A kriminalisztikai fényképészet egyes aktuális kérdései

Dr. Petrétei Dávid ¹

1. BEVEZETÉS 

A fényképészet a feltalálását követő 180 év alatt a valóság leképezésének sajátos, tartós és pontos módszereként vált ismertté. A 19. század első harmadának végén jelent meg a dagerrotípia és a talbotípia, ám eleinte a kép rögzítése még lassú, nehézkes, gyakran egy órán keresztül lezajló folyamat volt. 1851-ben Frederick Scott Archer kifejlesztette az úgynevezett nedves (kollódiumos) eljárást, amivel a fényképészet alkalmassá vált tájképek, épületek megörökítésére. Roger Fenton például a krími háborúban fényképezett ütközet utáni látképet. 1871-ben Richard Maddox kifejlesztette az úgynevezett szárazeljárást, amivel lehetővé vált a fényérzékeny nyersanyag előre gyártása, azaz a fényképezés és a kész kép előhívása elvált egymástól, így a fényképészeknek már nem kellett komplett felszerelt fotólabort vinniük magukkal (Roger Fenton a krími háborúban egy szekérben berendezett fotólaborral dolgozott). A szárazeljárás ráadásul lényegesen érzékenyebb volt, már néhány másodperc alatt lehetett vele képet exponálni.² Mindezek hatására 19. század végére elterjedtek a fényképezőgépek, a kész képek pedig megjelentek az otthonok falain és az újságokban is. A 20. században tömegtermékké vált az úgynevezett kisfilmes (kisformátumú) fényképezőgép; a művészek, reklámfotósok azonban többnyire a középformátumot használták, és megmaradtak a nagyformátumú műszaki gépek is. A nyolcvanas években megjelent, majd ugyancsak tömegtermékké vált a videókamera, a hangot és mozgóképet egyszerre rögzítő eszköz; megjelent, majd a kilencvenes évektől elterjedtté vált a digitális fényképezőgép. Az új évezred húszas éveinek hajnalára a digitális fényképező és videókamera egyrészt kiszorította a hagyományosformátumokat(aművészi fotográfiakivételével),másrésztintegrálódva „beköltözött” a telefonunkba, hogy a kész képet vagy mozgóképet azonnal közzé tudjuk tenni akár a közösségi oldalakon is. Ugyancsak az új évezred második évtizedében váltak elterjedtté a drónok (tiléjek – távirányítású légijárművek), forradalmasítva a légifényképészetet; illetve a háromdimenziós szkennerek.

2. MIRE JÓ A KRIMINALISZTIKAI FÉNYKÉP? 

A kriminalisztikai fényképezés megítélése, szabályozása, oktatása kapcsán azt fontos tudatosítani, hogy miért is fényképezünk. Számtalan olyan kriminalisztikai cél létezik, amelynek megvalósításához bőven elegendő lehet a mindenkinél kéznél levő telefon. Kiváltképp ma, az okoseszközök többkamerás, mesterséges intelligencia vezérelte képalkotó berendezéseinek korszakában. A helyszínre elsőként kiérkező járőr, amennyiben nincsen rajta testkamera, a helyszín átnézését követően a holttestről készíthet (pótolhatatlan) képet a telefonjával is. Égő házhoz érkezve ugyancsak: pótolhatatlan információ lehet, hogy a tűz melyik helyiségekben égett az eset legelején. Veszélyes helyeken (omló épület, CBRN-helyszín) a sérülteket mentő, holttesteket kiemelő egység tagjain különösen indokolt lehet a testkamera, valamint a tevékenység folyamatos narrálása. 

Mik lehetnek a helyszín lefényképezésének indokai? Régóta ismert, hogy a fénykép képes megmutatni számtalan olyan dolgot, amit a szem nem lát. Gondolhatunk itt Eadweard J. Muybridge fényképsorozatára, ami megmutatta, hogyan fut a ló – eldöntve az évszázados tudományos és művészi vitát, miszerint van-e olyan pillanat vágta közben, amikor a ló egyetlen lába sem érinti a talajt. Vagy a modernebb korban: hogyan szakítja át a lövedék az almát Harold E. Edgerton 1964-es „Mit gondolt volna – ezt látva – Tell Vilmos?” című felvételén.³ Van pillanatképünk továbbá az atombomba robbanása után 0,025 másodperccel kialakult, meglepően anyagszerű látványt nyújtó izzó plazmagömbről. (A felvételt 1945. július 16-án a Trinity kísérleti atomrobbantás során rögzítették. A fénykép megtekinthető a robbantásról szóló Wikipedia-cikkben⁴) A pillanat kimerevítésén túl a fényképészet képességei meghaladják az emberi szem képességeit minden olyan esetben, amikor a képalkotás nem a látható elektromágneses spektrumban történik, hanem például ibolyántúlivagyinfravörösfényben,vagyakárröntgensugárzásban.Harmadszor, egy összetett témáról készített kellő felbontású felvételt tanulmányozva utólag is felfedezhetünk olyan megörökített részleteket, amik „élőben” nem feltétlenül tűntek fel.

