Hogyan ne fényképezzünk szellemet? – kritika a Post Mortem című filmről

A Post Mortem című film több szempontból is igen ígéretes alkotásnak tűnt az előzetesek alapján. Nem csupán azért, mert a magyar filmművészet történetében nem igazán találni valamire való horrort (talán csak Lichter Péter ambienthorrorja, a Fagyott május juthat eszünkbe, de azért is, mert az elmúlt években újra nemzetközi szinten is reneszánszát élő folk horror irányzat első magyar próbálkozását várhatta a hazai közönség. Sőt, a fotográfiáért vagy a fotótörténetért rajongóknak külön izgalmat okozhatott, hogy a film során a képalkotás, illetve a fényképészet milyen kapcsolatba kerül majd a kísértetekkel és a túlvilággal, esetleg a szereplőket egyre inkább marionettbábuként rángató tudatalattijukkal – ahogyan ez a műfaj szórakoztató felszíne alatt mindig történni szokott. Fájdalom, hogy a kifejezetten megkapó alapszituáció ellenére se a fotó, se a psziché, se a népi kultúra témáival sem tudott érdemben mit kezdeni a rendező, Bergendy Péter, aki látványosan nincsen tisztában azzal, hogy hol tart a horror műfaja 2021-ben.

Posztmortem fotográfiának hívjuk azt a gyakorlatot, amelynek során egy nemrégiben elhunyt személyről készítenek portrét. Napjainkban ez főleg a rendőrségi munkát vagy az orvosi kórtant segítő eljárás, de maga a halottak vizuális megörökítése hosszú tradícióra tekint vissza, ám jelen esetben nem szükséges a torinói lepelig visszamennünk az időben.

A tizenkilencedik század közepén a fényképészet vette át a festett gyászportrék szerepét, melyek olyan, a kora újkorban, főleg a protestantizmus elterjedésével egyidőben divatossá váló képek voltak, melyek a haldoklót vagy a halottat ábrázolták kifejezetten azzal a céllal, hogy azok gyászobjektumként tudjanak működni az elhunyt családjának részére. Ez a film felütése is: az első világháborút megjárt Tomás a spanyolnáthát éppen leküzdő magyar faluvilágban kezd bele a halottak fényképezésébe, mivel erre széles körű kereslet mutatkozik a kiürült, gyászoló faluban. (Ne felejtsük a korban a fotográfia relatív újdonságát és a vizualitást némiképpen demokratizáló jellegét!)

Csak egy-két mondatot szán a film arra a problémára, hogy a gyászolók – a század elején élő falusi emberek – hogyan viszonyulnak magához a fotográfiához, másfelől hogyan állnak ehhez a néha már-már kegyeletsértő és morbid eljáráshoz a gyászolók, hogy a vallásossággal, esetleg a népi babonákkal szemben hogyan döntenek mégiscsak a rémisztő arcképek megörökíttetése mellett, hogyan hódolnak be a „modern technológia” ilyesfajta csábításának. Érdekes színezetet adhatott volna, ha megtudjuk a gyász milyen különféle módokon hat az egyes szereplőkre, milyen tettekre kényszeríti őket a veszteségeik feldolgozása (ez is egy klasszikus horror kérdés – lásd pl.: Kedvencek temetője). Pedig a megjelenő gonosz szellemeknek ez akár kiváló ürügyéül is szolgálhatott volna a kísértésre.

Keveset foglalkozik a Post Mortem azzal is, hogy a holttest tabuja és félelmetes mivolta miből táplálkozik: egyfelől maga a temetkezés ősi szokása a halottakra vonatkozó tilalomból ered, a holttestek veszélyt jelentenek az életben-maradottakra mind átvitt, mind praktikus értelemben. Másfelől a holttestekből kiszáll az elhunyt szubjektuma, ezáltal szubjektum nélküli lénnyé válnak – ami kifejezetten a zombizsáner lényege. A posztmortem fényképek melankóliája és fenyegető kísértetiessége ezzel magyarázható.

A lélektani folyamatok, a modern és premodern közötti világszemléletek harca és a pszichés befolyásolás (hiszen ezt teszi a posztmortem fényképész a pénzügyi haszon kedvéért) szintén rendkívül gazdag alapot adhatott volna több okból is. A főszereplő, a faluban felbukkanó német idegen a messziről jött, titokzatos egyén toposzát a film majdnem feléig a néző akár úgy is azonosíthatta, hogy ő a kor Magyarországán igencsak populáris spiritiszta médiumok azon válfajához tartozhat, aki a fényképészet eszközével készül valamiféle szélhámosságra a faluban és a film későbbi felében majd ezen tettek szabadítják rá a gonoszt mindenkire. De nem így történt, pedig a kor jellemző csalói közé tartoztak azok az emberek, akik a fotográfia mediális adottságait kihasználva készítettek olyan felvételeket, amelyeken mintha táncolt volna az asztal, kósza lelkek jelentek volna meg, esetleg ektoplazma csorgott volna valakinek a szájából. Bergendy viszont a szellemfényképészet gazdag örökségét sem alkalmazza filmjében, helyette a sokkal kevésbé hátborzongató fekete foltok jelennek meg a főszereplő felvételein.

A Post Mortem vizualitásába szinte meglepően kevés, ténylegesen horrorisztikus elem került, pedig nem csak a százedelő fényképészetéhez lehetett volna nyúlni inspirációként, hanem az egyetemes fotótörténet olyan alkotóinak munkáihoz is, akik a horror esztétikáját beemelik alkotói eszköztárukba – a popkultúra nem egyszer alkalmazza és értelmezi újra az ilyen alkotók képeit. (Például Joel Peter Witkin fotói egy Nine Inch Nails klipben és Alexander McQueen-kifutón is megjelentek már, vagy Roger Ballen, akinek hátborzongató világát a Die Antwoord szokta videóiban bebarangolni.) De a magyar folklór is csak skanzen marad: nem jön se egy lúdvérc, se a Fene, még egy árva busó sem jelenik meg, viszont helyettük legalább harmincszor láthatunk statisztákat zsákkal a fejükön.

Bergendy nem veszi komolyan a (magyar folk) horrort és műfaji elemeit megalapozatlanul dobálja egymásra. A történet logikátlanságát és sekélyességét még felülírhatta volna, ha a rendező érzékenyen és körültekintően nyúl az egyébként tényleg mozivászonra kívánkozó alapötletéhez és annak képi világához. Már régóta nem állja meg a helyét, hogy a rémregény vagy a horrormozi ne tudna intellektuálisan is kielégítő alkotássá válni, sőt. A Post Mortem egy-két álomjelenetében/látomásában viszont az Ed Wood-i trash horror megoldásait alkalmazza, ami olyannyira átgondolatlan, lemaradott és témaidegen referencia, hogy megint csak megmosolyogtatóvá válik, mivel megannyi sokkal relevánsabb homage-t lehetne elképzelni a film világához mérten. Sajnos a film nem nő fel a sokrétű fotográfiai hagyományhoz (se), amivel dolgozhatna, és sokkal inkább emlékeztet a rendező egy korai klipjére, mintsem egy hátborzongató paranormális élményre a tornácos parasztházak között.