Az NFT hatása – Virtuális aranyláz a digitális műtárgypiacon

Az elmúlt hónapok kortárs képzőművészeti közbeszédét nem csak a világjárvány kapcsán kialakult kulturális helyzet vagy a válság szülte kérdések, de ezekkel párhuzamosan a digitalitás más témái is meghatározták, élen az NFT-vel, azaz a non-fungible (nem helyettesíthető) token elnevezésű technológiával.

Az NFT-ket arra használják a kriptovaluták (mint a bitcoin vagy az ethereum) gerincét adó decentralizált és titkosított blokkláncon, hogy egy adott digitális műalkotáshoz, vagyis az alkotás file-jához egy tokent, zsetont kapcsoljanak annak érdekében, hogy ez a token reprezentálja az adott alkotás egyediségét. Gyakorlatilag egy nem hamisítható, a műalkotás eredetiségét igazoló adategységről beszélhetünk, amelyeket online árveréseken lehet megvásárolni. Ezen túl a token alkalmas a műalkotás útját, tulajdonoscseréit is elraktározni, így pontosan követhető a digitális mű története. Nem kell neomarxiánus közgazdásznak lennünk, hogy felkapjunk a fejünket. Az egyébként is kiszámíthatatlanul váltakozó trendek és divatok mentén működő nemzetközi műtárgypiac egy újabb (vagy alternatív?) frontjáról van szó, amely minden bizonnyal kiprovokálja azt a kérdést, hogy miért fizet valaki 21 milliárd forintot érő ethereumot egy .jpeg formátumú képért, ha azt egy kattintással le is tölthetné a számítógépére. Sőt, sok esetben a szerzői jogok a művésznél maradnak, így amennyiben az NFT-t újból értékesítik, abból jutalékot kap.

Jean Baudrillard – a jelenünk kulturális és társadalmi folyamatait már a nyolcvanas években előrejelző francia posztstrukturalista szociológus – például a marxi használati érték és csereérték dichotómiájával szemben elméleteiben bevezette a jel-érték (sign value) fogalmát. A jel-érték képes meghatározni egy termék értékét olyan módon, hogy nem az anyagi vagy használatból eredő értékességét méri a terméknek, hanem azt a társadalmi presztízst, amelyben a termék tulajdonosa a termék birtoklása révén részesül. Ebben a megközelítésben értékelhetjük az NFT technológiájának megjelenését, és a körülötte kialakult őrületet a valóságtól való eltávolodás vagy a megtévesztettség kulturális szimptómájának is akár, amely fogalmak ma már nem csak a posztmodern filozófia köreiben, de a mindennapok közbeszédében is gyakorta tematizálódnak. Sőt, az ilyen módon vásárolt műalkotások nem végzik magán- vagy közgyűjteményekben, nem képeznek a virtuális valóságon túl sem eszmei, sem társadalmi értéket. Illetőleg az egyébként sem a műtárgyvásárlás szépségei miatt NFT-kbe befektető vásárlóknak sem garantálja senki, hogy ezen alkotások a későbbiekben megőrzik majd virtuális árfolyamukat. Másfelől, mint az online világban bármi, az NFT-k is meghekkelhetőek. Mivel nem törvényszerű tulajdonjogról beszélhetünk, hanem csak egy IP-birtoklásról, könnyen történhetnek visszaélések. A főleg névnélküli vagy nickneveken működő blockchain-világban abban az esetben, ha valaki másvalakinek a digitális munkáját adja árverésre, az eredeti alkotónak igen kevés lehetősége van jogorvoslatra. Az átláthatóság hiányán túl a kriptavaluták és az NFT-technológia ökológiai szempontból sem mondható barátságosnak. A kriptovaluták bányászata hatalmas számítási kapacitást igényel, ehhez pedig rengeteg elektromos áramra van szükség. Összehasonlításul: egy átlagos non-fungible token szénlábnyoma megegyezik egy európai állampolgár egyhavi áramfogyasztásának szénlábnyomával.

Azon túl, hogy olyan művészek kerültek be egy, – mondjuk így jobb híján – alternatív műtárgypiacra, akiknek ezidáig nem volt lehetőségük a digitális műalkotásaikat értékesíteni, mindenképpen érdemes magukat a műalkotásokat is megvizsgálnunk, amelyek az elmúlt hónapokban rekordösszegekért keltek el online NFT-k formájában. Milyen képzőművészeti értéket képviselnek ezek munkák és mit jelent ez a technológia a fotográfia számára? Az NFT-lázat bemutató és üdvözlő technológiai cikkek általában azt emelik ki, hogy a műtárgypiac és/vagy művészeti intézményrendszer zártságával, elérhetetlenségével és nepotizmusával szemben végre lehetősége nyílik a digitális művészeknek (jelentsen ez a kategória bármit is) arra, hogy értékesítsék műveiket. Ha megvizsgáljuk a legdrágábban elkelt alkotások listáját, ezzel szemben azt vehetjük észre, hogy a munkák esztétikája sokkal inkább húz a reddit-fórumok, YouTube-tutorialok, mémek és a DeviantArt amatőr és naív stílusai felé, mint a digital art-ként jegyzett médiaművészeti irányzathoz. Ez egyrészt jelzi, hogy azok a befektetők, akik ezeket az alkotásokért fizettek, nem feltétlenül a művészetet értő és saját kontextusaiban azt értékelni képes vásárlói rétegből kerültek ki, másrészt nem is eddig ismeretlen, méltánytalanul elhanyagolt művészek juthattak pénzhez, csupán olyanok, akik az online viszonyok között elég aktivitást tudtak generálni maguk körül.

A fényképészeti hagyatékok és gyűjtemények felkerülése a globális, online NFT műtárgypiacra egy olyan üzleti stratégia, amely igyekszik egy eddig a műtárgyvásárlással nem motiválható, nem mozgósítható vásárlóréteget megszólítani. Úgy tűnik, a munkák művészi értéke és azok megőrzése aligha szempont.