„Engem az a művészet vonz, amely megingatja a valóságérzékünket.” – Válogatás Jerry Uelsmann sötétkamrában manipulált képeiből

Jerry Uelsmann 1934. június 11-én született Detroitban, állami iskolába járt, amikor tizennégy éves korában elkezdett érdeklődni a fényképezés iránt. 1957-ben a Rochester Technológiai Intézetben szerezte meg diplomáját, és pár évvel később, 1960-ban már fotográfiát tanított a Gainesville-i Floridai Egyetemen, ahol 1974-ben nevezték ki kutatóprofesszornak. Uelsmann egész pályafutása során a kísérleti fotográfia művészeti ágként való elismerését szorgalmazta. 1967-ben Guggenheim-ösztöndíjat, 2015-ben pedig Lucie-díjat kapott a fotográfia területén elért eredményeiért.

Jerry Uelsmann a kortárs fotográfia úttörője és a sötétkamrában zajló kísérletezés egyik mestere folyamatosan tágította a fényképezés kreatív és technikai határait, a műfaj számára új vizuális lehetőségeket fedezve fel. Az 1950-es évek végén Uelsmann többszörös nagyításokkal, különböző technikai megoldásokkal kezdett el kísérletezni, amelyek segítségével már jóval a Photoshop megjelenése előtt álomszerű képeket készített. Uelsmann szellemes alkotásai a szürrealistákra, René Magritte-ra, Max Ernstre és Man Rayre, valamint modern fotográfusokra, például Edward Westonra és Ansel Adamsre utalnak.

„Uelsmann több mint fél évszázadon keresztül vitatta a hagyományos véleményeket arra vonatkozóan, hogy a fotográfiával mit lehet és mit kell létrehozni. Uelsmann képei az új fotóművészeti irányzatok megértésének értékes próbakövei. Az ő példája és elképzelései napjainkban is aktuálisak, mivel a fotográfusok ma már Photoshopot és más számítógépes technikákat alkalmaznak a fényképeik módosításához és manipulálásához. Gyönyörűek és szürreálisak, komikusak és provokatívak: Jerry Uelsmann fotói az amerikai fotótörténet ikonjai.”

A kísérleti technikák segítségével Uelsmann a személyes kapcsolatok, a család, az otthon és a politika egyetemes témáit tárta fel váratlan és meglepő elemek egymás mellé helyezésével. Ahelyett, hogy megjelenítette volna a fényképezőgéppel készített fényképét, – ahogy Ansel Adams pártolta, és akivel Uelsmann évekig tanított együtt – több fényképet készített, majd csak később gondolkodott el azon, miként lehetne ezeket kombinálni egy újabb kép létrehozásához. Ezt a folyamatot Uelsmann „utólagos vizualizációként” írta le.

2017-ben egy interjúban arra a kérdésre, hogy technikai szempontból mi történik a sötétkamrában, így válaszolt Uelsmann:

"Hét nagyítógépem van. Rendszerint kettőt-hármat használok egy képhez. Megnézem a kontaktmásolatokat, és találok valami kiindulási pontot. Olyan ez, mint amikor ír az ember: le kell írni az első mondatot, hogy lássuk, merre megy az egész, és van olyan, hogy néha nem jut túl messzire. Ám máskor az első lépés további gondolatokhoz és ötletekhez vezethet. Folyamatosan nézem az előhívóból kikerülő képeket. Először azt nézem, jó-e az expozíció, milyen lehetőségek vannak az égetésre és kitakarásra. Ennek során azon is gondolkodom, milyen más variációk lehetségesek, mit lehetne még hozzáadni. Gyakran otthagyom az összes negatívot a nagyítógépekben, aztán másnap, amikor megnézem a nagyításokat, átgondolom az alternatívákat, hogy miként lehet jobban kidolgozni vagy valamit hozzátenni. Van, amikor három-négy napon át kísérletezem egy kép variációival. Nincs egy műszer, amit oda lehetne tartani a nyomathoz, és azt mondaná, „Ez már művészet!”

Miközben ezekkel foglalkozom, elmém a technikai vonatkozásokkal törődik, egy más szinten viszont ott van előttem egy kép, ami érzelmi reakciót vált ki. A tudatos részemnek emlékeznie kell, hogy ezen a nagyítógépen ezt a kitakarást kell megcsinálnom, azon azt, és hogy mikor melyiket. Élvezem ezt a részét a folyamatnak. Mintha egy bonyolult problémát oldana meg az ember, és ahhoz találná ki a technikai megoldást. De aztán jön egy pont, amikor látványként kell vele kezdeni valamit. Néha egyfajta kognitív ellentétre kerül sor, amennyiben egy egész napot vagy napokat tölt az ember valamivel, és azt gondolja, „Ez biztos jó. Annyi időt töltöttem vele.” De ahogy telik az idő, jobban rálát az ember arra, hogy melyik képet oldotta meg a többinél jobban."

Fényképein a néző sok esetben szembesül a bejáratokkal, legyenek azok kapuk, ablakok, csapóajtók vagy közönséges ajtók. Általában ezek a bejáratok zárva vannak, de még akkor is, ha nincsenek, a nézőnek kell elképzelnie, vajon mi lehet odabent. Ez egy jó példa arra, hogy Uelsmann esetében a nézőnek aktívan kölcsönhatásba kell lépnie a fotóval, és kénytelen mélyebben és kritikusabban elgondolkodni saját értelmezésén. Uelsmann művészetében sok helyes válasz létezik, és ezek felfedezése olyan folyamat, amely magában foglalja a művészt és a nézőt is.