Hétköznapok romjai – Gondolatok a Kiscelli Múzeum Élet/Kép című kiállítása kapcsán

A Budapest Fotófesztivál keretében 2021 májusa helyett végül augusztusban megnyíló Élet/Kép című kiállítás a hivatalos vezetők szerint abba a kiállítási sorozatba illeszkedik, amely a klasszikus műfajok kortárs fotográfiai jelenlétét és jelentőségét mutatja be. Az – egyebek mellett – a portréról, a csendéletről vagy a tájképről polemizáló tárlatok után az Élet/Kép a címben megjelölt zsánerműfaj nyomait és derivátumait keresi jelenlegi korunkban.

Az életkép vagy zsánerkép műfaja a 17. századtól kezdve a 20. század elejéig népszerű volt a festészetben, az irodalomban pedig a 19. század közepén élte virágkorát, gondoljunk csak a minden magyar iskolás által megtanult, de valójában rendesen soha el nem magyarázott Petőfi-versekre. A műfaj két okból lehet igen hálás mind a befogadói, mind az értelmezői oldal számára: egyrészt mindenki számára átélhető helyzetekkel, a hétköznapok banális, ugyanakkor gyakran bizarr vagy szórakoztató nüanszaival operál. Másrészt a hétköznapi helyzetek akár vizuális, akár verbális rögzítése (a kortárs irodalomban például Szvoren Edina, Tóth Krisztina vagy Grecsó Krisztián rövidprózáit lehetne említeni) egyszerre kínálja föl magát a retorikai és az antropológiai értelmezés számára. Míg a kiállítás leírása szerint a kortárs fotográfia a 20. századi csúcskorszak után némi idegenkedéssel viszonyul az életkép iránt, a kutatásban ez éppen fordítva van, legalábbis, ami a hétköznapok iránti töretlen érdeklődést illeti. Az 1980-as évektől kezdve szokás a klasszikus bölcsészet- és társadalomtudományok antropológiai fordulatáról beszélni, amelynek nyomán – nevéből is következtethetően – a mindennapi élet jelenségeivel foglalkozó tudományos módszertanok nagy népszerűségre tettek szert. Míg korábban az etnográfia és az antropológia foglalkoztak a hétköznapokkal, az elmúlt évtizedek legfontosabb társadalomtudományos kutatásai szinte kivétel nélkül a tömegkultúrára és a hétköznapokra koncentráltak, legyen szó a történettudomány mikrotörténeti irányzatairól vagy a kultúratudomány és a médiatudomány reprezentációs elképzeléseiről. Ez persze nem véletlen: annak belátása, hogy egy társadalom ízlés- és értékszerkezetére vonatkozóan érvényes megállapításokat lehet tenni a kis narratívák és korábban befolyás és láthatóság nélküli társadalmi csoportok felől, nemcsak kulturális, hanem fontos politikai képződmény is. Hogy végül ennek köszönhetően éppen a kulturális elit beszédmódjából kimaradó tömegek süllyednek ismét láthatatlanságba – és fordulnak sok esetben az őket alattvalónak tekintő populista politikai vezetők felé – jelenünk súlyos válságainak egyike, és a kiállított képeken is jól érzékelhető trend.

A képek legtöbbje 2011 és 2021 között készült Magyarországon, de akadnak külföldön elkapott életképek is: Tombor Zoltán 2016-os Bóbiskoló című képe egy, a londoni Hamstead Parkban szundikáló idős nénit ábrázol, míg Haverok című 2016-os fotója Coney Islanden készült, és két félmeztelen, az átlagosnál kicsit szerényebb testalkatú férfit mutat hátulnézetből. A hivatalosan Brooklynhoz tartozó New York-i tengerpart az amerikai kulturális emlékezet sajátosan terhelt része: az Atlanti-óceán partján fekvő tömegszórakoztató központ a gyorséttermekkel és vidámparkokkal az 1880-as évek óta az amerikai munkás- és bevándorló csoportok kedvelt szabadidős parkja, amely nemcsak a popkultúrában, hanem a történeti emlékezetben is fontos szerepet kap. Ma Coney Island inkább turistalátványosság, ami ráadásul egyfajta dzsentrifikálódásnak is indult, éppen ezért üdítő látni Tombor elkapott pillanatain azt a jelenetet, ami olyan sokáig védjegye volt.

