A kortárs fotónak nem kellene mindig ennyire brutálisnak, nehéznek és szomorúnak lennie – interjú Hodosy Enikővel

Az első sorozatod, amivel találkoztam, a Bleu volt, ami egy nagyon távoli, elszigetelt, egy ködös narratívát felépítő, szürrealista munka. Azóta érdekes változás ment végbe az általad használt, játékba hozott esztétikákban, egy sokkal inkább konceptuálisabb irányt vettek a munkáid. Ennek a fejlődésnek, alakulásnak mi az oka?

Az már elég régi sorozat. Az volt az első teljesen önálló, autonóm munkám, amit nem befolyásoltak már egyetemi konzultációk, bár még része volt a féléves tervezési feladatnak. Egy nagyon intuitív munkafolyamat volt, talán ezért lehet, hogy formailag nem kötődik annyira más anyagaimhoz, ennek ellenére tartalmilag azt hiszem van konzisztencia. Abban a periódusban készült a Bleu, amikor mindenki a környezetemben elkezdett kivándorolni az országból. Ekkor azt éreztem, hogy nagyon sok lehetőség van, de ez a szabadság egy kétes kimenetelű, ködös történet. Én is éppen költözni készültem, a képek nagy része Franciaországban készült már. Tulajdonképpen ennek az élethelyzetnek az érzéseit szerettem volna megjeleníteni, illetve ezt az átfogóbb társadalmi problémát, problematikát, amit indikátorként mutatok be, a saját megélésem tükrében. A helyszín adta magát, az akkori barátommal Észak-Franciaországban töltöttünk pár hetet, ahol egy olyan kultúrsokk ért, ami önmagában meghatározta az alkotási folyamatot. Szándékos volt, hogy egy fenyegetettség érzést, egy „Mullholland Drive hangulatot” akarok megmutatni, de olyan szempontból intuitív maradt a folyamat, hogy ez a filmes, mozis narratíva önmagától épült, ezért sem áll össze egy teljes egésszé. Hideg tónusok uralkodnak, a vaku miatt nem látni tovább a terekben, inkább csak felvillantok „filmkockákat”.
Az Animalia Variabilis-t már nem teljesen személyes érintettség, hanem a fukusimai atomkatasztrófa ihlette, egy külső aktualitás, ami érdekelt. A konzisztenciára visszatérve, ebben a sorozatban is ott van egy „megfoghatatlanság”, a sugárzás, ami régóta érdekelt mint misztikus, láthatatlan erő, ami módosítja a belső részecskéinket. Tulajdonképpen egy fiktív kisállat-határozót akartam létrehozni. Azért választottam a szkenneres technikát, hogy a kitömött állatokat finoman mozgatni tudjam a szkenn síkjában. Ahogy elkészül a kép, ez kisebb torzulásokat, glitcheket hoz létre, ami vissza tudja adni ezt a fajta módosulást, deformálódást. Nagyon érdekelt az a fény is, ami a szkennerben megvilágította az állati testeket, van egy olyan hatása, mint az éjszakai vadállat-leseknek, az életlenségek– ahol a test nem ér a szkenner üveglapjához – pedig egy festőibb érzetet hoznak létre. 

Nekem sokkal inkább a szem láthatatlan sugarai vagy pásztázása, letapogatása jutott erről eszembe. 

Érdekes, mert sokszor volt olyan, hogy akiknek megmutattam a képeket, nem vették észre, hogy nem élő állatok szerepelnek rajtuk. Viszont a szemük mindig elárulja, ha megfigyeli valaki, hogy halottak. 

Ezután egy másmilyen diplomamunkával fejezted be az egyetemet, ami sokkal inkább az intim fotó területein mozog már. Ez az ellentét, az esztétikum és/vagy koncepció problémája hogyan hatott rád, milyen módon viszonyultál ehhez, amikor az Invisible you-t készítetted? 

A Bleu-nél annak idején szerencsére a két dolog jól összecsengett és támogatták egymást, az Animalia-nál nagyon érdekelt a koncepciómon túl a glitch esztétikája, és azután ezen a fejlődésen én is (mint sokan ezen a pályán) végigmentem. Mostanra jutottam túl szerintem azon, hogy az esztétikumot le tudtam tenni, nem az a kiindulópontom, nem ahhoz keresek koncepciót, hanem fordítva. Nem lehet feláldozni egyiket a másikért. Az Invisible you esetében úgy alakult, hogy a személyesség felől indultam. Egy alapvetően külső, társadalmi helyzet érdekelt, a „Nyugat alkonya”, ahogyan a kultúránkban körülöttünk minden romlik el, és ezzel párhuzamosan befolyásolt a személyes életem, de a kultúrtörténeti vonatkozásai is nagyon érdekeltek a témának, ebben merültem el. Emellett pont akkor költöztem haza Párizsból, akkor történt a Bataclan terrortámadás, amit testközelből éltem meg, minden egy irányba mutatott éppen, de ezeket csak finoman szerettem volna behozni, vizuális utalások, interpretációs folyamatokon keresztül. Hegek, törések, golyónyomok – ez összecsengett a rám nagy hatást gyakorolt spengler-i tézissel. Ez a sokféleség meg is látszik a sorozaton, többféle technikával készült képek, egy kérdéskörnek a több síkja működik egyszerre és áll össze a képek konstellációjában – erre az installációs megoldással is igyekeztem reflektálni.