„Az őszinteség vagy annak hiánya elképesztően érződik egy anyagon.” – Interjú Móricz-Sabján Simon fotóriporterrel

A pályád elején, amikor huszonévesen a Népszabadsághoz kerültél, milyen volt a szakmai közeg, amibe bekerültél, milyen volt ott tanulni és dolgozni, kezdetben milyen volt a hozzáállásod a fotográfiához?

Kicsit korábbról kezdeném. Tizenkilenc-húsz évesen még nem voltam kifejezetten tudatos abban, hogy újságnál szeretnék dolgozni és fotóriporter szeretnék lenni. Nem a hírek vonzottak elsősorban, nem szerettem volna haditudósító lenni és megmérettetni magam a világ konfliktusaiban. A fotóriporterkedés azért volt számomra cél, mert ebben láttam annak a lehetőségét, hogy dokumentarista fotográfussá válhassak. Azt már tudtam, hogy emberrel és környezetével szeretnék foglalkozni. Először a Színműre jelentkeztem operatőr szakra, viszont mivel csak háromévente indult ez a szak, a fotó felé fordultam, aminek a varázsát gyerekkorom óta nagyon szerettem. Beiratkoztam a Práter utcai szakiskolába. Ezt az iskolát szoktam tanácsolni azóta is pályakezdőknek, a fotó iránt érdeklődőknek, itt nagyon gyorsan eldől, hogy kinek lesz a fotográfia a hivatása és kinél marad hobbi. A Práter utca után már nem jött szóba újra a Színmű, mert elmentem a Bálint György Újságíró Akadémia fotóriporter szakára, aminek a mai napig fontos és minőségi képzése van. Ott 2002-ben elképesztő tanári gárdánk volt, hihetetlen mennyiségű tudást szerezhettem meg. Teljesen biztossá váltam a fotóriporteri pályámban. Ez a képzés gyakorlati helyet is biztosított, elkerültem különböző szerkesztőségekbe, például a Vasárnapi Blikkbe, majd a Magyar Hírlaphoz, ahol a fotórovatba csöppentem be, és azonnal beszippantott ez a világ. 2003-ban hosszú beszélgetések után Rédei Ferenc úgy döntött, hogy engem vesz fel a Népszabadság egyik megüresedett helyére. Rédei nagyon sok jelentkező közül válogatott és tudatosan fiatalokat keresett maga mellé mindig. Én pedig huszonhárom éves fiatalként még könnyen formálható voltam, akit még meg lehetett tanítani fotóriporterként gondolkodni. Akkoriban, ha megnéztem egy pályázat nyerteseit, mindenhol Népszabadságos fotósokat találtam. Kiváló műhelymunka folyt, ami azt jelentette, hogy nagyon jó képességű fotósokként együtt tudtunk lenni és meg tudtuk vitatni egymás anyagait, sorozatait. Ez a közeg nagyon fontossá vált nekem, Rédei Ferenc rovatvezető mellett Fejér Gábor képszerkesztőtől tanultam a legtöbbet. Ezt mindig el szoktam mondani: nem azért lesz valaki jó fotóriporter, mert annak születik, hanem mert nagyon tudatosan halad afelé, hogy megtanuljon helyesen és jól gondolkodni. A Népszabadság volt a legjobb hely, ahová elkerülhettem.

A fiatal fotográfusok számára van ilyen szakmai műhely, ahová el tudnak kerülni?

Teljes mértékben kikoptak azok a klasszikus értelemben vett műhelyek, amilyenekben még én és a pályatársaim tanulhattunk. Ennek ellenére nem szoktam keseregni, hogy régen minden jobb volt. Természetes, hogy megváltoznak körülöttünk a viszonyok. Ma már ugye asztalunk sincs egy szerkesztőségben, az ember egy telefonnal vagy laptoppal össze tudja kötni a fényképezőgépét és bárhonnan küldheti a képeket. Másfelől a lappiac is teljesen átalakult, így a nagy és erős fotórovatok is megszűntek. A Népszabadság szerkesztőségében nagyon komoly szakmai munka folyt – az ilyen közösségek tudják felgyorsítani az ember szakmai fejlődését. Ma szerintem azért nehezebb egy riporternek előrejutnia, mert a saját anyagaikat nem tudják egy aktív közösségben megmutatni, kitárgyalni.