A régi hazai szakirodalomban a helyszíni fényképészetnek ezt az említett harmadik tulajdonságát emelik ki a szerzők. „Általában mondhatjuk, hogy minden oly tárgyat vagy dolgot, melyet a szakértő csak nagyítóüveg segélyével észlel, továbbá oly eseményeket, melyeket sem jól leírni, sem jól lerajzolni nem lehet, fotografirozás által kell megrögzíteni és szabad szemmel is szemlélhetővé, illetve megmagyarázhatóvá tenni. (...) A bírónak, az ügyésznek, a szakértőnek és a védőnek mindazt látni kellene, amit a csendőr látott; de minthogy ez gyakran lehetetlen, a csendőr leírásának kell azt pótolni. Mennyivel világosabb, meggyőzőbb a leírás akkor, ha fényképet is csatolhatunk hozzá, ez alig szorul magyarázatra.”⁵

A Gábor Béla-kötet a helyszín lefényképezésén kívül megfogalmazza a nyomok lefényképezésének szükségességét, illetve a léptékes felvételek fontosságát is. Ez utóbbi követelmény teljesüléséhez a helyszínen vízszintes és függőleges mérőlécek kihelyezését javasolja.⁷

„Megtörténhetik, hogy egyes dolgok a szemle megejtésekor jelentéktelennek látszanak, s ezért a rajzból mint felvételre nem érdemesek ki is maradnak, de megtörténhetik az is, hogy egy és más dolog feledékenységből marad ki. Ez a hiányosság kiküszöbölődik fényképek felvételénél. A fényképezőgép teljes objectivitással rögzíti azt, ami a helyszínen jelen van, s azzal szemben soha nem érvényesíthető az a kifogás, hogy valami kimaradt. (...) A fénykép egy pillanat alatt szemünk elé tárja az egész helyszínét; mindenkinek megadja a módot az azon lévő jelenségek értelmezésére, s így függetleníti a szemlélőt a szemle felvevőjének esetleges befolyása alól, amely annál könnyebben érvényesülhet, mivel a szemle felvevője sokszor a legjobb akarat mellett sem tudja elkerülni azokat a kifejezéseket, amelyek a látottakat egyszerű leírás helyett magyarázzák.”⁸ A Kenyeres-kötetben illusztrálóként több helyszíni fényképet találunk, például egy 1902-ben szemlézett emberölési helyszínről. 

Az Útmutatás a bűnügyi nyomozás alkalmával követendő eljárásra nézve a M. Kir. Csendőrség számára című, 1924-ben kiadott könyv a bűnügyi fényképészet négy előnyét sorolja fel. (1) Egyrészt a „fénykép hamisítatlanul adja vissza mindazt, ami a helyszínen látható volt.”⁹ Így a nyomozó a képekre nézve mindig fel tudja frissíteni a helyszínre vonatkozó emlékeit. (2) Másrészt a tárgyaláson lényegesen könnyebb eldönteni a ténykérdéseket, illetve ellenőrizni a tanúk vallomását, ha készült fénykép- dokumentáció.(3) Harmadrészt a fénykép adekvát nyomrögzítő módszer, például láb- és ujjnyomok esetében.¹⁰ (4) A Soltész-kötetben vázolt negyedik előny az, hogy a fénykép lelki hatással lehet a vádlottra és a bíróra is. Ezt már ekkor is vitatott, kifogásolt módszernek állítja be, ugyanakkor nyíltan állást foglal mellette; álláspontja szerint nem hatásvadászat, ha a képanyag a bűncselekményt a maga borzalmasságában, a valóságnak megfelelően a bíró és az esküdtek elé tárja.¹¹

