Hogyan ne fényképezzünk szellemet? – kritika a Post Mortem című filmről

A Post Mortem című film több szempontból is igen ígéretes alkotásnak tűnt az előzetesek alapján. Nem csupán azért, mert a magyar filmművészet történetében nem igazán találni valamire való horrort (talán csak Lichter Péter ambienthorrorja, a Fagyott május juthat eszünkbe, de azért is, mert az elmúlt években újra nemzetközi szinten is reneszánszát élő folk horror irányzat első magyar próbálkozását várhatta a hazai közönség. Sőt, a fotográfiáért vagy a fotótörténetért rajongóknak külön izgalmat okozhatott, hogy a film során a képalkotás, illetve a fényképészet milyen kapcsolatba kerül majd a kísértetekkel és a túlvilággal, esetleg a szereplőket egyre inkább marionettbábuként rángató tudatalattijukkal – ahogyan ez a műfaj szórakoztató felszíne alatt mindig történni szokott. Fájdalom, hogy a kifejezetten megkapó alapszituáció ellenére se a fotó, se a psziché, se a népi kultúra témáival sem tudott érdemben mit kezdeni a rendező, Bergendy Péter, aki látványosan nincsen tisztában azzal, hogy hol tart a horror műfaja 2021-ben.

A Post Mortem vizualitásába szinte meglepően kevés, ténylegesen horrorisztikus elem került, pedig nem csak a százedelő fényképészetéhez lehetett volna nyúlni inspirációként, hanem az egyetemes fotótörténet olyan alkotóinak munkáihoz is, akik a horror esztétikáját beemelik alkotói eszköztárukba – a popkultúra nem egyszer alkalmazza és értelmezi újra az ilyen alkotók képeit. (Például Joel Peter Witkin fotói egy Nine Inch Nails klipben és Alexander McQueen-kifutón is megjelentek már, vagy Roger Ballen, akinek hátborzongató világát a Die Antwoord szokta videóiban bebarangolni.) De a magyar folklór is csak skanzen marad: nem jön se egy lúdvérc, se a Fene, még egy árva busó sem jelenik meg, viszont helyettük legalább harmincszor láthatunk statisztákat zsákkal a fejükön.

Bergendy nem veszi komolyan a (magyar folk) horrort és műfaji elemeit megalapozatlanul dobálja egymásra. A történet logikátlanságát és sekélyességét még felülírhatta volna, ha a rendező érzékenyen és körültekintően nyúl az egyébként tényleg mozivászonra kívánkozó alapötletéhez és annak képi világához. Már régóta nem állja meg a helyét, hogy a rémregény vagy a horrormozi ne tudna intellektuálisan is kielégítő alkotássá válni, sőt. A Post Mortem egy-két álomjelenetében/látomásában viszont az Ed Wood-i trash horror megoldásait alkalmazza, ami olyannyira átgondolatlan, lemaradott és témaidegen referencia, hogy megint csak megmosolyogtatóvá válik, mivel megannyi sokkal relevánsabb homage-t lehetne elképzelni a film világához mérten. Sajnos a film nem nő fel a sokrétű fotográfiai hagyományhoz (se), amivel dolgozhatna, és sokkal inkább emlékeztet a rendező egy korai klipjére, mintsem egy hátborzongató paranormális élményre a tornácos parasztházak között.