„Az életmű fogalma egyáltalán nem érdekel” – interjú Dezső Tamással

A 2015-ben megjelent könyved után a mostani tárlatod is összegzése egy gondolatkörnek, s ahogy mondtad is, mit értettél meg magadról vagy a fotográfiáról jelen kiállítás összeállítása során?

Ami magamat, a saját, belső világomat illeti, arra törekszem, hogy fejlődjek, az idővel, vagy időmmel jól gazdálkodjak, és mindenekelőtt szabad legyek. Mivel természetemnél fogva nekem a figyelés és az értelmezés lehetősége jelenti a szabadságot, a művészeti tevékenységemet is ennek rendelem alá. Persze tisztában vagyok azzal, hogy a világot extrovertált emberek rendezik be extrovertált embereknek, így a korszerűséghez hozzátartozik az aktív megmutatkozás, a láthatóság, a jelenlét. Én ezekben, finoman szólva, nem érzem otthonosan magamat, de a kiállítás, mint a megmutatkozás egyik intézménye természetesen nekem is fontos. A dokumentarista létformával szemben ma már nem elsősorban könyvben gondolkodom, hanem kiállítási terekben és installációkban, amit aztán idővel persze a valósághoz és a lehetőségekhez igazítok. Az az igazság, hogy a fotográfia, mint médium, sosem állt az érdeklődésem középpontjában. Régebben tökéletes ürügy volt ahhoz, hogy jelen lehessek számomra érdekes helyszíneken, ma pedig az egyik leghatékonyabb eszközöm a tanulásban és az értelmezésben. Az új munka, aminek egyébként még csak az elején járok, követi az értelmezés folyamatát, ezért heterogén, léptékváltó és magyarázatra szorul.

A világ számos művészeti vásárán megjelennek az alkotásaid, legfőképpen a Robert Koch Gallerynek köszönhetően. Hogy alakult kettőtök viszonya, s milyen tanulságokkal szolgál azon magyar fiatal alkotók számára, akik egy nemzetközi galériához szeretnének csatlakozni?

A Koch Gallery tulajdonosaival való megismerkedésem szerencsésen alakult, mert miután látták a kiállításomat az Új-Mexikói Művészeti Múzeumban, szerettek volna kapcsolatba kerülni velem, én pedig már eleve a velük való megismerkedés szándékával mentem Santa Fébe. Ez pont tíz éve volt, és azóta baráti viszony alakult ki közöttünk. A közös munka rengeteg tanulsággal járt. Talán a legfontosabb, hogy ha az ember lassan építi fel a munkáit, mint én, akkor olyan emberekkel érdemes dolgoznia, akik a közös munkával kapcsolatban évtizedekre rendezkednek be. Egy jó galéria valóban a művészt képviseli, nem a munkáit, vagyis a galéria követi a művész gondolati fejlődését. Én azért kerestem erős, patinás galériát, mert a szellemi támogatáson és a munkám bemutatásán felül szerettem volna rájuk bízni a kommunikációt, a nyilvántartásokat, a keretezést, a tárolást, az árképzést, és persze az eladást is.

Talán pont azok a dolgok a legfőbb különbözőségek a magyar helyzethez viszonyítva, amit mondtál. Viszonylag távolabbról hogyan látod a magyar fotográfiai közélet helyzetét?

Ez nehéz kérdés, mert nem vagyok tisztában a hazai helyzettel, a magazin és dokumentarista szubkultúrának már régen nem vagyok része, a magyar múzeumi, galériás világból pedig egyelőre alig ismerek valakit, és ez kölcsönös. Időről időre felmerül bennem, hogy Budapesten is jelen kellene lennem, annak ellenére, hogy nekem a fotó már a kezdetekkor is a szó szerinti határtalanságot jelentette, azóta pedig még inkább anakronisztikus illúziónak érzem az országhatárokat. Azt látom, hogy sok izgalmas galéria van itthon, és még több izgalmas művész, de minden galéria és minden művész a nemzetközi szövetbe igyekszik, vagy már ott is van.