizedekig csak képzőművészekkel volt kapcsolatom.

Szándékosan?

Én mindig fotóművésznek tartottam magam. Úgy tekintettem, hogy az értelmes dolgokat készítő művészek közé tartozom, és én fényképezőgépet használok, mások pedig ecsetet. A lényegi különbség az, hogy értelmes dolgokat csináljon az ember.

’68-ban megnősültem, így megnőtt a felelősségem a szeretteim iránt. Ekkor elkezdtem mérnökként dolgozni, mellette profi fotós munkákat vállalva. Valamikor a hetvenes években kerültem a Nagyító című laphoz, amelynek hosszú évekig én voltam a fotósa és ezt nagy élvezettel csináltam. Az akkori életemhez hozzá tartozott egyfajta proaktív fotográfiai munka, és amellett pedig csináltam az akkor inkább képzőművészetnek tekintett képeimet, amelyeket a balatonboglári Kápolnatárlatokon szerepeltek. Kevés kapcsolatom volt a fotográfusokkal. Bodri Ferenc írt rólam először a Fotóművészetbe, ’70-ben. 

Nem éreztem fontosnak azt, hogy komolyabb kapcsolatba kerüljek a hivatalos fotós társadalommal. Ami a legfontosabb volt, azt mindjárt az elején megkaptam, ugyanis az Magyar Fotóművészek Szövetségének volt egy ritkaságszámba menő, nagyon kitűnő könyvtára, melynek Gorzó Magdolna volt a könyvtárosa. A ’70-es Fotóművészet cikk után ő befogadott a könyvtárba, annak ellenére, hogy nem voltam tag. Naprakészen lehetett az összes szóra érdemes nemzetközi lapot olvasni. Ez egy fontos információs központ volt számomra.

És mikor lett a Magyar Fotóművészek Szövetségének a tagja?

Sokkal később, ez érdekes. A cégeknek csinált profi munkáim zsűrizése a fotóművész szövetségben történt. Az akkori elnöktől 75-76 tájékán kaptam egy belépési nyilatkozatot, amit hazahoztam, de aztán nem töltöttem ki. Nem tudom pontosan, hogy ez mi, valószínű, hogy beképzeltség volt. Akkoriban be kellett adni húszegynéhány képet, ami alapján bizottság döntött a felvételről. Én nem akartam, hogy eldöntsék rólam, hogy művész vagyok-e, vagy sem. Majd egyszer később, amikor már ismertebb lettem, meghívtak maguk közé.

A kép helyettesíti a valóságot? Az egyik akciójának ez a címe.

A fénykép alkalmas arra, hogy helyettesítse a valóságot. Ez egyre nyilvánvalóbb. A fénykép, az újság és az internet a valóság helyébe lép. Jobban manipulálja és irányítja az embereket, mint a valóság. Ez már természetes. A Föld című mű is arról szól, hogy tulajdonképpen ez, amiben élsz, már nem az igazi Föld, hiszen az felrobbant. Az A kép helyettesíti a valóságot című akcióban Beke László azzal szembesült, hogy nincs rá szükség, mert bár ő maga valóság, a fénykép átveszi a szerepét. 

Aki el tudja engedni ezt a valósághoz kapcsolódó előítéletet, az boldogabb?

Erre az alapkérdésre próbálja ’73 óta szinte minden munkám ráterelni a figyelmet. Ha valamit lefényképezek, úgy tűnhet, mintha a valóság lenne, de az nem a valóság. A valóság az, ami az igaz. Az ember viszont hazudik. Sőt, csak az ember tud hazudni, más nem. 

Vegyük azt a híres képet Rákosi elvtársról az ötvenes évek elején, amelyen egy ringó búzamező közepén egy nagyon aranyos kislány szőke haját simogatja. MTI felvétel. A felvétel Rolleiflex-szel készült. Semmi manipuláció, úgy ahogy van, maga a valóság – gondolná az ember, ha nem tudná, hogy mi a fotográfia. Ugyanakkor az egész egy oltári hazugság, mindenestül.

A valóság és a jó, a valóság és az igazmondás nem függ közvetlenül össze. Ezért készítettem szándékosan olyan műveket, ahol nyilvánvalóan elválik egymástól a fotográfiai leképezés és az igazság. Van olyan kép is, ahol többször megjelenek, az önarckép panorámaképeimen. Ezek a felvételek panorámafejjel készült panorámaképek, egy-egy ilyen kép 30-40 felvételből áll, melyek természetesen nem egy időben készülnek. És ezt a hátrányt, hogy egy ilyen felvétel nem egy időben készül, okosan fel lehet használni egyfajta koncepció alapján annak érdekében, hogy megszólaljon a kép.

A Vizsolyi Bibliáról is készített panorámaképet.

Igen, ez egy hat képből álló sorozat, melyek közül az első a panorámakép, a többi pedig egy léptékváltásra hajaz, nagyon fontos részleteket emel ki a Bibliából, ebben van a „tükör által homályosan” részlet is. De itt a panorámakészítés technikája inkább arra utal, hogy tetszőlegesen ki lehet terjeszteni a látószöget. Vizsolyban, ahol őrzik a Biblia egyik példányát, a falon láthatók az eredeti gótikus festmények, és azért volt szükség erre a látószögre, hogy ezek is jelen legyenek. 

Bán András Részletekben az egész című könyvében olvasható a Demeter Istvántól származó gondolat: „A remekmű eleve szakrális.” Ha a valóság és az igazság nem függ közvetlenül össze, László igazságot képviselő munkái – azaz mindegyik – szakrális?

A remekmű tartalmaz a nagy igazságból valamit. Attól remekmű. Ami nem hamisítja meg a valóságot, hanem valódi igazságot közvetít, az szakrális.

Lászlónak fontos szerepe van a mai magyar kortárs fotográfia közéleti vonulatában. Sokszor a szakma egészének nevében jár el.

Ez egy kötelesség. Sokat köszönhetek a fotográfiának és a fotót művelőknek. Azt is látom teljesen tisztán, hogy Magyarországon különösen nincs helyén a fotográfia presztízse. Amit tudok, megteszek, annak érdekében, hogy helyére kerüljön a megbecsülése. Nem a közvetlen teljesítmény következménye ez a súlyos elmaradás, ami ma a fotográfiában van, hanem a gyakorlatilag kilencven éve elszúrt menedzsmentnek. Ha egy szakértőt megkérnek, hogy sorolja fel a világ 20 legjelentősebb fotóművészét, ebből legalább 4-5 magyart fog mondani. 

Jelentős fejlődés, hogy elkezdtek főiskolán, egyetemen fotográfiát tanítani, és ami a rendszerváltás óta történik, az pozitív irányba megy, csak borzasztó lassan. A Magyar Művészeti Akadémia alakulásától kezdve a megválasztott tisztségviselők közé tartozom. Amikor 2011-ben megválasztottak, mondtam, hogy fantasztikus élmény, hogy más művészeti ágakból megválasztottak engem, de arra fogom használni a tisztséget, hogy emeljem a fotográfia presztízsét. 

Ha ismét szakértőket kérdezünk arról, hogy mondják el a világ 20 legfontosabb képzőművészét, valószínűleg egyetlen magyar sem lesz a listán. Ehhez képest a ’49-ben alapított Kossuth-díj, az ország legrangosabb művészeti elismerésének első 50 éve úgy telt el, hogy a fotóművészeti teljesítményéért senki sem kapott elismerést, mindamellett, hogy körülbelül 70 képzőművész pedig igen. Én abszolút nem vagyok a képzőművészet ellen, de ez a 70-0 arány nem tartalmaz semmit az igazságból, az biztos. 

Pár évvel később az Akadémia létrehozta a Nemzet Művésze-díjat, így a korábbiakkal ellentétben végre minden művészeti ág képviselve van, így a fotóművészet is. 70 művész részesülhet ebben a megtiszteltetésben, s ebből mindössze 2 adható fotóművészek részére.

Mi a legsürgetőbb a fotográfia intézményrendszerében?

Abba kellene hagyni a megkülönböztetéseket. Egyszerűen több figyelmet és több lehetőséget kell adni a fotográfia számára, mint amennyi van. Semmi más megoldás nincs. A másik pedig az, hogy azért a művészet és a fotográfia között mégis van különbség. A szakmához nagyon sok szegmens tartozik, miközben a művészetbe ennyi minden nem fér bele. És éppen a kevés lehetőség miatt nagyon komoly emberek sértődnek meg feleslegesen. Legalább 10-15 Kossuth-díjat kellene fotográfusoknak, fotóművészeknek kiosztani rövid időn belül, hogy valamiféle ellensúly jöjjön létre.