Festékcsepp a deszkarésben és más absztrakt kicsinységek – Gondolatok Sebestyén Sára Élek című albuma kapcsán

A 20. században kialakult absztrakt, minimalista formanyelvekhez, mindenekelőtt a Bauhaus teremtette hagyományhoz kapcsolódnak a fényképezéshez a belsőépítészet felől érkező Sebestyén Sára munkái. Ezt a fajta letisztultságot és egyszerűséget szigorúan történetiségében kell meghatározni, hiszen legizgalmasabb belső feszültségeit nem egy történetből, nem is pusztán studium és punktum egymáshoz való viszonyából nyeri, hanem egy évtizedeken át göngyölt és finomított koncepció továbbgondolásából, illetve egy tágas kulturális emlékezetbe való illeszkedésből.

Idézi Szöllősi-Nagy Andrást Jász Borbála Élek peremén című értekezésében, de olyan referenciák is szóba kerülnek az albumban mint Kepes György, Jaroslav Rössler, Man Ray, Barnett Newman és Ellsworth Kelly.
Sebestyén Sára „fotográfiái szervesen illeszkednek a magyar fotóművészet progresszív konstruktivista vonulatába, a Moholy-Nagy Lászlóval kezdődő, majd korunkban Mauer Dóra, Herendi Péter és a közelmúltban váratlan hirtelenséggel elhunyt Jederán György és a Robitz Anikó fémjelezte sorba.” (Szöllősi-Nagy András: Geometrikus, „fuzzy” hard egde: Sebestyén Sára minimalista épületfotóiról)

A könyv a 2020. január 24. és augusztus 31. között, a budapesti Fuga Építészeti Központban rendezett, ÉLEK című kiállítás anyagából készült a fotográfus 50. születésnapja alkalmából. Az installációhoz hűen a kötetkompozícióban is helyet kaptak a hármasával, négyesével összetartozó szériák. E munkák nem csak külön-külön lenagyítva, hanem egy lapon, együtt is közlésre kerültek, így még a könyv dimenzióínséges lapjain is mintegy „hátra tud lépni” a befogadó, akárcsak a kiállítótérben. Ezek mellett három – magyar, angol és német nyelven közölt – kísérőszöveg tagolja a kiadványt, melyek nem csupán művészettörténeti összefüggéseket tárnak fel, hanem konkrét műelemzésekhez is számos gondolatébresztő fogódzót kínálnak.
Találó és kifejező homonímia, kötetcímként is adekvát az élek szó. Épp olyan egyszerűséggel fejezi ki a legkomplexebb egyes szám első személyű emberi alaptapasztalatot – én élek –, mint amilyen letisztultak az „absztrakció”, a „konstruktív fotográfia” és az „építészeti minimalizmus” jegyeit hordozó munkák. Günter Baumann esszéje a festészet és a fotográfia történeti viszályaiból indul ki, de Constantin Brâncuși példáján keresztül a szobrászat tárgyi valóságtól való elszakadásának történetén keresztül is érzékelteti a problémát: miben áll az objektumközpontúságtól való elmozdulás, az absztrahálás gyakorlata, miközben világos, hogy a konstrukciós elveknek más-más helyi értéke van a művészeti ágak természetes különbözősége miatt.
Ha abból a kérdésből indulunk ki, hogy mik a fényképezés általi önkifejezési lehetőségek az absztrakt és a minimalista formanyelveken, akkor Baumann konklúziója kielégítő választ ad:

A kötetben monokróm és színes fotográfiák is helyet kaptak. A témák többnyire szinte beazonosíthatatlanok, mégis – építészeti elemek, épületrészletek lévén – visszafogottan játékban tartják a néző identifikáló késztetéseit. Harmonikus látványt kínálnak, melynek forrásai a tiszta formák, de ugyanakkor izgalmak is fakadnak az egyenetlenségekből: egy repedésből, a fény és az árnyékok nüanszaiból, a vonalak megbicsaklásaiból, a fal, a kő, a mész textúráiból. Vagy épp a felismerésekből, amikhez kizárólag az vezethet, ha megállhatunk egy pillanatra tudatosítani pár festékcsepp szorult helyzetét a deszkarésben. És ez két nézőpontból fényképezve, két radikálisan különböző alkotást eredményez. A fotók szenzualitása megtöri az első pillantásra szinte tökéletes, absztrakt, geometrikus formák fiktív romlatlanságát, időn kívüliségét, és kíméletesen hozza vissza az életbevetettséget.