Az 1969-ben Kölnben született Katharina Roters – aki a düsseldorfi Képzőművészeti Akadémián végzett 1999-ben festő szakon – 2003-ban költözött Németországból egy magyar faluba. Ekkor kezdte el a falu házait fényképezni, és szinte azonnal felfigyelt az egyszerű, geometrikus mintákra, a gulyáskommunizmus furcsa ornamentikájára; a falusi kockaházak egyedi díszítőművészetére. Az olykor csempékkel, tükrökkel kombinált, kapart kőporos, spontán házdíszítő gyakorlat a Kádár-korszak egyik legszélesebb körben elterjedt kulturális technikája volt. Ez a vidéket csaknem egészében felülíró vizuális kód azonban a létező és a felfogott között, egyfajta sodródó hasadékként ez idáig teljesen láthatatlan maradt. Míg az egymenetes parasztház még az udvar felé fordult, addig a sátortetős kocka már az utca felé reprezentált.
A „legvidámabb barakk” viszonylag rövid idő alatt, meglehetősen magas számban épült, hasonló méretű és formájú homlokzataiból egy olyan gigantikus vetítővászon jött létre, amely tökéletes felületként szolgált a kulturalizációs folyamatban elnyomottak visszatéréséhez. A vidéki panelt díszítő formanyelv egyszerre volt népi és modern. – írta Katharina Roters és Szolnoki József az acb Galériában 2017-ben megrendezett kiállításuk kapcsán.
Egy képzőművészeti projekt keretében 2003 és 2012 között, az ország nagyobbik részét lefedő túraútvonalon, melyre Szolnoki József is elkísérte, Roters közel ezer homlokzatról készített fényképfelvételt. A 6x6-os negatívokból álló dokumentumokon a sátortetős kockaház korszakának díszítő gyakorlatát láthatjuk. Az analóg technikával készített fotók a digitális utómunka során – a redundáns elemek eltávolítása által – úgynevezett tiszta jelekké alakultak át. Erről így mesélt a fotográfus egy interjúban:
