5kérdés – Révész Tamás

5kérdés rovatunkban ugyanazt az öt kérdést tesszük fel a hazai fotográfiai élet meghatározó szereplőinek. Ezúttal Révész Tamás Balázs Béla-díjas magyar fotóművészt, fotóriportert, egyetemi tanárt kérdeztük.

1.     Mely fotográfusok inspirálták, és hogyan befolyásolták az alkotói folyamatokat?

Escher Károly és Kálmán Kata neve jut eszembe, akiknek a munkáját már tizenévesként is ismertem. Az érettségim idejére eldőlt, hogy mégsem akarok lenni se pilóta, se ügyvéd, se pszichológus, se orientológus. Habár a tablóképemen még az egyiptomi piramisok mellett tevegelek fényképezőgéppel a nyakamban, végül a fényképezőgéppel lett tartósabb kapcsolatom. Erre az időre tehető, amikor felfedeztem azokat a magyar fotográfusokat, akiknek a munkáját azóta is szeretem és példaadónak tartok. Ilyen mindenekelőtt Korniss Péter, akivel minden találkozás és beszélgetés a későbbiekben is fontos és hasznos volt számomra. Nem is tudja milyen sokat tanultam tőle. 

Most, hogy visszagondolok a kezdetekre, be kell vallanom, hogy valójában magányosnak éreztem magam ebben a szakmában, és ez nem mások miatt volt. Például irtóztam volna az úgynevezett fotós-sétáktól, nem is voltam tagja semmilyen fotós klubnak. Visszahúzódó voltam, és még azokat is csak sok évvel később szólítottam meg, akiket igazán tiszteltem. Az Amerikában eltöltött két évtized talán lazított rajtam valamit.

Henri Cartier-Bresson képei mindig lenyűgöztek. Az amerikai közszolgálati televízión egyik kedvenc műsorom a Charlie Rose volt. Volt egyszer egy közel egyórás interjúja Henri Cartier-Bresonnal. Többek között azt kérdezte, hogy megtanítható-e a fotográfusi szakma, vagy ehhez született adottság szükséges? Mi kell ahhoz, hogy valaki ilyen csodás képeket készítsen? „Ah, nagyon egyszerű” – válaszolta Cartier-Bresson – „mindössze egy mutatóujj kell az exponáláshoz.”

A fényképezés egy intim tevékenység. Az nem az eszköz és a technika ismeretéről szól, az alapvető. Hanem érzékenységről, empátiáról, befogadásról, kíváncsiságról, kitartásról, mondanivalóról. Az elkapott nagyszerű pillanat nem a szerencsének köszönhető, hanem a felkészültségnek.

Tizenévesként nagy könyvfaló voltam és érdekes módon főképpen a külföldi irodalom (utólag visszatekintve sorsszerűen), főképpen az amerikai drámairodalom érintett meg. Hozzájutottam néhány amerikai LIFE magazinhoz és azok a fotóesszék – leginkább W. Eugene Smith riportjai – meghatározóak voltak abban, hogy fotóriporterként ne csak a döntő pillanatot keressem, hanem magát a történetet, amit képekkel mondhatok el számomra fontos ügyekről, abban a reményben, hogy az talán másokat is érdekelhet. 

A legtanulságosabb folyamat azonban mindig a válogatás volt, a képszerkesztőkre figyeltem nagyon. Az Új Tükörnél Keleti Éva és Nádai Ferenc, könyveimnél Kemény Zoltán, Koppány Simon, László Csaba, New Yorkban Jim Mairs volt nagy segítségemre. Rengeteget tanultam a vitákból a World Press Photo zsűrizéseim során John Morristól, Thomas Hoepkertől és Arnold Drapkintól is.

Annyi mindenkit illene még megemlíteni! Például: Sebastião Salgado, James Nachtwey, Josef Koudelka, David Burnett vagy Cornell Capa, aki nem csak kitűnő fotográfus, de nagyszerű szervező, az International Center of Photography (USA) megalapítója is volt, vagy Robert Pledge, a Contact Press Images (USA) alapítója, aki soha nem készít fényképet, de akinél jobb szerkesztőt nem ismerek. 

2.     Melyik fotóalbum vagy kiállítás volt a legmeghatározóbb az életében?

A LIFE kiadásában volt egy fotóesszé-gyűjtemény amit sokáig lapozgattam. Sajnos, a többszörös költözések során elvesztettem, vagy talán még ma is egy ki nem nyitott dobozban lapul Pesten vagy egy tengerentúli tárolóban. A fotóalbumok mindig is fontosabbak voltak számomra, mert jó esetben, azok nem csak szép képek gyűjteménye, hanem szólnak is valamiről. Mániákusan próbáltam mindig is könyveket készíteni. Olyan könyv-makettek kerültek mostanában elő az archívumom rendezgetése során, amit például még gyakornok koromban készítettem a magyar vidékről, vagy a máripócsi búcsúról (éveken át jártam oda fényképezni), vagy egy bezárt cementgyárról. Az a kiállítás érdekel, ami egyetlen alkotó munkáját mutatja be. Számomra a kollektív kiállítás lepkegyűjtemény. Ebben a műfajban kivétel az évenkénti World Press Photo kiállítás, mert az egy adott év történeteinek gyűjteménye.

3.     Mikor és hol volt az első egyéni kiállítása?

Nem az első, de az első fontos kiállításom a Néprajzi Múzeumban volt 1977-ben, a Búcsú a cigányteleptől című könyvem (Tamás Ervin riportjaival) megjelenése után. A kiállítás szó szerint bejárta a világot. Ahogy ezzel az összeállítással, úgy számos más későbbi munkámmal kapcsolatban is azt gondolom – miközben válogatom az archívumom –, hogy ma sokkal kevesebb képpel készíteném a könyveimet és a kiállításaimat is. 

4.     Analóg vagy digitális fényképezőgépet használ?

A kétezres évekig természetesen analóg, főképpen Leica M6 és Hasselblad fényképezőgépeket használtam. Nem sznobizmusból, hanem azért, mert nem engedhettem meg magamnak azt, hogy a külföldi magazinok számára, sokszor egy-két hét alatt készített riportjaim technikai hiba miatt ne sikerüljenek. A Leica hangtalansága és komolytalan kinézete segített a feltűnésmentes munkában. 2004-ben volt a döntő digitális váltás számomra a tokiói kiállításom idején, amikor az Asahi Simbum lap megbízásából egy napig Tokiót fotóztam. Nem volt idő laborálásra és kontrollálni akartam, hogy másnap milyen válogatás kerül a szerkesztőhöz. 

5.     Milyen fényképet készített legutóbb?

Megbízásként a Rumbach zsinagóga avatása volt az utolsó munkám, de szinte nincs nap, hogy ne készítenék fényképet, ha mással nem, akkor telefonnal. Azt mondják, hogy számomra nem létezik az, amit nem fényképezek le. Köztünk legyen szólva, azt veszem észre manapság, hogy sokszor elfelejtem fényképezni azt, amit látok, mert inkább élvezem annak mulandó szépségét. Amúgy, ezek az el nem készült fotók a legszebbek.