5kérdés – Fejér Ernő

5kérdés rovatunkban ugyanazt az öt kérdést tesszük fel a hazai fotográfiai élet meghatározó szereplőinek. Ezúttal Fejér Ernő Balogh Rudolf- és Kondor Béla-díjas fotó- és grafikusművészt kérdeztük.

1.     Mely fotográfusok inspirálták, és hogyan befolyásolták az alkotói folyamatokat?

1966-tól eredendően grafikával foglalkoztam, képzőművésznek készültem, miközben épületgépész-tervezőként dolgoztam. Amire elmerészkedtem az akadémiai felvételire, kialakultnak és túlkorosnak nyilvánítottak. Maradt az autodidakta út.

A fotográfia „kényszerből” hatott rám. A miskolci József Attila Könyvtár kiállítótermébe kerülve (majd később a Miskolci Galériában is) 1976-ban Feledy Gyula grafikusművész után a feladatom lett megszervezni, rendezni, kivitelezni, dokumentálni, stb. a képzőművészeti,  tipográfiai, irodalmi és fotóművészeti kiállításokat és könyvpremiereket. Ehhez sürgősen professzionalizálni kellett addigi autodidakta tudásomat.
Magánúton 1979-ben megszereztem az általános fényképész / reprográfus oklevelet. Innentől beindult, azaz átalakult az addig gyakorolt képzőművészeti érdeklődésem a fotográfia felé úgy, hogy bár a képzőművészeti nézőpontomat sohasem hagytam el, de annak művelésében szünet állt be 1987-ig.

Nem sorolok neveket, mert azok mind képzőművészek lennének a német, olasz, flamand reneszánszból, a késő gótikából, vagy korai fotográfusok lennének a XIX. századból.
Ott és akkor szinte minden ma is ismert műfaja megszületett a fotográfiának. Vagyis minden ma újnak vélt szemlélet, – „spanyolviasz” – gyökere ott van, legfeljebb az adott kor, a ma nézőpontja és a technika módosit az alapokon valamit.
De mindég és mindenben csak a magam számára inspiráló nézőpontot tartottam és tartom fontosnak, azt, ami az alkatomhoz és a nehezen kiérlelt szellemi világképemhez illeszkedik.

Fotográfusként – miként képzőművészként is – úgy fejlődtem, mint a zigóta az anyaméhben, azaz átmentem a „fotográfia / képzőművészet” anyaméhbelihez hasonló evolúciós állomásain úgy, hogy lassan és keservesen eljutottam önmagamhoz. Remélem.

Így a valóság körüli téblábolás kezdeti, „objektív” dokumentatív / szociografikus képkivágásától – a „ragadozó képtől”, miként Susan Sontag írja – eljutottam a belső életérzéseim által megkonstruált, képzőművészeti alapokon, gondolkodáson álló szubjektív nézőpontú, a létezésre reflektív és vele opponáló fotográfiáimig. A csendélet műfaját „terheltem” meg vele addig nem használt, rendhagyó módon. A magam elzárkózó / szemlélődő életmódjából ez következett.

2.     Melyik fotóalbum vagy kiállítás volt a legmeghatározóbb az életében?

A személyes, szubjektív, egyedi, autonóm látásmód tudott rám hatni inspirálólag, amit – úgy vélem – hogy tartalommal, belső fűtöttséggel hosszasan fenntartani nehéz. (Habár a létezés ozmotikus belső nyomása gondoskodik a megfelelő feszültségről, inspirációról.)
Itt egy név tolakodik bennem jogosan elő, Baranyai Andrásé (1938-2016), akinél a fotográfia „csak” eszköz, a látásmód, a gondolkodás képzőművészeti – mint esetemben.
Az úgynevezett hagyományos, dokumentatív, szociografikus, az életből kivágott stb. (egyáltalán nem „objektív” – mint mondják) fotográfia lehetősége véletlenül került elém, amit a készítés közben tanultam meg a saját káromon. Ha megtanultam. (Vesztesek.1983-85., Halál. - - -, Egyházi ünnepkör - - -, stb.)
Itt a szubjektivitást, a „manipulációt” a képkivágás, a nézőpont megválasztásában látom, ami jelentősen eltér a szem, a látás amúgy sem „objektív” fizikai, pszichés és szellemi folyamatától. Hiszen a szemünk két darab rossz „Szmena” objektívje és az agyunk csinál képet bármiből, akár a fényképezőgép előtt vagy mögött.