A Népszabadságban töltött közel 13 év alatt hogyan változott meg a fényképezéshez való hozzáállásod?

Ami tulajdonképpen változott az a tudatosságomnak a mértéke. Huszonévesen az első anyagaimnál is nagyon fontos volt a véleményem – most is az – de a megfogalmazás változott. Azért kell belekezdeni egy témába, lehetőleg hosszú távon mert az ember kíváncsi – az őszinteség vagy annak hiánya elképesztően érződik egy anyagon. A hétköznapi élet mindig nagyon érdekelt engem, a klasszikus daily life műfaja, így nem feltétlenül a legerősebb társadalmi krízisek vagy konfliktusok felé fordultam. Hogyan megy az élet a Moszkva téren, milyen a tapolcai Y-házak világa, milyen az élet a sárvidéken: minden anyagom a klasszikus hétköznapokról szól, de a képi megfogalmazásom nagyon sokat változott azóta. Folyamatosan haladok a klasszikus riporteri formanyelvtől a konceptuálisabb, átgondoltabb nyelvezetek felé. Most már a saját anyagaimat nem klasszikus leica-formátumban készítem, hanem folyamatosan tolódok el a középformátum felé. Szeretnék egyre jobban lenyugodni a munkáimban. Más lett a szemléletem, a csendesebb képeket, kompozíciókat keresem. A világ és a nemzetközi fotográfiai trendek is változnak.

Milyen trendek mozgatják most a hírfotózást?

Mindig örülök a változásoknak, az irányzatok vegyítésének. A klasszikus dokumentarista vonal halványodik, és tör előre a konceptualitás. Ez kifejezetten megfigyelhető ösztöndíjaknál, pályázatoknál. Minél szélesebb merítést kapunk a különböző fotográfia-felfogásokból, mindegy milyen stílusokról vagy technikákról legyen szó, annál színesebb és jobb lesz a fotós közélet.

Szerinted van olyan, hogy magyar szem, esetleg kelet-európai szem?

Kelet-európai szem van. A mi szemünk a mi kultúránkat képviseli. Máshogy nőttem fel, mint például egy belga fotós, akinek más élményei voltak, más környezetben szocializálódott. Teljesen máshogy épülnek fel a társadalmaink itt, mint nyugaton, más problémákkal küzdünk, más az életvitelünk, így nagyon mások a motivációink is. Nem akarok viszont előnyöket és hátrányokat sorolni. Nem is szemet mondanék, hanem agyat inkább. A Sárvidék sorozatomban a lokalitás és a helyhez való kötődés érdekel, ami az én hátteremben is megvan, ami abból táplálkozik, amilyen élményekkel és tapasztalatokkal rendelkezem.

Mikor érzed egy témánál, hogy neked mindenképp foglalkoznod kell vele?

Elég egyszerű: ha úgy érzem, hogy egy téma fontos számomra. Vagy személyes ügy vagy egy történelmi lépték, mint például 2015-ben a menekültválság volt, vagy most az elmúlt évben a járvány. Ha valami az életünket megváltoztatja abban nekem alkotóként felelősségem van, hogy foglalkozzak vele. Ez természetes. Lépnem kell, fényképeznem kell. Ennek az is fontos velejárója, hogy elmélyülve évekig foglalkozhassak egy-egy témával, hogy szépen lassan – mint egy hagyma héjait lebontva – tudjon az ember egyre mélyebbre merülni. 

