A precíz tervezés biztonságérzetet ad, az intuitív döntések pedig bizonyosságot – Interjú Rédling Hannával

Hogyan tekintesz a korábbi munkáidra, köztük a Color Tv, Queen Beds, Exotik Dreams című sorozatodra Pécsi-ösztöndíjasként?

Nem érzem még lezártnak a Color Tv, Queen Beds, Exotik Dreamst. Van a kezemben három-négy olyan projekt, ami nincs lezárva. Korábban sokszor éreztem a nyomást, hogy egy projektet záros határidőn belül be kell fejeznem, mintha lenne egy szavatossági ideje, ami lejár, mondjuk 3–4 év alatt. De egyre több dologgal kapcsolatban érzem azt, hogy nem kell elsietni. Például a Color Tv, Queen Beds, Exotik Dreams-ben lesz egy kép, amit akkor szeretnék megcsinálni, amikor terhes leszek – lehet, hogy 5 év, lehet, hogy 15 év múlva, és pontosan azért, mert ez a sorozat lelki folyamatokra reflektál, így bármikor újra tud folytatódni.

Az identitáskeresés élethosszig tartó folyamat?

Az identitáskeresés folyamatos, a Color Tv, Queen Beds, Exotik Dreams készítésekor végbementek bennem drasztikus változásokat hozó folyamatok, fordulópontok. Egyébként a projektjeim általában erről szólnak, talán abban van nagyobb változás, hogy mikor mennyi betekintést engedek a személyes történeteimbe vagy mennyire próbálom az identitáskeresésemet objektívebben megragadni.

A weboldalad időrendjében a Pécsi József ösztöndíjas sorozatodat, a When The Water Is Stirred-t megelőzi a Moon Motel. Mit kell tudni erről a sorozatról?

Ez egy különálló, 2021 nyarán született projekt, ami valójában egy nagyobb formátumú videoinstalláció. Számomra az egyik legfontosabb munkám az utóbbi időkből, mert úgy érzem, reprezentációja annak, amerre a jövőben szeretnék haladni. 

A Moon Motel egy másfélperces videoinstalláció, amelyben a 21. század leghosszabb teljes holdfogyatkozása jelenik meg egy átalakulás közben megdermedt panzió étkezőjének boltívén keresztül. A holdfogyatkozást 2018. július 27-én vettem fel egy rossz minőségű kézikamerával privát emlékként. Ez a felvétel az évek múltán mondhatni személyes mementóvá nőtte ki magát, ez került később az installációba. A vörös hold jelenségére amúgy számos utalás történik a Bibliában is, a végidők kezdetére figyelmeztet, számomra azonban inkább mélyen nyugvó tudattalan tartalmak megértését és az új kezdet lehetőségét szimbolizálja. Az előtérben látható panzió pedig egy pécsi hely, ahová évek óta visszajáró vendégek vagyunk a családommal. Szociális szituációkban sokszor kapom magamat azon, hogy hosszabb-rövidebb időkre teljesen auto-pilot üzemmódba kapcsolok, fontosak számomra ezek a már-már meditatív pillanatok és nagy inspirációt jelentettek ehhez a munkához. A videó sound design részét Hegyi Olivér készítette, ezzel lett kerek az egész. A nyugalom és a zaklatottság egyidejűleg van jelen a videóban és a hangban, reflektálva arra a kettős feszültségre, amit manapság sokszor tapasztalhatunk magunkban és magunk körül. Az installáció egyszer volt még csak bemutatva Hollandiában, itthon először a Deák Erika Galériában októberben nyíló kiállításomon lesz majd látható.

A Color Tv, Queen Beds, Exotik Dreams és a Moon Motel is tele van nosztalgiával, melankóliával. Átjárhatók a sorozataid? 

Van egy sokszorozott, vörösre kövült Selves című önarcképem a Color Tv, Queen Beds, Exotik Dreams sorozatban, ezt a képet beemeltem a When The Water Is Stirred sorozatba is. Azt szeretném, hogy a projektjeim között legyen átjárás, hiszen nem kell erőszakkal szétválasztani egymástól olyan dolgokat, amik összetartozhatnak. Mindezt ezen a ponton tartottam fontosnak elkezdeni.

Van a Color Tv, Queen Beds, Exotik Dreams sorozatban egy kiterített arcmaszk is, amelyik formanyelvi szempontból szintén egyedül van a sorozatban.