3.     Mikor és hol volt az első egyéni kiállítása?

Az első kiállításom a „Vesztesek” anyagának készítése közben történt. Tapasztalatlanul belementem egy felajánlott kiállítás lehetőségébe, ami a Szentpéteri kapui Kórház akkori ebédlőjében, ételszagban az ebéd után történt meg igen mostoha technikai körülmények között. Ha úgy tetszik passzolva a kiállítás anyagához egyéb érzékszervekkel is. Frusztráló tanulság volt. Teljesen szürreális volt Végvári Lajos művészettörténész mondatait hallgatni az ebédlőben, a tömény ételszagban, amit sohasem tudtam elviselni. Akkor tanultam meg nem ugrani a későbbi kiállítási felkérésekre tájékozódás nélkül.

4.     Analóg vagy digitális fényképezőgépet használ?

Mindég analóg gépeket használtam. A professzionális fotografálás élesség-, idő- és blende állításának professzionális fénymérésen alapuló kivitelezése számomra sokkal egyszerűbb volt és maradt is, mint a digitális fényképezés más téren való szinte parttalan előnyei. De ez már a múlt.

Külön megemlítem a laborálás szeretetét, a sok esetben régi receptek keverését, a hozzájuk szükséges túlexpozíciók kikísérletezését, a negatív felületén kialakuló kolloid finomságú ezüstiszap megjelenését a fixálás után, ami azt jelentette, hogy a negatív teljes latitüdjét ki lehetett ezen a módon használni. (Ez volt a régi, még kevéssé érzékeny üveg negatívok hívási módja is.)
Ennek folytatása volt a pozitív laborálás, az először hívóba áztatott papír nagyító alatti expozíciójával, amikor a kép a nagyító alatt kezdett kialakulni – és így belehívódott egy túlexpozíciót gátló maszk.
Amikor az ezüstalapú anyagok és vegyszerek rendelése és árai miatt megnehezült – és számomra ellehetetlenült – az analóg fotografálást hirtelen lendülettel abbahagytam. De ehhez társult még egy nagy adag frusztráció is általában a képek (mindegy, hogy képzőművészeti vagy fotográfiai) hirtelen inflálódása, a digitalizáció, internet, stb. miatt, ami nem új jelenség volt, régóta érlelődött, de a „rendszerváltás” utáni kinyílás felgyorsította.
Ennek kifejtése nem a kérdés témája, helye és ideje – de nagy szubjektív(?) frusztráció nekem. S ez a fentiektől lényegesen bonyolultabb, összetettebb helyzet vezetett előbb a fotográfia, majd a képzőművészetből való kihátráláshoz (2005 és 2021). Annak ellenére, hogy leginkább képekben gondolkodom továbbra is – mint az autisták.

5.     Milyen fényképet készített legutóbb?

2005-ben a Magyar Fotográfusok Házában rendeztem meg az „Üzenőfüzet” című kiállítást , amikor a kiállítás alatt intuitív az eszembe villant nagyon erősen, itt és most befejezem a fotográfusi pályafutásomat. Hirtelen. Itt a vége, fuss el véle. Méghozzá úgy, hogy telve voltam invencióval és további elképzelések vázlataival.

A teljes és tudatosan egy példányban készített(!) pozitív és negatív anyagom a Magyar Fotográfiai Múzeumba került 2014-ben.

Maradt a továbbiakban a képzőművészet, amitől 2010-ben búcsúztam el az „Elhangolódott létezés.” című írásommal, a víz felszínén tartva még magamat csoportos kiállításokon való részvétellel 2021-ig, mostanáig, mikor is a képzőművészeti anyagom (1966-2021) is múzeumba kerül. Miként személyes dokumentumaim, képeim, és ami a fő, az „Üzenőfüzetek” című reflektív „naplóm” eddig 57 kötete (1979-2021) a Nemzeti Levéltárba. (Mintha oly nagyon bíznék a jövőben, de akár a közeljövőben, azaz a képek jövőjében is erős szkepszisemben.)
Az utolsó képem egy képzőművészeti montázs, mint egy szarkasztikus, ironikus, „záró – kő”. A címe „Életművem” 2021.02.01., amit nem lehet csak leírni. (lásd a www.fejererno.hu weboldal montázsok / 2021 pár képe között.)
Az utolsó fotográfiai kép az „Üzenőfüzet” félbevágott, abbahagyott fotográfiai sorozatának egyik utolsó képe lehet, talán a No. 89. „Három”. (Patofizikus tér C.C. Jungnak) című kép.