„Bármit lefényképezek, amit fény érhet” – Válogatás Imogen Cunningham képeiből

Imogen Cunningham hetven évig tartó pályafutása során számos és sokrétű stílusú alkotást készített a portréktól az aktokon és a virágcsendéletek át az utcai fényképekig. A férfiak által uralt területen egyike volt annak a maroknyi nőnek, akik elősegítették a korai modernista fotográfia formálását Amerikában. A Getty Museumban megrendezett Imogen Cunningham A Retrospective című tárlat arra törekedett, hogy Cunningham életművét férfitársaiéval egyenértékűnek ismerje el és mutassa be, valamint átértékelje a fotográfus szerepét a huszadik századi fotótörténetben.

Az 1883. április 12-én született Imogen Cunningham fényképezéssel kapcsolatos legelső élménye Gertrude Käsebier Áldott vagy te az asszonyok között című munkájához köthető. Amikor a fotó egy reprodukcióját meglátta, az olyan mély benyomást tett rá, hogy abban a pillanatban elhatározta, hogy ő maga is fotográfus lesz.

A Washingtoni Egyetemen megszerzett diploma után Cunningham Edward S. Curtis fotográfus és etnológus műtermében dolgozott. Ott tanulta meg a platinanyomás eljárását, és kapott ösztöndíjat, amely lehetővé tette számára, hogy Drezdában folytassa tanulmányait. Amikor visszatért Seattle-be, elkezdett lágyrajzú platinanyomatokat készíteni. Az ebben az időszakban végzett munkásságát a művészetben és az irodalomban a preraffaelita mozgalom befolyásolta, amely a viktoriánus művészeten belüli megújulásra szólított fel a spiritualizmus és a természettel való fokozott kapcsolat révén.

Miután Cunningham 1917-ben San Franciscóba költözött családjával, elfordult a lágyrajzú objektívek használatától, és keményebb rajzolatú képeket kezdett készíteni. Kertet művelt, növényeket és virágokat termesztett egy sor botanikai tanulmányhoz, miközben három kisfiáról gondoskodott. 1929-ben a neves fotográfus, Edward Weston azt javasolta, hogy Cunningham tíz fényképét vegyék be a Stuttgartban rendezett Film und Foto című kiállításba. Bár a bemutatkozás anyagi sikert nem, de nemzetközi elismerést – mint vezető amerikai modernista fotográfus – hozott számára.

1932-ben Imogen Cunningham, Ansel Adams, John Paul Edwards, Sonya Noskowiak, Henry Swift, Willard Van Dyke és Edward Weston – mindannyian a San Francisco Bay Area fotográfusai – megalapították az f/64 csoportot, melynek az volt a célja, hogy előmozdítsa a modernista fotográfiai felfogást. Cunningham az 1920-as és ’30-as években az egyszerű fotográfia erőteljesen geometrikus stílusa felé fordult. Női akttanulmányait, növényekről készített közelképeit és virágportréit egyre többen vetették össze Georgia O’Keeffe amerikai festő egyszerű és hullámzó formáival.

1934-ben Cunningham és Roi Partridge házassága válással végződött. Három tizenéves fiuk, Gryffyd, Rondal és Padraic a középiskola befejezéséig a családi házban maradt anyjukkal. Partridge nélkül Cunninghamnek fel kellett gyorsítania a munka ütemét, hogy talpon tudjon maradni. Több megbízást vállalt, több portrét készített, és portréfényképezést kezdett tanítani otthonában.

Szintén 1934-ben, amikor New Yorkban tartózkodott, Cunningham elkészítette az első „lopott képeinek” nevezett dokumentarista utcai fényképeit. Az utcai fényképezés iránti érdeklődése 1946-ban újult meg, amikor megismerkedett Lisette Modellel, ekkor mindketten a California School of Fine Arts-ban (ma San Francisco Art Institute) tanítottak.

Cunningham kivételes intelligenciával és tehetséggel rendelkező nő volt, ám a férfiak által uralt szakmában versenyezni óriási kihívást jelentett neki. Tovább rontotta a helyzetét, hogy Cunningham becsmérelte néhány férfi kollégáját, akik időnként alábecsülték tehetségét és befolyását. Cunningham ekkoriban csatlakozott a San Francisco Women Artists csoporthoz, amelynek célja a nők művészeti szerepének előmozdítása és támogatása volt. 1964-ben Minor White fotográfus és szerkesztő egy külön számot szentelt az Aperture magazinban Cunninghamnek, ahol negyvennégy felvétele jelent meg.

Kilencvenkét évesen Cunningham új projektbe kezdett; idős embereket fényképezett. Úgy becsülte, hogy ez a munka két évig tart, és azt tervezte, hogy a fényképeket egy After Ninety című kötetben publikálja majd. Elkezdte keresni az alanyokat, meglátogatta őket otthonaikban, kórházakban és kolostorokban, de ezt a sorozatot sajnos már nem tudta befejezni.

Imogen Cunningham 1976. június 24-én San Franciscóban hunyt el.