Igen, most teljesen egyedül van és úgy érzem, mintha ez a kép a mondatban egy vessző lenne – el tudom képzelni, hogy ez is átjáró lesz egy másik sorozat felé vagy szimplán a sorozaton belül egy jövőbeli új irányvonal kezdete.

Érdekes, hogy az installációs megoldásaid is olyan játékosak, mint a sorozat belső, formanyelvi ugrásai.

A 2021-es amszterdami Unseen fesztiválon – ahol a Deák Erika Galéria képviseletében volt lehetőségem megjelenni – volt egy Unbound című csoportos kiállítás is, ahova olyan nagyszabású projekteket kerestek, amik a fotó határterületeit súrolják, célozzák. Az Unbound idén mutatkozott be először, a fesztivál igazgatója Roderick van der Lee és a Foam múzeum egykori művészeti igazgatója, Marcel Feil kurátori munkája által. Itt volt lehetőségem először az installációs ötletem teljes körű megvalósítására. Legyünk őszinték: sokszor nincs meg az anyagi keret egy-egy nagyobb formátumú installáció kivitelezéséhez és akkor az ember inkább elengedi a tervet. Valódi, mindenre elszánt sufnituningos lévén ez sokáig nem ment könnyen, foggal-körömmel ragaszkodtam egy-egy elképzelésemhez. Ma már jobban látom, hogy hol van az a minőségbeli határ, amit néha meg kell húzni ahhoz, hogy az installáció tényleg támogassa a projektet, ne pedig elvegyen belőle. Amikor Amszterdamban kitettük a Moon Motel felfújható foteleit, figyeltem az embereket, a gyerekek és felnőttek reakcióit, interakcióit, és ott vált fontossá, hogy igenis hozzá lehet adni érzeteket egy munkához. A When The Water Is Stirred kiállításakor is azt szerettem volna, hogy anyagában is visszaköszönjön az a vizuális világ, amit a képeimben is használok. Emiatt került az installációba egy puha szőnyeg, hogy utánozza a légvár érzetet, vagy azt a textúrát, amiről nem tudod a képeken, hogy mi az.

Légvár?

Hétfő reggel fél nyolckor légvárnak érzem, de mondjuk szerda este nyolckor meg ragacsos máznak. Teljesen lelkiállapotfüggő, változó – van, amikor az otthont jelenti, a puhaságot anyukámmal, aki magához ölel, valamikor meg egy szurkos maszatot, amit nem tudok lemosni magamról.

Mennyi virtualitást használsz a When The Water Is Stirred-ben? Hogyan készülnek a virtuális képeid?

Jelenleg vannak a sorozatban megrendezett digitális fotók, kisfilmes analóg képek, archív családi képek és 3D képek is. A közelmúltban videókat és hanganyagokat is elkezdtem készíteni hozzá. A virtuális képekhez egy telefonos applikációt használok, a photogrammetry módszerét. Ez egy fotóalapú eljárás, egyébként Szalai Dániel is ezt a technológiát alkalmazza, az ő festményszerű képeiből most van kiállítás a Trapéz Galériában, és ezt csak azért említem, mert jó látni, hogy mennyi kifutása van egy technológiának. A dolog úgy zajlik, hogy keresek egy témát – lehet az egy virágárus újpesti bódéja vagy akár a nagymamám koktélos pohara az asztalon. Az app segítségével nagyon sokszor körbejárom és rengeteg fotót készítek róla. Ebből kapok egy 3D modellt, ami nem egy precíz dolog – lehetne amúgy százszor precízebben is csinálni – de nekem sokkal inkább szabálytalanságra van szükségem, az „ahogy esik, úgy puffan” attitűdre. Tehát egy töredezett dolgot kapok és abból kezdek el építkezni.

Utómunkázod? Szoftveresen fényeled?

Lesz egy modellem, amivel számítógépen dolgozom tovább. Általában az elkészült modellt megfosztom a textúrájától, így egy lecsupaszított alapanyagom – mondhatjuk úgy szépen, hogy egy 3D palimpszeszt – marad a kezemben. Ebből kiindulva készítem el a fejemben már 90 százalékban stabilan élő képet. Ugyanúgy gondolkozom, ahogy a „klasszikus fotózáskor” a megrendezett képeimről: a világítást, a kompozíciót, a kiegészítőket, mindent kitalálok előre, de nagyon fontos, hogy soha semmi sincs kőbe vésve, mindig hagyok teret magamnak a korábbi döntéseim megváltoztatására. A precíz tervezés biztonságérzetet ad, az impulzív-intuitív döntések pozitív kifutásai pedig bizonyosságot arról, hogy bármikor, bátran hagyatkozhatok rájuk. Van olyan is, hogy egy-egy képet több elemből állítok össze, ilyen például a When The Water Is Stirred-ben a szökőkutas képem. A Fény utcai piacon van egy szökőkút, amit hét éve nézegetek – ez idő alatt soha nem folyt belőle víz és mindig azon gondolkodom folyt-e valaha egyáltalán, ezt egy gyönyörű szimbólumnak tartom – ennek a szökőkútnak az aljzata egy korábbi sorozatból származó panzió csempéje, a vizét pedig külön modelleztem hozzá. 