Egy évtizedekkel későbbi szakcikkben azt olvashatjuk, hogy az angolszász jog kifejezetten megtiltja az esküdtek ilyen jellegű befolyásolását.¹² Az Egyesült Államokban a szövetségi bizonyítási szabályok közül a 403. számú zárja ki az olyan bizonyítékokat, amelyek alkalmasak lehetnek az előítéletek felkeltésére, az esküdtek befolyásolására, az esküdtek összezavarására vagy időhúzásra.¹³ Akad azonban olyan jogeset is, amikor az erre hivatkozó védekezést a bíróság alaptalannak ítéli: a helyszín eredeti állapotának és a holttest sérüléseinek bemutatása önmagában még nem minősül az esküdtek befolyásolásának.¹⁴

3. A KRIMINALISZTIKAI FÉNYKÉP NAPJAINKBAN 

A fényképészet egy lehetséges felosztása szerint megkülönböztethetünk képzőművészeti, alkalmazott és hobbifotográfiát. Az alkalmazott vagy hivatásos fényképészethez számtalan terület tartozik: a fotóriporterek munkája, a reklámfotók, esküvő- és glamour-fotók, a műszaki és tudományos fényképezés, stb. 

A kriminalisztikai fényképészet az alkalmazott fotográfia egyik részterületének tekinthető, legközelebb a műszaki és tudományos fényképészethez áll. „A kriminalisztikai fényképezés alapvető célja az eljárásban relevanciával bíró dolgok (személyek, tárgyak, helyszínek stb.) minél objektívebb módon történő rögzítése, annak érdekében, hogy a későbbiek során az ügyet vizsgáló személyek (nyomozó hatóság tagjai, ügyész, szakértő, bíró stb.) számára az elkészített fényképek megfelelő információval szolgáljanak.”¹⁵

A kriminalisztikai fényképészet hagyományos felosztása a helyszín és a bizonyítási eszközök fényképes rögzítése, illetve a szakértői vizsgálati fényképezés¹⁶, a legutóbbi kiadású tankönyvben pedig az eljáró hatóságok tagjai által végzett fényképezés és a szakértői vizsgálat során végzett fényképezés.¹⁷> A magunk részéről ezeket a felosztásokat több szempontból is pontatlannak és meghaladottnak tekintjük. Egyrészt napjainkban a helyszíni szemléken is használunk olyan technikai eszközöket, amelyek néhány évtizede még csak laborokban voltak alkalmazhatók. A teljesség igénye nélkül: infravörös fényképészet, visszavert ibolyántúli fényképészet, UV-lumineszcens fényképészet, makrófelvételek, röntgenfelvételek, vegyszeres nyomkutatás eredményeinek fényképes rögzítése, akár különleges megvilágító eszközökkel is stb. Másfelől a szakértői (laboratóriumi, bonctermi stb.) vizsgálat leletező része lényegében (tárgy-) szemle. Pontatlannak pedig azért érezzük már az 1961-es tankönyv megfogalmazását is, mert a fényképek legelső kriminalisztikai felhasználása a személyfényképezés volt, és még ma is sok száz nyilvántartásba vételi kép készül nap mint nap. Hozzátesszük, hogy a ’61-es tankönyv első helyen említi a személyfényképezést, ennek ellenére az összefoglaló „két fő terület” már nem tartalmazza azt; a 2019-es tankönyv pedig az eljáró hatóság tagjai által készített fényképnél mintegy alpontként sorolja fel az eljárási cselekmények fényképezését, a tárgyi bizonyítási eszközök dokumentálását és a nyilvántartási célokat. 

Ha mindenképpen felosztást szeretnénk használni, akkor célszerű megkülönböztetni a személyek, a helyszínek, a tárgyak és az események fényképezését. Hangsúlyozva, hogy az események megörökítésére – bár a gyakorlat rendszeresen használja – a fénykép vagy a fényképsorozat nézetünk szerint egyáltalán nem alkalmas. Állóképek tetszőleges sorozatát ugyanis az előzetes ismereteink, elvárásaink, sőt elképzeléseink fogják filmszerű élménnyé konvertálni. Ez pedig teret enged mindannak, amiről a tanulmány elejében írtunk – a befogadó befolyásolása, a történetmesélés, az állásfoglalásra késztetés, röviden: mindaz, ami a fénykép és a valóság közötti kapcsolatot gyengíti vagy meg is szünteti. 

