„A projekt úgy legyen személyes, hogy közben a néző is tudjon hozzá viszonyulni.” – Válogatás Catherine Panebianco díjnyertes sorozatából

„Az emlékek soha nem járnak egyedül című sorozatom egy vizuális párbeszéd apám és köztem, aki minden karácsonykor elővett egy doboznyi diát, amelyeket kamaszkorában és húszas évei elején fényképezett, majd egy régi vetítővel a nappali falára vetítette őket, nekünk pedig ott kellett ülnünk, miközben évről évre elmesélte ugyanazokat a történeteket. Meghatározó élmény volt ez egy olyan gyermekkorból, amikor sokszor költözködtünk, én pedig nem éreztem, hogy lenne valami állandó hely, ahol élhetek és emlékeket hozhatok létre.”

Ez a családi hagyomány annyira természetesnek, bensőségesnek tűnt, hogy 2016-ig Panebianco nem is gondolkodott el különösebben e rituáléról. Épp egy fotográfiai projekten dolgozott, amikor édesanyja a családi diákat kezdte el nézegetni. 

– írta a Kanadában született, de jelenleg New York államban élő Catherine Panebianco sorozatáról, mely az utóbbi években számos díjat nyert, és sok fotófesztiválon is bemutatták képeit, legutóbb az olasz Cortona on the Move fesztiválon.

Panebianco számára a legnagyobb kihívást az jelentette, hogy megtalálja a legjobb hátteret az egyes újraértelmezésekhez – a mostani tájnak jelentenie kellett valamit számára, miközben tökéletes megvilágítást kellett nyújtania a kiválasztott diához. Azért tartott ilyen sokáig az út, mert a fotográfusnak sokat kellett gondolkodnia azon, miként rendelheti a múlt diáit jelenbéli környezetekhez. Négy évvel később, 2019-ben elkészült Az emlékek soha nem járnak egyedül címet viselő sorozat, mely azonnal hatalmas siker lett. Sorozata a megjelenés évében a Photolucida’s Critical Mass fotópályázat Top 50 döntőse lett, első helyet nyert az International Photography Awards versenyen, emellett a Texas Photographic Society National Photography Awards, a San Francisco Bay International Photography Competition Portfolio Award és a Monochrome Awards döntőjébe is bejutott. Fényképeit 2019-ben a Griffin Fotográfiai Múzeumban, a Soho Fotógalériában, a Denveri Képzőművészeti Fotográfiai Központban és az Erie Művészeti Múzeumban is bemutatták. 

A Punkt megkereste a fotográfust, aki megírta nekünk, hogy az első egyéni kiállítása a Benny Was a Good Boy című sorozata kapcsán volt 2018-ban a texasi A. Smith Galériában. A megható sorozat a fotográfus kutyájának utolsó évéről szól. Válaszaiból megtudhattuk azt is, hogy alkotói munkásságára Keith Carter, Cig Harvey és Cindy Sherman hatott leginkább, mert az ő történetmesélésük nagyon személyes aspektusból táplálkozik. 

„Emlékszem, milyen volt látni Cindy Sherman Cím nélküli állóképeit (Untitled Film Stills) amikor elkezdtem fényképezni, és hogy le voltam nyűgözve, amiért – bár saját magát szerepeltette a képeken – sikerült úgy elmesélnie egy történetet, hogy a néző azokat a saját történetével tölthette meg. Emlékszem arra is, mennyire fontosnak éreztem azt a koncepciót, hogy a projekt úgy legyen személyes, hogy közben a néző is tudjon hozzá viszonyulni.”