„Sokkal több embert érdekel a művészet, mint gondolnánk” – interjú Ledényi Attilával

Ez az intézmények felöl, a kurátorok és kifejezetten az alkotók irányából milyen minőségű, milyen fajta nyitottságot igényelt?

Megjelenésünk a művészeti közegben eleinte sokak számára váratlan és idegen volt. Ami egyébként nem utolsósorban abból is fakadt, hogy az intézmények körében akkor a közönség kiszolgálását, pontosabban a széles közönség korszerű, szervezett, megfelelő komplexitású kommunikációs munkával történő megszólítását sokkal kevésbé tekintették prioritásnak, mint most. Sőt, ez nem is igazán szerepelt az intézményi működést döntően befolyásoló szempontok között. És akkor jöttünk mi, ezzel a másfajta, a művészet világában még cseppet sem szokványos látásmóddal. Időbe telt az intézményekkel való együttműködéshez szükséges bizalom megszerzése.

Sokat segített, hogy a művészet szeretete és tisztelete számunkra magától értetődő, én magam műgyűjtőként és támogatóként is elköteleztem magam a művészet mellett, nem volt tehát kérdéses, és nem is okozott nehézséget, hogy a kellő alázattal viszonyuljunk a művészeti szereplőkhöz, intézményekhez, az általuk végzett szakmai munkához. A kurátori, tartalmi aspektusokba nem volt szándékunk beavatkozni, ahhoz azonban mi értettünk jobban, hogy egy bizonyos kiállításnak a közönség elérése és bevonása érdekében milyen legyen az arculata, ad absurdum mi legyen a címe, vagy milyen kommunikációs eszközök és technikák alkalmazása lehet célszerű. És tudtuk, ez utóbbi tényezők tekintetében is konszenzusra kellett jutni a kiállítások létrehozóival. Ami természetesen nem mindig ment könnyen, de az ésszerű kompromisszumokat rendszerint sikerült megkötni. Jó példa erre a (M)érték - Világhírű magyar fotográfusok kiállítás, amelynek az eredeti címe az lett volna pusztán, hogy (M)érték. Egyértelmű volt, hogy önmagában ez nem lesz elegendő ahhoz, hogy a közönség számára értelmezhető és vonzó kiállítási arculatot teremtsünk. Ezért javasoltuk azt, hogy a főcím egészüljön ki egy, a közönség számára is könnyen értelmezhető alcímmel, amelynek viszont a mobilizáló ereje lényegesen nagyobb. Megállapodtunk, kompromisszumra jutottunk, a kiállítás rendkívüli közönségsikert hozott: a kommunikáció behozta, a kiállítási tartalom pedig elkápráztatta a nézőket, tehát mindenki tette a dolgát. A hazai fotóművészet történetében ma már sokak által mérföldkőnek tekintett kiállítás híre és címe felkerült a nagy hatékonyságú kommunikációs platformokra, az akkor vezető kereskedelmi televízióba és rádióba is. A fokozott közönségérdeklődés reményében és következtében pedig nem utolsósorban a fundraising, tehát a támogató partnerek bevonása is hatékonyan zajlott.

Mit gondoltok a művészet társadalmi felelősségéről, vannak-e olyan társadalmi kérdéskörök, amelyek kifejezetten fontosak számotokra?

Meggyőződésünk, hogy számtalan, az emberek számára túl távoli vagy nehezen kézzelfoghatóvá tehető társadalmi kérdés hatékony megjelenítésében lehet kiváló eszköz a művészet. Mutatok saját gyakorlatunkból egy kézenfekvő példát: olyan kiállítás előkészítésén dolgozunk éppen, amely Natural Light (Természetes Fény) címen a környezettudatosságot, a környezetünk iránti felelősségvállalás fontosságát igyekszik fókuszba helyezni a fotóművészet erejének és eszközrendszerének segítségével mutatva be az éghajlatváltozás, a környezeti válság, a természetrombolás sokak számára elvont, ezért szinte fiktívnek tűnő jelenségeit és azok negatív hatásait. A kiállítás kifejezetten azzal a céllal jön létre, hogy involválja azokat, akik kívülállónak hiszik magukat, hogy a szemlélőhöz közel hozza a helyzet kritikusságát és a viszonyulás, a szerepvállalás szükségességét. Az üzenet ráadásul nem az elrettentés drámai mechanizmusára épül, hanem a képsorozatok esztétikája és érzékenysége inkább a közönség bevonását, figyelmének megragadását, a szemlélő komfortzónájába való belépés lehetőségét szolgálja.