Fromm Balázs: Acélvárosok

A Pécsi József (1889–1956) fotóművész, fényképészeti szakíró és szaktanár tiszteletére létrehozott fotóművészeti ösztöndíjat 1991-ben alapította a Művelődési és Közoktatási Minisztérium. Célja, hogy segítse az önálló művészi tevékenységet folytató tehetséges fotográfusok pályakezdését, alkotómunkáját, művészi fejlődését, és kedvező feltételeket teremtsen a formanyelvében és tartalmában korszerű, színvonalas művek létrehozásához. Új sorozatunkban a 2021-es Pécsi József-ösztöndíjasok munkáit mutatjuk be.

Fromm Balázs: Acélvárosok

1949-ben, a kommunista hatalomátvételt követően a Magyar Dolgozók Pártja döntött az első ötéves terv megvalósításáról. A szovjet minta alapján létrehozott területfejlesztési, valamint ipartelepítési terv elsősorban a nehézipar fejlesztésére törekedett. Azonban a szocialista doktrínák mentén, politikai okokból létrehozott új szocialista városok és gigantikus üzemeik a tervgazdálkodás programjaiban rendelt előírásokat nehezen, csak súlyos hiányosságok árán tudták teljesíteni.

Dunaújváros, Tiszaújváros, Ajka, Ózd, és Kazincbarcika történeti viszonyai párhuzamba állíthatók egymással a második világháborút, majd a rendszerváltozást követően. A tervalapú gazdasági modell, mely a magyar iparvárosok létrejöttének a katalizátora és a szocialista gazdaság egyik alappillére volt, az 1989-et követő, szabadpiac alapú viszonyok közt már nem volt fenntartható.

A munka elkészítése során a magyar iparvárosok jelenkori helyzetének a vizuális feltérképezése foglalkoztatott, mely a szocialista történeti keret nélkül nehezen értelmezhető. A tervgazdaság ipari termelése az 1990-es évek bekövetkezésével hanyatlásnak indult, a nehézipar szerepe csökkent, a gyárak pedig a gazdasági bizonytalanság mellet sorozatos leépítésekbe kezdtek, mely egy fokozatosan lefelé tartó spirálként hatott a társadalmi viszonyokra. Közel harminc év elteltével a helyzet bizonyos szinten mérséklődött ugyan, azonban a korábban, a tervgazdaság doktrínája mentén, a felülről létrehozott gyárvárosok és ipari kolóniáik lakói azóta is egyfajta sajátos viszonyhelyzetben élnek a jelennel. Ez a viszony önmagában is kettőséget hordoz, hiszen egyrészről magával hozza az elidegeníthetetlen szocialista múltat, másrészről pedig a neoliberális gazdaságpolitika új korszakának kudarcát is.

A sorozat különböző elemei – az egyes iparvárosok tájképei, valamint portrék fiatalokról, akik már nem folytonos haszonélvezői az iparváros ethoszának – mozaikként épülnek egymásra, hiszen a jelenkori kihívásaik és jövőképük az üresen kongó gyárak és telepek szellemével találkozik.