Ez a felosztás egyben kezelhetővé teszi a tankönyv által felsorolt „követelményeket”,¹⁸ amelyek egy része egész egyszerűen kizárólag az egyes tárgyakról készített részletfelvételek esetén értelmezhető: ilyen a „képkockát kitöltő objektum”, a „torzításmentes felvétel”, ahol a lefényképezendő objektum síkja az objektív tengelyére merőleges stb. Ezek a követelmények érthetőek, ha egy padlón előhívott lábbelinyomról készül részletfelvétel. Ha egy csomóponti felvételen előtte megörökítjük a lábbelinyom helyzetét a szobában, akkor a „képkockát kitöltő” objektum a szoba részlete lesz, és két egymásra merőleges fal, valamint a mindkét falra merőleges padló is a képen lesz, tehát torzítani fog a kép (azaz: a valóságban 90°-ot bezáró szögek a kész képen mindenképpen hegyesebbek vagy tompábbak lesznek.) 

Két további „követelmény” érdemel még figyelmet. Az egyik a „láthatóság dokumentálása”, azaz a fényviszonyok dokumentálása. Erre a fénykép tökéletesen alkalmatlan, mindig is alkalmatlan volt, és az is marad. Az emberi szem nagyon rugalmasan képes alkalmazkodni a fényviszonyok megváltozásához, önkéntelenül és öntudatlanul, széles határok között; a fényképezőgép azonban nem. Ha manuálisan beállítunk egy megfelelően exponált képet a kinti napsütésben (például a Sunny-16 szabály alapján: ISO 100, 16-os rekesz és 125-ös zársebesség), az benn, a szobában értékelhetetlenül alulexponált (azaz fekete) képet eredményez. Ha a szobában beállítjuk az ottani fényviszonyoknak megfelelő értékeket, az odakinn, a napsütésben fog értékelhetetlenül túlexponált (azaz fehér) képet eredményezni. A két helyesen exponált kép alapján viszont nagyjából semmit sem tudunk meg a „láthatóság” kérdéséről. A másik „követelmény” a felvétel minőségének és tartalmának utólagos módosítása, amit bővebben is kifejtünk. 

4. A FÉNYKÉP AGGÁLYOS MANIPULÁCIÓJA 

A digitális képek megjelenésével, majd egyeduralomra jutásával (ismét?) megjelentek azok az aggályok, amelyek a képek tartalmának utólagos megváltoztatásáról szólnak.¹⁹ A 2004-ben megjelent monumentális kriminalisztika kötetben is szó szerint az szerepel: „Tény, hogy a rögzített fénykép a kidolgozás során könnyedén változtatható.”²⁰

Az eltelt évek során kiderült, hogy a képek tartalmába való olyan belenyúlás, ami nem tűnik fel azonnal a szemlélőnek, korántsem egyszerű vagy magától értetődő. Már ahhoz is viszonylag komoly grafikus tapasztalat és szakismeret kell, hogy egy portréról a ráncokat ízlésesen eltüntessük. A képeken végzett beavatkozások ráadásul a képfájl birtokában felderíthetőek.²¹ (Számos ilyen eszköz ingyen is hozzáférhető ²²)

A manipuláció lehetősége ráadásul nem csak a digitális fényképek esetén adott. A feltalálása utáni évtizedekben a művészeti ágak között helyet követelő fotográfia az akadémikus festészet kompozíciós elveit, témáit igyekezett megvalósítani, és ehhez a kompozit fotó technikáját használták fel: több elkészült képet alkottak egy végső képpé. Henry Peach Robinson A haldokló búcsúja (Fading Away) című képe kompozit technika nélkül nem is lett volna megvalósítható: lehetetlen olyan beállítással fényképezni, hogy az ablakon kívüli ég és az alakok is egyszerre jól látszódjanak.²³

De gondolhatunk a híres-hírhedt cottingley-i tündérekre: egy 16 éves angol lány 1917-ben majd 1920-ban fényképeket készített tízéves barátnőjéről, aki a kertjükben tizenöt-húsz centis szárnyas tündérekkel játszik, beszélget. A képeket készítő Elsie Wright képzett fényképész volt, számos kompozit fotót alkotott eddigre, a tündéres képek viszont biztosan nem kompozit fotók voltak. A lányok valószínűleg újságból kivágott képeket helyeztek el, és azt fényképezték le, így maga a kép nem volt manipulált, csak a megörökített látvány. 