A When The Water Is Stirred-ben egy tükör is az installáció része.

Igen, az a saját kedvenc tükröm otthonról és egy a gyerekszobámról készült kép van beletűzve. Ez a nagyon alacsonyan lógó retro kis tükör szerintem jól rímel az anyagom világára. Szeretném, ha a nézők is kapcsolatba tudnának lépni a munkáimmal. Most leginkább olyan képeket tervezek készíteni, amik képesek elmosni a két lépés távolságot, ami a nézők és a képek között van egy átlagos befogadói helyzetben.

Sok hangsúlyt kap a víz az új sorozatban. A panziókhoz, nosztalgiához, melankóliához hogyan kapcsolódik a víz?

A panziókhoz maximum a beázott tapétákon keresztül. (nevet) Az alkotói módszerem az, hogy a sorozataim egy adott pontjáig hamarabb születnek a képeim, mint hogy meg tudnám fogalmazni, amit csinálok. Sokszor ez elbizonytalanít, de egyszer csak értelmet nyer a fejemben minden. A mostani anyagom eddig elkészült részében tényleg hangsúlyosan van jelen a víz. Mindig is kerestem azokat a helyzeteket, tereket, emberi kapcsolatokat, melyeknek kettős értelmezhetősége, kettős természete van. Az utóbbi évben ezt többször természeti jelenségekben vettem észre. A víz is annyira egyértelműen ez: lehet a leglágyabb, legsimogatóbb dolog, de egy másodperc alatt átváltozhat valamivé, ami megfojt. Ami fenyegető, az meg tud szelídülni és fordítva. Ez a könnyen kibillenő balanszírozás az, ami töretlenül érdekel. A When The Water Is Stirred sorozat címét amúgy a Bethesda tó története (Jn 5,1-15) inspirálta, melynek Jézus korában gyógyító erőt tulajdonítottak. Hitték, hogy időszakonként angyal szállt alá, hogy felkavarja a vizet, és aki akkor a vízbe megy, az meggyógyul.

Könnyen szét tudod választani az alkalmazott vonalat az alkotóitól?

Az utóbbi években szerencsére az alkalmazott munkáim is abban a világban történhetnek, amiben az alkotói. Mostanában sokszor dolgoztam együtt zenészekkel, ez nagyon izgalmas, mert hasonló módon kell gondolkodni az arculatukon, mint a saját alkotói folyamataimban. Olyan kisebb részleteket, szimbólumokat kell keresnem, ami vizuálisan kommunikálja azt, amit ők a zenéjükkel mondani szeretnének. Ez most nagyon kedves a lelkemnek. 

Két éve dolgozom alkalmazott projekteken egy duóban, egy animációs művész barátnőmmel, Mór Rebekával, aki Rotterdamban szerezte a diplomáját. Vele hoztuk létre az Aspik Tears nevű párosunkat, ami igazából minden, amire vágytam – ha valaki pár éve azt mondja, hogy lesz egy cégem, aminek a nevében benne van az aszpik szó, akkor én mindent elértem, amit szerettem volna.
Vele dolgozunk 3D illusztrációkon például újságoknak, de csinálunk fotóprojekteket és 3D környezeteket is, külső megrendelőknek. Ezek a munkák szerintem visszahatnak mindkettőnk saját alkotói folyamataira, de vannak közös autonóm projektjeink is. Emellett szoktam néha videoklipekben látványt, vagy ha kell, stylingot is vállalni. Évek óta ezzel kísérletezek, hogy a bennem folyamatosan jelenlévő – vizuálisan és tartalmilag egyre tisztábban definiált – alternatív világot miként tudom más alkalmazott projektekbe integrálni. Mindezt nem feltétlenül fotósként, hanem bármilyen szerepkörben szívesen csinálom.