Kevés igazi fotográfiáról szóló filmet ismerünk (esetleg Hitchcock Hátsó ablaka vagy bizonyos szempontból Nolan Memento-ja juthat még eszünkbe – nem véletlenül szintén két krimi), de a fotográfia mediális sajátosságaival csak a Nagyításnak sikerült érdemben foglalkoznia. Kevés filmről mondható el, hogy az idő múlásával csak még aktuálisabbá vált: a kultúránkat széles körben, a filozófusokon és kultúraantropológusokon túl is izgatja a média és a technikai képkészítés által létrehozott „párhuzamos” valóságok mibenléte. A film központi eseményéről, a főszereplő által véletlenül megörökített gyilkosságról nem tudunk meg jóformán a filmben semmit, az érdeklődésünket Antonioni arra irányítja, miként befolyásolja a főszereplő értékrendjét, pszichéjét és képalkotói felfogását a bűntett felfedezése a médiumon keresztül. Hasonló eszközzel élt a rendező az 1960-ban készült, A kaland című filmjében, ahol egy nő – végül megoldatlanul maradó – eltűnése indítja be a pszichológiai folyamatok szövevényes cselekménysorozatát. A valóság és illúzió, az alkotó és alkotás viszonyának érzékletes bemutatása persze nem egy médiaelméleti vagy filozófiai allegória, csupán illusztráció. Ponyvásan eredeti történetben tárul fel előttünk, ahogy a fotográfus nem is feltétlen az események emberi vetülete, hanem kamerájának “önműködése” kapcsán ismeri fel, hogy nem ura teljes mértékben választott médiumának. A főszereplő addig sziklaszilárd ön- és világképe fragmentálódik.