Mi a módszered a sorozataid összeállítására, leválogatására, hogyan tudsz elengedni képeket?

Ezt is meg kell tanulni, az is a helyes riporteri gondolkodás része, hogy hogyan tálalunk egy tízképes pályázati anyagot, egy harmincképes kiállítást vagy egy hetven képből álló könyvet. Az alkotás része, hogy el kell dönteni, milyen folyamat mentén szelektál az ember – nem feltétlen csak a legjobb képeket kell összeszedni, egy íve kell, hogy meglegyen, kialakuljon egy anyagnak, akkor is, ha ragaszkodunk bizonyos képekhez, amelyek fontosak vagy akár önállóan erősek. Egy sorozatnak egy harmonikus egészt kell alkotnia. Visszatérve: ezért is van nagy szerepe a műhelyeknek és fontos, hogy a fiatal fotósok bekerüljenek közösségekbe, hiszen ezekben a képességekben akkor lehet előrejutni, ha valakikkel meg tudjuk tárgyalni a munkáinkat. Bár a fotográfia egy tradicionálisan magányos műfaj, a másik oldalon egy folyamatos csapatmunka. Negyvenévesen is másokkal együtt rakom össze a sorozataimat, például Bácsi Róbert Lászlóval, aki a Pictorial Collective-ben alapítótársam, ő sokszor segít nekem letisztázni az elképzeléseket.

A pályád eleje óta, az elmúlt húsz évben nagyon megváltozott a fotó és a fotográfus szerepe a médián belül. 

A médiafogyasztási szokások megváltozásán túl, az nagyon érezhető, – a Magyar Sajtófotó esetében is – hogy a díjnyertes anyagok között egyre több az olyan, amelyik már nem egy lapnak, hanem saját indíttatásból készült. Ezek nem médiatartalmak, erről már szó sincs, a fotográfusok egyéni elképzelései versenyeznek, ahogy én sem lapokban gondolkozom már. Nincsen mentor, háttér, felkérés. A tudatos anyagépítés mellett az vált egy riporter számára kifejezetten fontossá, hogy a pályázatok és ösztöndíjak által a munkái bemutatásra kerülhessenek, napvilágot láthassanak. Kifejezetten a saját pályámat illetőleg érintettük már, hogy hiszek a változásban. A Népszabadság megszűnése után átértékeltem a klasszikus riporteri munkát, szerettem volna elindulni olyan irányok felé is, amelyek azelőtt kevésbé voltak az erősségeim, mint például a portré, ami sosem volt a szakterületem, de mindig is éreztem magamban a motivációt, hogy elmélyedjek benne. A Manager Magazinhoz és a Világgazdasághoz való átigazolás tökéletes táptalaja volt annak, hogy elkezdjem megtanulni a magazinos fényképezést is. Ez a munkám része – de persze igyekszem elválasztani magamban az alkalmazott és az alkotói, humanista dokumentarista énjeimet.

Három első díjat hoztál el a Slovak Press Photo-n idén. Hogyan kerültél be ebbe a versenybe?

Mindig figyelem a pályázatokat. Ha úgy érzem, hogy kellő presztízse van egynek, tudatosan szoktam pályázni. Az elkészült anyagaim előtt mindenképp ki kell, hogy nyíljanak ablakok díjak vagy ösztöndíjak képében. 

Az elmúlt években a Slovak Press Photo kinyitotta a hosszú távú kategóriájukat a velük szomszédos országok fotósainak számára. Ez nekünk egy nagyon kedvező irány és így tették idén a hétköznapi élet és azon belül a sorozat és egyedi kép alkategóriákkal is. 

A hétköznapi élet sorozat és egyedi kép kategóriáiban az Új norma című anyagommal, illetve abból egy képpel pályáztam, a hosszú távú projekt kategóriában pedig a Borsos család sorozatommal neveztem – ezekben a kategóriákban nyertem el az első díjat.