Manipulálni ugyanis nem csak technikai módszerekkel lehet, ami alatt a képek összeszerkesztését, az azokba való belerajzolást, a kollázst, montázst és retusálást értjük. Ugyanígy manipuláció lehet a képkivágás megválasztása: közismert az internetes kép az igen molett hölgyről, aki jó érzékkel csak az arcáról és dekoltázsáról készített képet a társkereső oldalra. De ilyen lehet a sajtófotó a magányos tüntető hősiességéről, ha a jól megválasztott képkivágás miatt lemaradt a több száz fős őrjöngő csőcselék a kép széleiről. Manipulálhatunk továbbá a kép értelmezésével, kontextusba helyezésével: egy (semleges háttér előtt) mosolygó közel-keleti férfi fényképe más benyomást tesz a nézőre, ha a képaláírás „Abu Hamza második fia születését ünnepli” vagy ha „második generációs bevándorló figyeli iPadján a lángoló Notre Dame-ot”. Egészen más gondolatokat vált ki a nézőből, ezért egészen másképp gondolja tovább vagy egészíti ki fejben a kép egyes részleteit. Hangsúlyozzuk: ugyanaz a kép. 

A manipulációt mint olyat, azért is nehéz megfogni, mert a digitális kép készítésekor már számos „manipuláción” esik át a kép, például amikor a nyersformátumból a számítógépek számára kezelhető jpeg-formátumba tömöríti a képet – maga a fényképező. Külön beállítás nélkül a nyersformátum el is tűnik. De említhetjük a kontraszt automatikus kezelését (Nikon: Active D-lighting; Canon: ALO), ami lehetővé teszi képek készítését eltérő megvilágítottságú összetett témák esetén. Az úgynevezett nagy dinamikatartományú (HDR) képeket a fényképező több expozícióból gyúrja egybe; például készít egy, a téma nagy része szempontjából helyesen exponált képet, majd egy alul- és egy túlexponált képet is. A három képet egymásra vetíti, és mindegyik képből a helyesen exponált részleteket gyúrja egy kész képpé. Nota bene maga a fényképezőgép.²⁴

A nagyformátumú műszaki gépek homlokfalának és hátfalának egymáshoz képesti elcsúsztatásával korrigálható a perspektivikus torzítás. A homlokfal megdöntésével vagy forgatásával a mélységélesség területe (vagyis a mélysége) szűkíthető vagy tágítható, a Scheimpflug-elv szerint. A hátfal megdöntése vagy forgatása a tárgy alakját változtatja meg (elnyújtja-összenyomja, keskenyíti-szélesíti). Kisformátumú gépeknél az ún. tilt-shift objektívek tudják utánozni ezeket a hatásokat. Egy épület lefényképezése korrigálatlan majd korrigált perspektívával két eltérő képet eredményez; vajon melyik ábrázolja „a valóságot” a két kép közül? 

Lássunk egy másik példát! Éjszaka kell egy bekerített helyre behatolással elkövetett lopás helyszíni szemléjét elvégeznünk. Le kell fényképeznünk az elkövető által letaposott drótkerítést a gyümölcsösben. Áttekintő felvételt több méter távolságból kell készítenünk. Először a fényképezőgép automatikájára támaszkodva készül felvétel: az élesség a kerítésen van, a vaku ugyanakkor megvilágítja a legközelebbi belógó faleveleket. Mivel az automatika észleli, hogy a vaku pont megfelelően világította meg a „témát”, leállítja az expozíciót. A kész képen így lesz egy ragyogó zöld folt: a levelek tökéletesen megvilágítva, de életlenül. Minden más fekete lesz: a fényből nem jutott elegendő ahhoz, hogy a távolabbi tárgyakat is megvilágítsa. A második fényképet állványra helyezett géppel, vaku nélkül készítjük, hosszú záridővel. A kép így helyesen exponált lesz (a sokadik próbálkozásra), viszont a megmutatni kívánt drótkerítés nem válik el az előtértől és a háttértől; alig lesz látható. A harmadik képet ezért úgy készítjük, hogy a vakunkat „slave” üzemmódban a kerítéshez visszük, hogy a kerítésre villanva azt megvilágítsa, de az előtér fáit ne. Ebben az esetben a viszonylag sötét előtér és a teljesen sötét háttér között pont a drótkerítés lesz megvilágítva, nagyon szépen fog látszani. A negyedik képet ismét állványról készítjük, hosszú záridővel, de az expozíció ideje alatt zseblámpánkkal megvilágítjuk a drótkerítést, azon a fénnyel folyamatosanpásztázunk (úgynevezett fényfestést alkalmazunk). Ez a kép a harmadik képhez hasonlóan tökéletesen sikerül; egyetlen hátránya, hogy sokkal időigényesebb az elkészítése. A filozófiainak tűnő kérdés most már csak az, hogy a négy képből melyik ábrázolja „a valóságot” vajon? 