Déri Miklós a tőle megszokott, sőt, szinte elvárt közegben, a Rákóczi téren és környékén készült, Rákóczi tér, 2019-20 című giclée print sorozata éppen a járvány előtti és utáni pillanatokban készült, a zsánerképek azon csoportját erősítve, amely nem elsősorban a vicces vagy bizarr, hanem a melankolikus jeleneteket ábrázolja és teszi átélhetővé. Ugyancsak nem a vidám hétköznapiság megjelenítője Mészáros László Vacsora (2011) című fotóvászon munkája, amely egy középkorú férfit és édesanyját ábrázolja egy nagyon szerény lakásbelsőben. A férfi vacsorája fehér kenyérből, egy darab szalonnából és lilahagymából áll, tekintete majdnem üres, fehér atlétája kinyúlt.

A kép talán leginkább a szociozsáner hibrid kategóriáját idézi fel, és két kérdést tesz fel: az egyik, hogy vajon hány ember vacsorázik hasonló ételeket immáron nem 2011-ben, hanem 2021-ben, egyre szegényesebb lakásbelsőkben, Magyarországon. A másik pedig, – és ez a műfaj és a kiállítás sajátosságaira is fájóan figyelmeztet – hogy kinek van joga ábrázolni ezeket a figurákat, láthatóságot adni azoknak, akik nincsenek privilégiumok birtokában? Vajon az efféle kihangosítás mennyiben járul hozzá az egyre növekvő társadalmi feszültségekhez és ellentétekhez? A hétköznapok ábrázolása valószínűleg ezért olyan népszerű téma a társadalomtudományban, és ezért kevésbé a művészetben: folyamatosan olyan határokat feszeget, amelyeket nem átlépni, hanem inkább nevesíteni zavarba ejtő.

Az életképek vidámabb leszármazásait is számos alkotás képviseli: kifejezetten hangulatos például Balázs Imola Hello tourist! (2020) című, kiránduló embereket ábrázoló digitális fotóprintje, amely nemcsak az Emil.RuleZ! együttes vonatkozó dalszövegét idézi fel, de az amatőr vagy lakossági és a professzionális fotográfia közti vékony mezsgyét is bemutatja. Varga Balázs Untitled (man with legs 2014) című digitális printje esetében a cím nélküli cím egyszerre metaforikus és nagyon is szó szerinti: a képen ugyanis egy férfit láthatunk egy (vélhetően) zokni- és harisnya üzletben, kezében néhány próbababa-lábbal. A terjedelem szűkössége miatt nem kezdek hosszabb gondolatmenetbe a testrészek, különösen pedig a női testrészek tárgyiasításáról, valamint a szétszedhető és összerakható bábuk iránti, a 19. század eleje óta töretlen érdeklődésről. Ehelyett annyit emelnék ki, hogy az abszurd esztétikai minősége ugyanúgy meghatározhatja a kép értelmezését – hogy ugyanis egy fickó kezében műlábak vannak –, mint a komolyabb kulturális utalások, például A homokember vagy a Stepfordi feleségek felidézése. A pandémia sajátos magányát és szorongását bemutató alkotások közül nagyon izgalmas Csillag Zsuzsanna Távoktatás sorozat című, nyolc képből álló giclée print munkája, amely megmutatja az „új normális” működését: gyerekszoba ajtajára függesztett „Ne zavarj! Felelek!” feliratos tábla, vagy a takaróba burkolt diák reggelije a virtuális óra közben ugyanúgy fókuszba kerülnek.

A kritikai siker ellenére sokan illették az unalmasság vádjával Kazuo Ishiguro Napok romjai (The Remains of the Day, 1989) című regényét és az abból készült 1993-as Merchant Ivory filmet, mondván, hogy a második világháborús összeesküvés narrativizálása sem elég ahhoz, hogy a visszafogott komornyik és a fiatal házvezetőnő be nem teljesedő szerelmét elég érdekessé tegye. Csakhogy ez a történet, a Kiscelli Múzeum Élet/Kép kiállításán látható alkotásokhoz hasonlóan, nem elsősorban egy cselekményt, hanem egy éppen eltűnőben lévő korszakot állít középpontba, olyan hétköznapi emberek sorsán keresztül, akik ennek tanúi voltak.

Hétköznapok romjai – Gondolatok a Kiscelli Múzeum Élet/Kép című kiállítása kapcsán

Következő

„Van, aki lát. Van, aki nem” – Ara Güler fotói a Capa Központban

,,Apámat festem (…), aki magyar származású művész és fotográfus” – Frida Kahlo édesapjának fotográfusi pályafutása

„Nincs filozófiám, fényképezőgépem van” – Saul Leiter képeit Spanyolországban mutatták be

Megfestették Stalter György Józsefváros című sorozatának képeit

Ők nyerték el a 2024-es természetfotó-pályázat fődíjait