Rédling Hanna: Mikor a víz felkavarodik
Hogyan válhat a nosztalgia kapaszkodóponttá egy olyan jelenben, ahol nap mint nap kontrollvesztettséget tapasztalunk az élet különböző területein? Hogy viszonyulunk ehhez a speciális múltidézéshez a virtuális és a valós élet határán? A technológia most vajon ismét forradalmasítani tudja az emlékek archiválásának, a múlt felidézésének módját? Miként tágul a fotográfia médiuma igazodva a korszellemhez?
A tizenhetedik század óta számos átalakuláson ment keresztül a nosztalgia fogalma, a kifejezés a térbeli helyett időbeli elvágyódás lett és az egyén vagy közösség múltbéli, jelentőségteljes élményeire koncentrálódik. A nosztalgia mára a psziché egyik védekező mechanizmusává vált, összetett, ambivalens érzelmi állapot, melynek definiálása annak ellenére is nehézkes, hogy mindnyájunk számára ismert és visszatérő tapasztalat a hétköznapjaink során. Alapvetően egy személyes élmény, ugyanakkor szociális érzet is, melynek képi ábrázolására erős és rendszeresen ismételt vizuális sémák születtek az évtizedek során. Korunk kiszámíthatatlansága, a közelmúlt globális eseményei, az egyre gyorsuló technológiai fejlődés és az elidegenedett emberi jelenlét mára olyan új jelentésréteggel ruházza fel a fogalmat, amely előhívja az új aspektusból történő fotográfiai leképezés lehetőségeinek keresését.
Személyes nosztalgiákat és önismereti szakaszokat felhasználva olyan új eszközöket és vizuális megfogalmazási módokat keresek, melyek segítségével megragadhatom a posztmodern nosztalgia különös atmoszféráját, a negatív élményeket elfedő és megszépítő funkcióját, illetve azt a groteszk, szorongató érzést, hogy napjainkban sokszor már nem lehetőségként, hanem kényszeresen megidézett kapaszkodópontként tekintünk rá.