Az teljesen nyilvánvaló, hogy a kész fényképre utólag rátenni olyat, ami a fényképezéskor nem volt ott; vagy ellenkezőleg, valamit eltüntetni, ami a kép készítésekor ott volt, szigorúan tilos. Ez ugyanis egyenértékű lenne az eljárási cselekményről készült jegyzőkönyv meghamisításával. Az ilyen technikai manipulációt – a jogi előírásokon túl – azonban megnehezíti, hogy a helyszíneken mindig több fénykép készül, sőt gyakran videófelvétel is. Egy plusz bűnjeltárgyat utólag tehát nem csak egyetlen, hanem több felvételre is rá kellene rajzolni, sőt a videófelvételre is, ez pedig beláthatóan nehezebb, mint egyetlen fénykép manipulálása. 

A fénykép „minőségének utólagos megváltoztatása”, tehát a fényképen végzett digitális utómunka viszont biztosan nem minősül aggályos manipulációnak. Ilyenek a fényerő, a kontraszt, a gamma, a fehéregyensúly stb. utólagos szoftveres beállítása, módosítása, a képből kisebb kép kivágása stb. Mindezek a műveletek ugyanis megfeleltethetőek a hagyományos negatív és pozitív hívásnak, amit a fényképész a sötétkamrában csinál. Fényerő vagy kontraszt módosítása a sötétkamrában elvégezhető eltérő töménységű hívóoldat használatával, vagy a hívás idejének csökkentésével-növelésével. A negatívról a pozitív kép nagyítása történhet úgy, hogy a negatívnak csak egy kisebb részlete kerül a kész pozitív képre. Ha a megfelelően előhívott negatívot fél perccel a tervezett előtt vesszük ki a hívóból, nem számít „aggályos manipulációnak”, akkor a fényerő utólagos szoftveres csökkentése sem számíthat annak. 

Az a (sajnos) gyakori észrevétel, hogy „nincs szükség utómunkára, ha eleve jól fényképezünk” általában azt árulja csak el, hogy a vélemény megfogalmazója nem rendelkezik elegendő tapasztalattal a valódi objektumok valódi környezetben történő lefényképezése kapcsán. Éjszakai városi környezetben, ahol van holdfény, közvilágítás és LED-reklámfalak, vajon mire kell beállítani a fehéregyensúlyt, hogy ahhoz utólag már ne kelljen hozzányúlni? Sok esetben a színszűrővel fényképezett ujjnyomtöredék akkor látszik a legjobban, ha a képet szürkeárnyalatossá konvertáljuk, és keményítjük a kontrasztokat. 

„Mindent” nyilván nem lehet lefényképezni. De hogy ne essünk a szelektálással vagy a képkivágással történő manipuláció hibájába, fontos észben tartanunk, hogy miért fényképezünk, azaz mi a célunk a fényképekkel, azok mire valók, mire alkalmasak. 

5. ÖSSZEGZÉS 

Errol Morris filmrendező gondolata, hogy bár Hérakleitosz szerint soha nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba, a fénykép mindig ugyanaz marad, akárhányszor nézzük is.²⁵ A fényképeknek különleges ereje van, a múlt egy pillanatára nyitott ablakként szemléljük. A kriminalisztikai fénykép olyanoknak is elképzelhetővé teszi a helyszínt, olyanokat is „képbe hoz” (micsoda beszédes kifejezések!), akik a fénykép témáját eredetileg nem látták. Ennek a célnak úgy felel meg, ha megfelelő módszertannal készülnek a képek. A felvételek manipulálása elvben tilos, a valóságban azonban számos olyan technikát is aggályos manipulációnak sorol be a gyakorlat, ami egyrészt megkerülhetetlen a képek feldolgozásához, másrészt nem különbözik a hagyományos fényképek hívásának módszereitől. 

A cikk a Magyar Bűnüldöző Szakmai Egyesületének tudományos-szakmai folyóiratában 2020-ban jelent meg. Magyar Bűnüldöző, XI. évfolyam 1-2. szám, 12-22. o.

A szerző A nulladik mérföldkő. Gondolatok a bűnügyi fényképezés kapcsán. című cikke ide kattintva olvasható.